Bosszúhadjárat
Írta: Nagykutasi Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 306
Bosszúhadjárat
– Mi a …? – állt meg egy pillanatra a dombtető kiszögellésén Magnus megrökönyödve, aztán hirtelen szökellni kezdett lefelé a perem élesen szabdalt gránit szikláin. – Gyertek gyorsan!
– Mi van? – kiáltották értetlenül többen is megiramodott harcostársuk után, majd mindannyian a nyomába eredtek, ahogy meglátták ők is, amit társuk egy pillanattal előttük. Zerge módjára ereszkedtek le a meredek sziklapárkányon a meredély lábánál álló faluba…
***
… Csapzottan tértek haza otthonaikba a viking harcosok egy kimerítő csatából.
Uruk, a jarl hívó szavára indultak honvédő háborúba, hogy megóvják hazájuk kincseit a betolakodók hadaival szemben.
Hónapokig voltak távol.
Messze otthonuktól, a hegyek szabdalta határok mentén vívták élet-halál harcunkat, a túlerőben lévő rájuk zúduló vad törzsek tömegével hadakozva.
Elfáradtak az elhúzódó harcokban, sokan közülük nem is tértek vissza. Hősiesen vágták az ellenség harcosait, kíméletlenül, amíg erejük bírta.
A csata kimenetele nem kérdéses. Vérük hullásával óvták meg szeretett hazájukat, hogy az arra méltatlan szomszédos birodalom vademberei gyalázatosan ne tehessék rá lábukat az ő földükre. Vérük áldozatával bizonyították rátermettségüket földanyának tisztelegve.
Hazatértek asszonyaikhoz és gyermekeikhez, hogy méltóképp ünnepelhessék győzelmüket.
De nem ők várták a hazatérő harcosokat! …
… Őrjöngve, lihegve torpantak meg egy pillanatra a sziklák lábához érve. Erőteljesen ziháltak, erejük végén jártak.
– Nemrég járhattak itt! – jegyezte meg Henssen.
Még lángolt pár épület. A főtérre emelt óriási harangláb éppen a szemük láttára dőlt össze hatalmas robajjal a tekergőző lángnyelvek harapásaitól. Mindenütt vékonyka füstcsíkok kavarogtak a hűvös hajnali levegőben. Helyenként felkapott a reggeli szellő egy-egy parazsat az üszkös épületgerendák közül, hogy megtáncoltassa, mint egy vörösen izzó bogarat, ami kábán bontja szárnyait a párás napfelkeltében. Hallatszott a tűz ropogása, és az épületfák reccsenése, ahogy megadják magukat az emésztő lángoknak. A harcosok ijedten léptek hátra egy lépést, mikor megütötte őket az üszkös romok alól kiszabaduló szél hozta meleg levegő, ami magával ragadta a felkavart finom, szürke port, és rátelepedett izzadságtól nedves bőrükre. Óvatosan indult mindegyik a romok között a saját portája felé, megnézni, maradt-e egyáltalán valaki életben, de csak a főtérig jutottak.
Szétszabdalt, összezúzott holttestek hevertek mindenütt a törmelékek alatt. Asszonyok, öregek. Félig betemetve a harangláb elüszkösödött gerendái közt. Néhol egy-egy leszakított láb, kézfej tűnt elő a forró hamu takarásából, összeégve. Térdre rogyva kaparászták a rettenthetetlen harcosok a földet, hogy kiszabadítsák asszonyaikat a törmelékek súlya alól. Az összes a könnyét hullatta üvöltözve, és egyre csak kaparták a rögöket, dobálták félre a deszkákat, fadarabokat. Nyoma sem volt a csata utáni kimerültségnek, erejük teljében ásták elő halottaikat. Egyesével vittek el a haranglábtól minden holttestet a sziklafal árnyékába, saját fáradtságukról megfeledkezve.
– Ide! – kiáltotta egyikük. – Segítsetek! Hallok valamit! Fogjátok ezt a gerendát! Emeljétek!
Erejükön felül dolgoztak, mire kiszabadították a mészárlás egyetlen túlélőjét a vastag gerendák alól. Egy asszony volt, az Magnus nője. Egész testét beborította saját megalvadt vére és a beleült por, több helyen kilátszottak törött csontjai az izzó hamutól megégett bíborszínű hús alól. Feje bezúzva, szájából habos vér csordogált.
– A vadak voltak! – súgta, köhögve, elhaló hangon. – Éjszaka jöttek, és hajnalodott már, mikor lángba borították az egész falut! Úgy ötvenen lehettek! Nem tudom, melyik törzsből valók voltak. Nem ismertem fel a bőrükre festett jelzéseket. Látszott szemükben a csalódottság, hogy egy védtelen faluba toppantak, de érezhető volt rajtuk a vágy izgalma! Látszott a gyönyör élvezete, hogy bármit megtehetnek! Kirángattak mindenkit a házakból! Hátrakötözték kezünket! Az összes gyermek és asszonynép szeme láttára rugdalták agyon az öregeket! Aztán az asszonyokat gyalázták meg mindenki előtt! Üvöltöztek, röhögtek! Köpködtek és káromkodtak! Egymásnak fogták le a nőket, négyen, öten is, míg társuk hágta! Majd miután helybenhagyták a szerencsétlen asszonyt, elvágták torkát, vagy keresztülszúrták karddal a hasát, de előtte még végignézették vele saját gyermeke megkorbácsolását. Azt élvezték, ahogy a nő vagdalózva szabadulni próbált, hogy fiát, lányát védje. Minden asszonyt meggyaláztak többen is! Engem is, négyen, vagy öten! Nem emlékszem! A gyerekeket pedig rabláncra verték, és elhurcolták! Észak-kelet felé mentek! Magnus uram, keresd meg a fiadat!
