Bovaryné én vagyok
Írta: Tornai Xénia
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 153
Bovaryné én vagyok
Napló
2024. április 12., péntek:
Apa 83. születésnapja. Most még csak hajnali fél hat van, de majd délelőtt felköszöntöm.
Szabad verset írtam neki nagymamáról. Mindig a szülinapost ünnepeljük, pedig szerintem a
nap hőse az édesanya.
Más. Tegnap Ferenczfi Jánostól azt a házi feladatot kaptuk, hogy két héten át vezessünk
naplót. Oh, a kis kíváncsi! Mindig olyanokat talál ki nekünk, ami, ha őszintén csinálja az
ember, titkokról lebbenti fel a fátylat. Először erőszak, aztán találkozás gyermekkori
önmagammal, most meg már egyenesen egy napló. Persze mások nem veszik a lelkükre.
Előállnak valami sci-fivel, és feladat kipipálva. Pedig az egésznek csak akkor van értelme, ha
benne vagy te is. Lényed minden rezdülésével. Bovaryné én vagyok? Hát persze, Bovaryné én
vagyok. Illetve… én Tatjána vagyok. Milyen igaza van Jánosnak! Velem kapcsolatban mindig
a XIX. századot emlegeti. Egyébként sokan mondták, hogy puskini hősnőnek látnak. Egy
elkésett figura. Báltermek kisasszonya. Valcer, pezsgő, udvarlók karéja … Tényleg az
vagyok. Meg is írtam: Tatjána örök. Bennem él tovább, miközben majd szétvet a belső
feszültség, mert az anakronizmust nehezen viseli a lélek.
De azért ez a naplóügy! Ha húszéves lennék, itt most az állna: „Én biztos nem mertem volna
beleírni mások verseibe már az íróműhely alatt”, meg hogy: „Állandóan csak rá gondolok. Őt
látom a nap legelső sugarában, és róla csicseregnek a madarak a fákon.” De hol van már az
ifjúság?! Különben is: ez egy cenzúrázott napló. Hogyan meztelenítsem le önmagam, ha
tudom, figyelnek? Skizofrén helyzet. Szóval maradjunk annyiban: Tatjána vagyok – állig
begombolva.
2024. április 13., szombat:
Kijöttünk Zebegénybe. Végre egyedül vagyunk. Nem ketten egyedül, hanem a természettel
egyedül. Milyen fura! Hogy változik az ember! Emlékszem, fiatal házas koromban teljesen
kikeltem magamból azon, hogy anyu egyszer nem ment apuval rokont látogatni vidékre.
„Ilyen velem soha nem fog előfordulni!” – kiabáltam. És nem is fordult elő. De már
megértem.
Micsoda nyugalom! Minden zölden burjánzik. Madárcsicsergés, langy szellő, csillogó Duna.
Teremtett lélek se közel, se távol. A „művésznődrága” sem pukkadozik itt, hál’ Isten! Úgy
látszik, fellépése van ma este. A mobilt kikapcsoltam. Engem itt ne keressen senki! Hétfőtől
péntekig szüntelen a mosolyszolgálat, de a tündéreknek is kell pihenni olykor. Tatjána
kócosan. Tatjána tréningruhában. Milyen kevés kell a boldogsághoz!
2024. április 14., vasárnap:
Hát persze, hogy nem tudtam kialudni magam ma sem! Nem mintha zavart volna valami
külvilági inger. Engem a bennem csitulni képtelen felhajtóerő űz. Pedig, ha objektíven nézzük
a dolgot… Béke van, szerető család vesz körül, jól mennek ügyeim az irodalomban. Nem a
világgal van baj, hanem velem. A tények úgy viszonyulnak a valósághoz, mint hangok a
beszédhez, mint betűk a szöveghez. Önmagukban semmit sem jelentenek. Ismerni kell az őket
egységgé szervező törvényszerűségeket: a nyelvben a grammatikai szabályokat, az életben a
hálózat viszonyrendszerét. Mert a tények, a hangok és betűk csupán részletek. A valóság
teljesség. A valóságról fogalmat csak a tudat alkothat. Én bódult képzeteim foglya vagyok.
Ej, azt hiszem, túl sokat gondolkodom! Anyu most azt mondaná erre: „Gyerünk, kapáld végig
a kertet, meszeld ki a házat, aztán meglátod, nem lesz többé semmi lelki nyavalyád!”
Igazad van, mama. Megyek, megöntözöm a virágokat.
2024. április 15., hétfő:
Úristen, de boldog vagyok! Délelőtt felhívott Szondi Gyuri, és miután énekelt egy kicsit,
ahogy szokott, bejelentette: kész a kötetem belíve. Ellenőrizhetem az esetleges hibákat. Na,
kezdődik a véget nem érő korrektúrázás! Hét nap, hét éjjel, mint a mesében a lakodalom.
Meglepő módon nem találtam szövegrontást, csupán középről balra csúszott címeket és
keltezéseket. Ezt egyetlen mondattal elintéztem, és mint ki napokra jól végezte dolgát, nyári
ruhába bújtam, és magassarkúmban elbillegtem egy irodalmi találkára.
Egy óra múlva már csörgött a telefon. Az én drága Hatvany Lajosom keresett: hol kések az éji
homályban? Háromkor visszaküldték a javított változatot és a borítótervet véleményezésre.
