Cirkuláció
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 199
Cirkuláció
A katonák maroknyi maradéka libasorban haladt. Nyoma sem volt már a rendnek. Éjszaka alig aludtak. A sátor felállításához senkinek nem volt ereje, pedig a káplár milyen szépen megtanította őket, hogyan sáncolják körbe, s éjszaka jöhetett vihar, szél, nem sodródtak el. Ennek már egy hete. Azóta egyfolytában meneteltek. Olyan fáradtság kínozta őket, hogy mikor az a disznó nap végre lement, a fátyolos sötétségben mindenki ott aludt el, ahol éppen összerogyott. Akinek volt még ereje, pokrócot terített. Úgy aludtak, mint a hullák, eszüket vesztve, mégis minden moccanásra megrezzentek. Már legalább két napja nem ettek. Nem volt mit. Utoljára néhányan a vizes gallyakat fújták, a tüdejüket is kiköpték, hogy a füstből legyen végre valami pislák féle. Akiknek sikerült egy kis tüzet csiholni, vizet forraltak, beledobtak egy-két fej földről lopott, kiszikkadt káposztát, vagy néhány gumó ormótlan krumplit. Már ezt is elfeledték. Hajnalban indultak tovább. Tagjaikat úgy kellett bejáratni. Ólmos fürtökben lógott rajtuk a fáradtság, s még jó volt, ha ruhájukból nem az éjszakai zuhancs vizét csavargatták. Az egyenruha egyre szakadozott tovább, örülhetett, akinek nem törte fel sebesre a bakancs a lábát. Ha tudtak volna még örülni!
Előttük a gyönyörű táj kéjesen bontakozott ki az ébredező napsütésben. A vékony ösvény sűrű erdőbe vezetett, itt már ropoghattak előttük a fegyverek. Több széles törzsű, pompás fa is kidőlt, bűntelenül elvérzett áldozatként hevert előttük. Csak botladoztak, már indulat is alig volt bennük. Az erdő után tisztás következett, a nap nyílegyenesen kúszott felfelé az égen. Fű zöldellt, szerelmet lehelt, távolabb a keskeny híd alatt a folyó lustán haladt medrében. Úgy látszik, a hidat elfelejtették felrobbantani. Mármint az ellenség, akiket a katonák még csak látni sem láttak, egyetlen puskagolyót sem lőttek még ki. Nagyon messze kicsiny hangyapontok mozgolódtak. Valaki azt mondta, azok az ellenségek. Kínlódva caplattak át a hídon. A nap haladt egyre fentebb, s egyre jobban égetett. Előttük egy magaslat emelkedett, ott csak három fa állt és egy kőkereszt. A káplár azt parancsolta, oda kell feljutni, azt kell elfoglalni. Ő is utasításba kapta, valami feljebbvaló üzente meg neki. Egyenletesen haladtak az izzó napkoronggal felfele, a hőség megizzasztotta arcukat, valósággal perzselt. Még egy szörnyű látvány is fokozta kétségbeesésüket. Közvetlen közel egy ló hevert hátán, négy lába az égre meredt, belei szétfolytak a vérrel, már nem élt. Némán birkóztak a magaslattal, mentek tovább. Egyre több szétlőtt, vagy még szenvedő, haláltusáját vívó lóba botlottak. Valaki mintha felismert volna egy kidülledt szemű lovat, azt mondta, ő a Zafir, egy katonabajtárs kedves lova. A katona nevére már nem emlékezett, úgyis eleshetett, és különben sem figyelt rá senki sem. Láttak még az emelkedőtől nem messze egy ágyút is, szétlőtt fejű gazdája ölelte még mindig, kezében markolta kedvese gyűrött levelét, s a vas sziporkázva verte vissza a már elviselhetetlenül égető nap lángnyelveit. Emberi időben dél lehetett, mire elérték a három fát és a kőkeresztet. Leroskadhattak kicsit.
Az egyik katona hangosan felkiáltott, amikor meglátott a magaslat másik oldalában egy parasztot. Lent, a kisebb hegy lábánál szántóföld nyújtózott. Hosszú sorokban futottak egymás mellett a barázdák, s a paraszt ekéjével és lovával nyugodtan dolgozott. Mire leértek, mire elhagyták e valóságban szürreálisnak tűnő látványt, a disznó nap csendesedni kezdett. Az est szakasztott olyan volt, mint tegnap. Néhány borjúban megrekedt egypár kávészem, azt összetörték a puskatussal, az lett a vacsora. A föld még éjjel is ontotta magából a fülledt hőséget. Összevissza hevertek, zaklatottan hortyogtak a bűzt árasztó, farkaséhes testek.
