Comedy
Írta: Badacsonyi Ágnes
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 32
Comedy
- Fülledt a levegő, nyissa már ki valaki azt a k…. ablakot!
Az egyik szótlan alak gépiesen feláll és kinyitja, azt se tudjuk, ki és miért csukta egyáltalán be, nyár van, a madarak rajcsúrozása beszűrődik néha, van pár négyzetméter zöld az ablakunk előtt. Ez még legalább közkincs, az ablaknyitás ráadásul most nem vita tárgya, mint télen, kimehet a klórral vegyes testszag, ezt is meg kell becsülni.
Heverészek a fekhelyemen.
Pár méterre tőlem pakol barátom, aki még nem is annyira öreg, mégis búcsúznia kell. Ráncos arca fegyelmezett, álarcszerű, egyértelmű fal az együttérzés előtt, pedig nagy fájdalmai vannak, úgy csomagol lassú, darabos mozdulatokkal. Kint cigarettázik az udvaron a két betegszállító, viszik a hajléktalankórházba. Pofákat vágnak és szerintem káromkodnak, gondolom azért, mert várniuk kell, az egyik üvegtáblán át látom őket.
Utolsó stádium, mellém ült Zsiga tegnap és elmagyarázta. Nem követelte időben, hogy rendesen kivizsgálják. A fájdalmait tudják majd csillapítani, ezt mondták.
Valami illő mondatot igyekszem kinyögni, amikor a pakolászás közben mellém keveredik, de bántja a hangom a saját fülemet. Szavaim félkegyelműek a szavak országában. Hová bújtak el az erősek, a valamit is jelentőek? A hallgatást kell választanom.
Szememmel követem, ahogy zacskóba önti a cuccait, a fésűje a padlóra esik, elszántan és büszkén hajol le érte, visszadobja, pedig mindenki tudhatja, semmi szüksége rá. Eközben csak magamban mondom: szeretlek, te legjobb barátom.
Zsigám, amíg nem szívta el az erődet az a valami a testedben, minden történetünket megosztottuk egymással, folyton nevettünk: egészen a szemgolyódig felhúzódtak oldalt az árkok az arcodon, mert voltak igazi nevetőráncaid, ez itt a szálláson maga az otthonosság volt nekem. A legszomorúbb ügyekből csináltuk a legnagyobb vicceket. Felnőtt férfi a sírás helyett röhög, hát persze, egy reménytelen helyzet úgy vonzza a humort, mint a meleg szoba ősszel az elfáradt, haldokló rovarokat. Pár óra plusz élet, utolsó menedék. Egyszerűen sziporkáztunk a jobb, azaz rosszabb napjainkon, „sztoriban vagyunk”, ismételgettük, ha valaki hozzánk szólt, rálicitáltunk egymásra a marháskodásban, robbantak a viccrakéták: puff-puff. Le kellett volna írnunk mindent, te jó ég, milyen könnyen felejt az ember!
Ez volt a közös alkotásunk, a mi kis comedynk, amíg meséltünk, addig nem féltünk. Egymásnak játszottunk, bár közönségnek is lézengett néha egy-két fásult sorstárs, vagy aznap épp ráérősebb szoci. Körbeálltak minket, öröm volt hallani az egyre hangosabb nevetésüket, és tudni, hogy magukkal visznek majd belőlünk valamit.
Mi meg csak húztuk felfelé egymást a ködön túlra, azt reméltük, egyszer egy biztonságos világban megvethetjük a lábunkat, ahol az utcán nem néznek át rajtunk, mint a semmin. Dolce vita.
De le vagyunk robbanva. Itt ragadtunk.
Hátha visszatérsz ide, Zsigám, mert ahová mész, onnan még erre a helyre is érdemes visszatérni, vagy ki a szabad kék ég alá, nejlonzacskós vándornak.
Láthatóan elkészült, mellém ér. Olyan kis tétova. Elfáradhatott, mert egyik kezével az ágynál bizonytalanul támaszkodik, lefelé néz, mintha csak azt latolgatná, ezt az ócska linóleumot mikor cserélik ki végre.
- Meglátogatlak. Pihenj, erősödj – mondom halkan.
- Várni foglak – feleli, egy pillanatra fölnéz, féloldalasan, de mégis egyenesen a szemeim közé.
Egy kisfiú szégyenét érzem rajta. Fogalmam sincs, miért.
Aztán megértem: nem akar elmenni csak úgy, hisz ez még része a történetünknek. Valami kizárólag nekem szóló, ütős főpoénon gondolkodik.
A fickók megunták a várakozást. Szinte erővel vitték el. Nuku főpoén. Elnéztem a két erős, vállas között a szelíd, vékony figurát, ahogy mennek át az udvaron.
Barátom hátranéz. Olyan erős sugárban jön a bánat a szeméből, hogy ösztönösen elkapom a fejemet. A nevetőráncai mozdulatlanok.
Mire visszapillantok, már csapódik a kocsiajtó.