Céllövészet
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 318
Céllövészet
– Negyed kenyér – suttogta boldogan, s elmosolyodott –, köszönöm, Istenem. Még nem száraz. És van itt sült hús is, alufóliában. Fokhagymás. Csodálatos ez a nap. Eszem, utána lemegyek a Dunához, megfürdöm. Már szagom van. A nadrágomat is ki kellene mosnom, meg az ingemet. Szépen süt a Nap, délutánra meg is szárad.
Óvatosan rágott, baloldalon az egyik foga két hete letört, érzékeny volt. Már csak huszonhárom viharvert fog sorakozott a szájában. Hat esztendeje nem volt orvosnál. Hosszú haja copfba fogva, szakálla a mellét verte, ezüstösen, akár a fenyők, beesett, mélyen ülő szemeiben már alig csillant fény. Hatvanhárom kiló volt, kedden, a piacon megmérte egy kofa a mázsán. Százhetvennyolc centiméter magas, hatvanhárom kiló. Kopott hátizsákjába mélyesztette a megmaradt ételt. Három napig is kitart. Kegyes az ég, gondolta, ám jobb lenne, ha magához szólítaná már. Szeptemberben hatvanéves lesz. És semmi sem változik.
Kisétált a Duna-partra. Meztelenre vetkőzött, begyalogolt a hideg vízbe. Apró szappandarabbal végigdörzsölte ráncos bőrét, alaposan megmosta haját és szakállát, nadrágját és ingét ráakasztotta a vízből kukucskáló farönk letört ágcsonkjára.
Tompa puffanással zuhant hátizsákja az örvénylő folyóba, tőle tíz méterre, a hullámok meghimbálták, s máris magukkal ragadták. Néhány pillanatig szótlanul ácsorgott, lassan, forogva úszott életének utolsó darabja, benne télikabátja, egy pléd, egy könyv Esterházy Pétertől, egy fotó lányáról, igazolványai, diplomája, a maradék kenyér és hús. A part felé fordult. Három fiatalembert látott. Hangosan röhögcséltek, felé mutogattak, az egyik a térdét csapkodta fergeteges jókedvében.
– Közszeméremsértést követsz el öreg. Ez nem nyilvános fürdő. Ez a Duna. Menj haza, s otthon mosd meg szottyadt seggedet.
Nem szólt semmit, csak állt és nézte őket. Nem akart gondolkodni, nem akart érezni, mint amikor hat évvel ezelőtt felesége azt mondta, takarodjon otthonról. Akkor sem akart gondolkodni, akkor sem akart érezni, tél volt, hideg, vastag hóbundába rejtezett a város. Két bőröndbe pakolta holmijait, s elindult világgá, maga sem tudta merre, hová, kihez. Még az első éjjel ellopták egyik bőröndjét, a másikért megverekedett. Másnap reggel véres arccal, véres ingben ment be munkahelyére dolgozni. Néhány napig a kazánházban húzta meg magát, de nem tudott hol tisztálkodni. Esténként együtt ittak a fűtővel. Egy hónap múlva főnöke berendelte az irodába. Nem kertelt sokat. Mindjárt itt az év vége, téli szünet kezdődik. Januárban már ne is menjen dolgozni. Meg sem kérdezte, mi a probléma? Történt valami? Segíthet? Nyolc évet húzott le abban az iskolában. Soha nem mondták neki, hogy elégedetlenek lennének a munkájával.
– Na, mi lesz, öreg? – emelte fel hangját az egyik fiú. Nem lehetett több húszévesnél. – Húzzál öreg a büdös francba!
Nem mozdult, karjai élettelenül lógtak, csak nézte őket, amint egyre dühösebben hadonásznak. Egyikőjük felkapott egy követ és feléje hajította. Nem találta el, legalább egy méterrel mellette csobbant a vízben. A másik két fiú is beszállt a játékba, röpködtek körülötte a kisebb-nagyobb kavicsok, kövek, egyre közelebb, míg az egyik a vállán csattant. A fájdalomtól összerándult, de nem mozdult, csak nézett rájuk, mereven, szótlanul, mintha lehetne még erő ebben a tekintetben. Egy kő a homlokán találta el. Megtántorodott. A vér végigfutott az orrán. Elmosolyodott.
– Tetszik, vén hülye? Nekünk is tetszik – grimaszolt a másik fiú. Ledobta finom bőrdzsekijét, kimelegedett a játékban. Gusztusosan feszültek izmai, látszott, hogy sportol valamit. – Csak egy bábu vagy, öreg, egy roggyant kirakati bábu, csak rontod a városképet – vicsorogta, s meglendítette karját.
A mellkasán érte az újabb „lövedék”, aztán a következő ismét a fején, néhány másodperc múlva egy a halántékán. Nem tudott megállni a lábán, a folyó sebes sodrása elragadta, hátára fektetve ringatta. Nem merült el. Bámulta a kék eget, a különleges formájú bárányfelhőket. Gyerekkorában is órákon keresztül feküdt a fűben, benépesült az égbolt arcokkal, lovakkal, farkasokkal, madarakkal; nagyanyja szerint ott teremtek az álmok, csak oda kellett figyelni rájuk.
– Ha meglátod a te álmodat, akkor megvalósul – mondta egyszer az öregasszony.
Ismét benépesült az égbolt; kereste az álmát. Úgy érezte, ma megtalálja. Úgy tűnt, eljött az ideje.