A menet megint hajnalban indult, ismétlődött minden. A táj nem sokat változott. Völgyek, emelkedők, egy-egy ezüstös patakszalag, szinte minden olyan ismerős volt. Lovakkal megint találkoztak, de ezek most másfelől jöttek, s éltek, sőt vágtattak a mögöttük csapkodó ágyúgolyók, puskaropogások elől. Sörényüket szél nem fújta, erre még az sem járt. Fújtattak, dühös pofával vicsorogtak, a katonák a fűbe vetették magukat. A lovak sokan voltak, összetartottak. Kétségkívül agyontaposták volna őket, ám kitértek, elvágtattak más irányba, s eltűntek a semmiben. Még egy árnyékszéket is találtak egy romos tanya közelében, ott egy vénasszony szenvedett, nyöszörgött, hogy neki vérhas betegsége van, hagyják el a környéket sürgősen. Ismét azt az utasítást kapta a káplár, hogy jussanak át a hídon, megint egy emelkedő lesz. A katonák lehajtott fejjel, utolsó erővel meneteltek, szorosan fogták a puskát csüngő kezükben. Éber pillanataikban már nagyon várták az ellenséget, hogy legalább lőhessenek. Győzzenek. Hogy az ellenséget úgy kibelezhessék, akár azokat a lovakat, feldarálják, fejüket vegyék, ahogy a disznókat leölni szokták, s véres cafatokká gyilkolják őket. Mikor a hídon átkeltek, az egyik katona a magasba nézett. Ott állt a három fa és a kőkereszt. Többen is arra gondoltak, mintha már jártak volna itt régebben. Lehet, hogy tegnap éppen. Végre felküszködték magukat a csúcsra, s lent ugyanaz a kép fogadta őket. A paraszt nyugodtan szántogatott ma is ekéjével.
A szürke gebe lehorgasztott fejjel húzta maga után a vasat, a kínt, ami naponta követte. Patái a porhanyós, feketeföldbe süllyedtek, bőrén patakzott a test verítéke, de a ló csak húzta, vonta maga után terhét. A föld már rég szétterpesztette testét, kitárta éhes, szomjas méhét, hogy a magot belé vessék. Miután megfogant, csak hízott, növekedett. Tűrte a nap őrült kohójának hőjét, a vihar tombolását, a zuhogó eső sarát, cuppogott és szikkadt, azért is szuszogva terpeszkedett, derekasan viselte az életet. A paraszt barna arcát sűrű ráncokba rántotta a hőkatlan, vászoningét összecsócsálta a sok vihar, ha vizelt, nadrágját már nem kellett gombolnia. Lába meztelenül ragadt hol a csúszós latyakba, hol talpát sütötte a földanya, akár a serpenyőben sercegett a zsír, máskor tövis mérgezte, szúrta és vágta kemény bütykeit, de ő csak fogta, erősen fogta az ekét, a szarvát. Maga előtt látta, álmodta, amint szárba szökken majd a szőke, kövér búza, látta, ahogy halomba kaszabolja éles sarjújával a gyenge szálakat, rendezi a kévét, üti-veri, zúzza az áldott termést, és mint ahogy a szülőanya véres újszülöttje felsír, egyszer csak feldagad az életet adó kenyér.
Ő csak erre figyelt. Másnak nem volt semmi értelme.
A tollat most tettem le. Lecsuktam szemem, s a fenti, retinába égett, esendő emberiséget ábrázoló képeslapot bámultam hosszasan. Közben egyik mesteremre, Zolára gondoltam. Nem változott semmi sem.
De most éhes vagyok! Stílusosan, egy mindkét oldalán kiklopfolt, fűszersóval és frissen őrölt borssal bedörzsölt, serpenyőben, zsírban sült natur hússzeleteket kérek, a sülés ideje csupán kettő perc lehet. Majd a Chateau Lafite következhet. A francia vörösbor fogyasztását intenzív, erőteljes nyitással kezdem, számba hosszú kortyot hörpintek, lötykölöm, terelgetem szájpadlásomon nyelvemmel; az érlelés kiváló, lassan eregetem le torkomon, érzem, amint szétárad bensőmben. Mint a császárok.