Csak az tudhatja
Írta: Papp Ákos
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 268
Csak az tudhatja
Csak az tudhatja, aki lábtörlőn aludt összehugyozva, miközben ölelésről álmodott vodkásüveggel kezében, hogy eggyé váljanak, és várta, mikor téríti le valaki erről az eltorzult téridő görbületről, hogy jöjjön a megvilágosodás, de ő csak kifolyt szemmel és átszakadt dobhártyával bolyongott tovább a katatón éjszakában. Az ismeri, aki üvegcserepeken táncolt extatikusan, habzó szájjal és kiesett kezéből az utolsó pohár, aztán maga is szétfolyt a galaxisban, de csak legyintett és tovább járta caminóját a szétgurult gyógyszerek és üvegek között. Aki rólad gondolkodott, hogy amíg nem voltál jelen, vajon kivel keringtél ebben a rideg csillagporos éjszakában, kinek a vállába mélyesztetted körmeidet, amikor mámorosan kiserkent a vér, akárcsak a világ másik felén az űrködben, egy kocsmában, vagy valamelyik híd alatt, esetleg parkban, telefonfülkében, kartondobozok és hajléktalanok között. Aki véresen és pucéran szeretkezett mindenféle anyaggal, gyógyszerrel, sörrel, vodkával, aztán lezuhant, vagy lelökték, miközben kezed után nyúlt, de nem is lényeges, maga sem vette észre, hogy galaxist váltott. Aki üstökösként száguldott a lakatlan bolygók között, letarolva a világegyetem apró morzsáit, miközben azt hitte/,/ ez a megvilágosodás, képeket, festményeket kutatott vakon, hátha megtalál valamelyikben. Akinek eltört keze-lába, mialatt meglékelt koponyával feküdt a metróban, várva a legelső járatot, aztán az intenzíven ébredt és arra gondolt, hogy közel az üdvözülés napja. Aki otthon vért hányt, aztán maga alá hugyozott és zokogni sem volt ereje, csak legyintett a kifizetetlen csekkekre, összedőlt lakásra, sóhajokra, kézfogásra, aztán mégis eladott mindent, hogy olcsó bort vegyen és egyáltalán nem értette/,/ miért lenne baj. Aki az utca alatt élt és őrszobán vagy kijózanítóban ébredt, aztán a híd alól akart menni dolgozni sárosan, borotválatlanul, de csak zötykölődött a villamoson és várta, hogy Isten megszólítsa őt. Aki a feketelukba zuhanva valami különös asszonyt látott, vagy álmodott talán, olyat, aki mindig ott ül némán üres tekintettel, miközben démoni angyalok suhannak el mellette, borgőzt és spirituszt árasztva. Aki testére varratta soha el nem küldött levelét, aztán féregjáratába visszabújva várt rá és ezerszer megkérdezte a felhőktől, hogy mikor érkezik a vándor, de aztán az elvonókon nyál csorogott ki szájából, remegni sem volt kedve nélküle. Miféle démon rántotta magával és taszította végtelen zuhanásba? Ki festette végtelen csillaghálóra kifeszített vásznára utazásait? Ki az, aki versbe szedte, rímekké alakította pokoljárta érzéseit, hogy láthatóvá tegye a végeláthatatlan éveket, amik lehulltak a mélybe, hogy feltárja a kárba veszett ölelések, egymáshoz tapadások sebeit. Aki ezt végigjárta és a híd peremén mélység felett lógva emlékszik egy ölelésre, annak az elengedés pillanata szent, örökké zuhanása közben rád mosolyodik, utat talált legmélyebb önmagába és megérkezik hozzád halkan, hogy lerázza az útporát.