Ne maradjak el soká! Értem én, de azért meglep ez a számonkérő sürgetés. Főleg azért, mert
nem szerelmi légyott miatt hagytam el az elefántcsonttornyot, hanem éppen a kötetbemutató
kérdéseit beszéltem meg Kátai Istvánnal. Nemigen iparkodtam haza. Egy-két órán nem múlik
semmi. Mi ez az erőltetett menet?
A bejárati ajtó előtt a lakáskulcs után kotorásztam, amikor a Mester újra hívott. Még mindig
nem néztem rá a küldeményre? Éreztem, mint indul meg bennem felfelé a gőz, de váratlan
dolog történt: a fojtogató indulat szétpukkadt, mint a buborék, és hirtelen csordultig megtelt a
szívem hálával. Engem az istenek láthatóan kegyelnek. Egy irodalomban befolyásos, idős
ember viseli lelkén költői előmenetelemet! Fél tízre – egyetlen nap alatt – nyomdakész
állapotban összeállt a kötet. Áldassék érte a sokadik Szondi György!
2024. április 16., kedd:
Ma nem történt semmi említésre méltó. Legalább is semmi olyan nem, ami megtörte volna
napjaim egyformaságát. Délután Kláris-díjkiosztón voltam az újpesti könyvtárban. Idén nem
én kaptam a nívódíjat. Persze nem lehet minden évben ugyanazokat jutalmazni. Utána
magánbeszélgetés az élet értelméről. Ez az egyetlen dolog, amiről írni érdemes, én most
mégis épp erről kívánnék hallgatni. Mert csupa olyan téma került szóba, amit egyetemistaként
már csontig rágtunk. Például az, hogy mi végre vagyunk e sárgolyón. És hogyan érhető el a
boldogság? Meg hogy alakítói vagyunk-e saját életünknek, avagy a véletlenek játékaként
sodródunk csupán? Én erős, önkontrollal alaposan felszerelt, tudatos lénynek tartom magam,
időnként mégis kicsúszik a kezemből az irányítás. Ilyenkor aztán cudarul sajnálom magam.
Szegény, kis Tatjána csak ül karszékében az íróasztal mellett, és zokog. Romantikus kép, ám
van némi szépséghibája: sem karszékem, sem íróasztalom. A többi igaz.
2024. április 17., szerda:
Délelőtt kis híján idegrohamot kaptam. Már megint el kellett mennem otthonról, pedig úgy
éreztem, rám szakad a ház. A kötetszerkesztés óta derékig járok a selejtezésre váró
kézirathalmok közt, vasalni kéne, még nem száradt meg a Tamás 80. szülinapjára készített
dobozon az utolsó lakkréteg, pedig már ideje lenne becsomagolni, és Bencus is beteg. Kinek
van így kedve Szabó Lőrinc verseit meg Margitka költői bemutatkozását hallgatni? Egyébként
is úgy érzem magam, mint akit kifacsartak. Két hete nem alszom. Egyszer Cindy Crawford jó
adag öniróniával azt nyilatkozta, hogy az évek múltával egyre több időt tölt azzal, hogy úgy
nézzen ki, mint Cindy Crawford. Még jó, hogy neki végül sikerült! De mit mondjak én?!
Télen még csak-csak elvagyok. Fejembe nyomom a fekete sapkát, amit mama varrt harminc
évvel ezelőtt, és kész a művésznő. De már itt a tavasz, nem járhatok usankában. Azzal
vigasztalom magam, hogy húsz-harminc évvel fiatalabb vagyok azoknál, akik közé ma
várnak. Minden önbizalom kérdése. …
Na, hazaértem végre! Hát, mit mondjak? Jó volt. Főleg, hogy túl vagyok rajta. Kezdhetem a
csomagolást a holnapi szülinapra. Végül is még van másfél óra a mai napból.
2024. április 18., csütörtök:
Oláh Tamás 80 éves. Ám nincs ember a földön, aki ezt megmondaná róla. Hogy ez a pasi
milyen jól néz ki! De tényleg! És még az a féloldalra fésült, őszes haja is milyen szexi!
Délután 5 órára voltunk hivatalosak „irodalmi szalon”-jába, tizenkét írástudó, hogy együtt
ünnepeljük a kerek évfordulót. A belépő egy-egy papírra vetett alkotás volt. Népszínház utca,
polgári miliő. Koloniál bútorok, pianínó. T-alakban elrendezett ünnepi asztal. Tálalószekrény,
szófa, a falak mentén mindenütt könyvespolc. Én egyfolytában egy háromalakos ceruzarajzzal
szemeztem, miközben a vendégek önnön művészetük dicsfényében ragyogtak. Utóbb
kiderült, egy eredeti Márffy.
Oh, boldog békeidők! Gimnazista koromban mennyit ábrándoztam Kosztolányiról! Drága
Desiré! Emlékszem, az ágyam fölé akasztottam a fényképét. Didét feltámasztani ugyan nem
lehet, de büszkévé tesz a tudat: helyet kaptam a kortársak között!
Egy cilinderből húztuk ki a soron következő felolvasó nevét. Harmadikként én rukkolhattam
elő művemmel. És bár Tamás édesanyjával nem találkoztam soha, különleges ajándékként őt
idéztem meg a versben. Az asztalra könyökölt a csend, míg olvastam. Tamás kikerekedett,
ámuló szemekkel hallgatta, és csak dadogva tudott megszólalni végül: „Már ezért érdemes
volt nyolcvan évig élni.” Kis híján elbőgtem magam.
És míg e sorokat rója, Tatjána boldog. Mert lélekből adni, és mások örömének részesévé lenni
a legnagyobb gyönyörűség a világon!
Budapest, 2024. április 12–22.