Búcsú
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 448
Búcsú
Talpamat a hideg járólapra simítom, miközben lassan kortyolom a reggeli kávémat. A félhomály jólesik a szememnek, direkt nem húztam fel a redőnyt, direkt nem hagyom, hogy a napsugarak bejuthassanak a konyhámba. Ma nincs joga létezni a fénynek. Ma nincs joga virradni a tavasznak. Hiszen ma el kell válnom Tőled.
Számolni kezdem a redőny résein a lyukakat, számolom, hány helyen próbál jogtalanságot elkövetni a kikelet. Tizennégy. Tizennégy lyuk egy sorban. Pont, ahány éve együtt vagyunk. Tizennégy boldog, hibátlanul boldog esztendő, tele élménnyel, öleléssel, tele nyugodt, együtt töltött éjszakákkal és felejthetetlen nappalokkal.
Megiszom az utolsó korty kávémat, és úgy döntök, még melléd bújok, mielőtt megszólal a csengő, és én örökre el kell, hogy engedjelek. Pedig annyira szeretlek! Olyan igazán, kérdések és feltételek nélkül. Soha nem foglak elfeledni. És soha nem fogom elfeledni őt sem, a hosszú, szőke haját, a hatalmas napszemüvegét, a mosolyát, amely látni engedte a hófehér fogsorát… emlékszem, ahogy lendületesen közeledett a házunk felé a gyöngyházfényű kis autójával, emlékszem, milyen vadul dübörgött a szívem.
Jó ölelni Téged, jó hallgatni az álmodat. Így tudnám tölteni minden pillanatomat, hogy hozzád simulok, hogy figyelem, ahogy a mellkasod emelkedik, és süllyed. Csak emelkedik, és süllyed.
Megszólal a csengő, én pedig reszkető lábbal állok fel mellőled, hogy ajtót nyissak. A küszöbön ott áll Péter. Csak bólintunk egymásnak, nem kellenek szavak, mindent kiolvasunk egymás szeméből.
- Készen állsz? – kérdezi, miközben matat a táskájában.
Bólintok.
El kell, hogy engedjelek.
Mindketten leülünk melléd, én a fejedre simítom a tenyeremet.
- Ugye tudod, mennyire szeretlek! Egy csoda volt Veled! Csoda volt Veled minden séta, minden erdei túra, minden tóparti ücsörgés. Csoda volt Veled átélni az elmúlt tizennégy évet. Átélni azt, mit jelent igazán szeretni...
Még könnyem sincs, csak a torkom szorul el egyre jobban, üvöltenék, de nem szakad fel belőlem hang, bent reked minden, MINDEN! Bennem rekedsz, minden együtt töltött pillanatunkkal együtt, elraktározok minden emléket, minden érzést, amit egymástól tanultunk, aztán teleszívom a tüdőmet, mélyen, úgy, mintha helyetted is lélegezni próbálnék…
Benntartom a levegőt.
Benntartom.
Majd ahogy lassan kiengedem, elengedlek vele együtt Téged is.
- Ugye tudod, hogy nem volt más megoldás? A nyakától lefelé lebénult… annyira rossz szögben csapta el az az autó!
Bólintok. Tudom.
Látom, hogy már nem emelkedik többé a mellkasod.
És látom magam előtt a nő hosszú, szőke haját, a hatalmas napszemüvegét, a mosolyát, amely látni engedte a hófehér fogsorát… emlékszem, ahogy lendületesen közeledett a házunk felé a gyöngyházfényű kis autójával, emlékszem, milyen vadul dübörgött a szívem, mert tudtam: már nem tud lefékezni! Hallom a csattanást…
Péter szótlanul elcsomagolja az elhasznált fecskendőt, még egyszer utoljára végigsimít a puha, barna bundádon, aztán lehajtott fejjel elhagyja a házat.
A redőnyök lehúzva maradnak.
Ma nincs joga virradni a tavasznak.
Ma nincs joga létezni a fénynek.