Csak egy villanás
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 312
Csak egy villanás
Egyre többet veszekszünk. Az ok mindig ugyanaz, én már gyereket szeretnék, ő még várna. Testem már jelez, éjjel arról álmodom, hogy tejtől feszül a mellem, az ébredés csalódottá tesz. Szerinte túl nagy lenne a változás, a művésznek szabadság kell, nyugalom, az alkotás sűrű óráit nem hígíthatja fel gyereksírás. Kapcsolatunk fellazulna, közénk furakszik majd valaki, aki ugyan mindkettőnké, de elvesz egymástól bennünket. Testi és lelki érintkezésünk nem lesz közvetlen, a gyerek kettőnk közt szűrő lesz, csak azt engedi át, ami az ő javát szolgálja. Háttérbe szorulunk, háttérbe szorítjuk önmagunkat, mert anya és apa leszünk, és azonnal munkálni kezd bennünk az ösztön.
- Adjunk magunknak még pár évet! - kéri.
- Önző vagy – mondom csendesen, de a szavak már karcolnak. Igazságtalannak érzi a
vádat, visszadobja a címkét megfejelve. Elindul a szócsata, és egyre nagyobb sebeket ejtünk egymáson. Már nem válogatunk a szavakban, lényeg, hogy minél erősebbet üssön. Eleinte kapkodjuk a fejünket, fedezéket keresünk, én sírok, ő a meg nem értett zseni bőrébe bújik. Később már nem védekezünk, csak az számít, hogy megtörjük a másikat, kiüssük kezéből a fegyvert, sarokba szorítsuk, saját metsző igazságunkkal véreztessük ki.
Aztán elérkezik a pillanat, mikor elfogy a lélegzet, kilőttük a bántó szavak teljes arzenálját, már csak nézzük egymást lihegve, tehetetlenül, közben arra gondolunk, hogyan lesz ezután? Van-e visszaút a másikhoz?
A ház hirtelen szűk lesz kettőnknek, a levegő tele indulattal, ilyen messzire még sose merészkedtünk. Otthagyom, az ajtót behúzom magam után, jelezve, ne jöjjön utánam. Átvágok a kerten, a hátsó kapun át indulok el céltalan. A réten találom magam, itt tér van, messze látni, sarkait csak a távoli erdő szegi be zölddel. Friss a levegő, leülök, mellkasomban elfészkel, megnyugszik szívem. Már harag nélkül gondolok rá, de értetlenül. Tíz éve élünk együtt, sokszor úgy érzem, jobban ismerem, mint saját magam, de mintha megrekedtünk volna az időben, egyformák a nappalok és az éjszakák. Egy gyerek túllendítene minket, arcában felfedezhetnénk újra egymást, csak gazdagabban. Friss színeket hozna az életünkbe, és művészetébe is. Tiltakozik, utazni szeretne, mert az inspirálja. Hiába mondom, hogy nincs nagyobb inspiráció egy új életnél, amit mi hozunk létre, aminek változásait csodálhatnánk nap, mint nap. Szerintem fél, mert a gyerek halálig tartó kötöttség és a művész nem viseli el a kötöttségeket. A gyermek boldogság is, érvelek, olyan ismeretlen boldogság, amit csak elképzelünk, de még nem éltünk át. Szelídebb beszélgetést folytatok vele, mert nincs jelen, helyette is én válaszolok, de érzem, nem győztem meg. Talán engednem kellene, a görcsös akarás mindig kudarchoz vezet. Talán a művész megteheti, hogy csak a tehetsége nyomait hagyja maga után. Talán én vagyok önző, aki életének kiteljesedését nem önmagában, hanem utódjában keresi.
Az órák észrevétlenül múlnak, lassan besötétedik. Úgy ülök a rét közepén, mint a sakk fehér királynője, akit mindig ugyanazzal a logikával ütnek le a tábláról. A lopakodó este megfakítja a színeket, hanyatt dőlök, inkább az eget bámulom, a fogyó Hold karcsú vitorláját. A tücskök rázendítenek, muzsikájuktól reszket a levegő, az illatok felerősödnek, a rét ringani kezd, az égbolt oltalmazón borul fölém.
Aztán az oltalmazó ég hirtelen távolodni kezd, olyan messzire, mintha meg akarná mutatni mérhetetlen távlatait. Furcsa állapot, látok és érzek egyszerre, de nem a megszokott módon. Eltűnnek az ismerős csillagképek, idegen égbolt borul fölém. Káprázó szemem képtelen befogni az űr ismeretlen arcát. Pillantásom úgy csapong, mint a rabságban tartott, és hirtelen szabadon engedett madár szárnya, bár génjeiben kódolva a messzeség, mégis megrémül, mikor szembesül vele. Bennem is ott lapít egy ijesztő érzés, hogy amit látok, a nagy egésznek töredéke csak. Ahogy ott fekszem, az érzés mást is közvetít. Érzem a Föld gömbölyűségét, ahogy forog, és vele pörgök én is. Parányi vagyok és védtelen. Kétségbeesetten markolom a füvet, mert félek, kirepülök a semmibe, s velem együtt minden élőlény, és kiloccsannak a tengerek. Nem történik semmi, megtart erős vonzásával, társa vagyok cseppet sem veszélytelen útján. Annyira egy vagyok vele, hogy már nem kapaszkodom, belesimulok testébe, szinte érzem belső mozgásait, hatalmas erejét, mely hegyeket tol az ég felé, vagy süllyeszt a vizek gyomrába, szárazföldeket szakít el és mozdít egymás felé. Hallom a pusztító szelek kíméletlen zúgását, a Sarkok olvadó jegének ijesztő hasadását, a folyók zabolátlan áradását. Megérint békés arca is, együtt lélegzem hatalmas esőerdőivel, átkelek sivatagai tikkasztó homoktengerén, felfrissülök a vízesések szivárványos páráiban, és megnyugtat flórájának illata. Az érzés semmihez nem fogható, él a Föld, energiái zabolátlanok, egyidejüleg pusztítja, s gyógyítja magát. Örökké változik, akár mi emberek, akik vékony, törékeny kérgén élünk. Ki tudja mióta ad otthont újra és újra, az élet felfoghatatlanul számos formájának, kihunyt és eljövendő civilizációknak, most éppen nekünk.
Hát itt vagy, ébreszt egy ismerős hang. Az álom szorítása kezd lazulni, de még nem ereszt. Jó, hogy fehér ruha van rajtad, szinte ragyogtál a sötét réten. A hang egyre közelebbről hallatszik és bársonyos. Először azt hittem, alvó tündért, vagy eltévedt erdei nimfát találtam. A testetlen hang tréfásan folytatja, vagy sebesült angyalt, aki leesett az égből. A hangnak már teste is van, mellém simul. Különöset álmodtam, súgom. Az álmok mindig különösek, nyugtat. Féltem, hogy kirepülök az űrbe, bújok hozzá. Hát mégis angyal vagy? Mutasd a szárnyad! Kezével végigsimítja a hátam, és egy mozdulattal magához húz. Szinte egy voltam a Földdel, szeretném, ha értené. Féltékennyé akarsz tenni, borít el apró csókokkal. Feladom, a gondolataim kezdenek légiessé válni. Az élet csak egy villanás, jajdulok fel, ne rontsuk el!