Búcsú
Írta: Csáji Gyöngyvér
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 427
Búcsú
Ringat az éj, és reszket a nyár,
Röppen a fákon az éji madár.
Zúg a vihar már, libben a szél,
Itt van a nyár, csak szívben a tél.
Dörgnek a szívek, szép a vihar,
Innen a béke most elinal.
Törnek a felhők: égcsatatér,
Dörren a villám, lüktet az ér.
Zörren az erdő, ring a Duna.
Űzi a lelkem a gondolata:
Múlt a szerelmed, mely megigéz,
Zizzen a paplan, húz ez a kéz.
Szívdobogásod szép csalogány,
Kínoz az élet, hív a magány.
Gyors zivatar már csak szeretőm,
S felhőköntös az én lepedőm.
Félsz, hogy a versem téged elér,
Karnyújtásnyira fekszel ezért.
Át nem ölel már rég a karod,
A múzsai széket másnak adod.
Téged is lassan más helye vált,
Szívem a lap, min tinta üt át.
Versbe, ha fojtom a bút, sose fáj,
Hív ez az átok, megfagy a táj.
Míg odakint felvillan a fény,
Ébred a szívben röpke remény:
Elhiszi lelkem a csókjaidat,
De rossz ez a kulcs, nem zár a lakat.
Most menekülsz, és futva loholsz.
Mint a magányos árva, dalolsz.
Elviszed innen a nyár melegét,
S elhagyod közben a csókjaidét.
S hogyha velem vagy a szív szigetén,
Híd vagy az éjben a lét küszöbén.
Itthagy a lángod, s elhűl a szél is,
Múlik az élet, fordulok én is.