– Ne beszélj, asszony! – tette a férfi vaskos tenyerét a nő fagyos arcára. – Pihenj! …
… Eltemették halottaikat. Méltósággal, tisztességesen. Közben az asszony is kilehelte a lelkét. Magnus könnyek nélkül búcsúztatta, de hangja, mozgása remegőssé vált, néha rángott egyet a feje, vagy valamelyik szeme a bősz idegességtől.
Összegyűltek a félelmet nem ismerő harcosok a falu maradványai között, az egykori főtér szélén. Körben állt egymás mellett a húsz hatalmas ember. Kezükben hosszú, kétélű kard, hátukon egyik oldalt csatabárd, másik oldalt nyíltartó tegez, megtöltve vékony nyílvesszővel. Mellkasukon átvetve keresztben egy felajzott íj, és alkarjukon kör alakú fa pajzs, közepén acél gombbal. Mindegyik a társai szemébe nézett némán, mindnek egyesével, és szótlanul lehajtotta egy pillanatra a fejét. Akire ránézett, lassan az is lehunyta szemhéjait, és beleegyezően bólintott. Mintha szemükkel kérdezték volna, mitévők legyenek, de tudták a választ a fel nem tett kérdésre. Nem mondták ki, de méla bólintásuk jelezte, megértették a másik kérdését, és megértették az akaratát.
Látták minden harcostársuk komorrá lett arcán az elszántságot, a dühöt, és a bosszúszomjat, mikor hátrafordulva tekintetükkel végigpásztázták szülőfalujuk maradványait, aztán társuk válla fölött átpillantva ugyan azt a sivár, leégett földet. Mozdulatlanságukból csak emelkedő mellkasuk jelezte, hogy élnek, és készek felkutatni azt, aki ezt művelte, hogy bosszút álljanak családjuk elvesztéséért.
***
Útnak indultak északnak, hogy felkutassák a vadak szállásterületeit. Hetekig kóboroltak a végtelen erdőségek égig érő fái közt, mire elérték a vadak legdélebbi telepét.
Az éjszaka csendjében csaptak le a sátraikban alvó, mit sem sejtő telepesekre. Ellenállás nélkül jutottak át a deszkapalánkon, és ugyan úgy, ahogy korábban a vadak kivégezték az ő falujuk lakosságát, ők is könyörtelen, kíméletlen mészárlásba kezdtek. Mindenkivel végeztek, akit ott találtak, mielőtt bárki szökésnek indulhatott volna a szomszédos telepre, hogy figyelmeztetni tudja az ottaniakat.
Emberveszteség nélkül haladtak faluról falura, egyre messzebb a vad északi tájakon. A vadaktól átvett orgyilkos módszerrel hajtották végre a népirtást fortyogó bosszúétvágyuk csillapítására. Önelégülten vágták el a telepeken élők torkát, vagy lékelték meg nehéz bárdjukkal az ellenség koponyáját, és árnyként suhantak tovább, egyre távolabb hazájuktól. Nappal barangoltak, éjszaka a vadak vérében fürödtek…
***
– Valamit nem értek! – jegyezte meg Henssen a tábortűz mellett, miután örömünnepet ültek a lemészárolt telep főterén. – Eddig hány faluban jártunk? Húsz, huszonöt?
– Ki számolja azt? – válaszolta Magnus foghegyről. – Nem mindegy? Addig megyünk, míg meg nem öljük az utolsó rohadékot is! Azt akarom, hogy az összes megdögöljön, mint egy kutya! Megesküdtem az asszonyomnak! Azt akarom, hogy ezentúl szenvedjen mindegyik annyit, amennyit ő szenvedett, mikor meggyalázták! Ki a rossebet érdekel, hogy mit nem értesz, Henssen?
– Nem vagy a vezetőnk, Magnus! – lökte el maga alól Henssen az ülőhelyéül szolgáló fatuskót.
– Igaza van! – állt föl három másik harcos is. – Melletted állunk, veled harcolunk! De nem vagy a vezérünk!
– Az én asszonyomat is megölték, az én gyerekemet is elhurcolták! – üvöltötte fröcsögő nyállal Henssen. – Mindünk családját megszégyenítették! Nézz körbe! Húszan vagyunk! Mind a húszunkat veszteség érte! Egyikünknek sincs már otthona!
– Min gondolkozol, Henssen? – tette egyikük a kezét Henssen vállára. – Mi nem hagyja nyugodni békétlen fejedet?
– Eddig sehol nem találtunk gyermekeket! Sem a mieinket, sem pedig ezeknek korcs fajzatoknak a kölykeit!
– Mit foglalkozol velük? – dobálta meg egyikük egy csontdarabbal Henssent.
– Nem foglalkozom vele, te marha! – vágott vissza ingerülten. – Csak megjegyeztem!
– Hát aztán! Annyival kevesebb nyűg! Legalább nem kell attól tartanunk, hogy valamelyik kioson segítségért! Jó ez így nekünk! …
… Óvatosan járták a hatalmas erdőséget. Szétszóródtak, eltávolodtak egymás mellől, úgy közelítették meg lassan, nesztelenül a következő telepet. A távolból szűrődő zajokból arra következtettek, hogy a vadak egy nagyobb szálláshelyét érték el. Körbevették a falut, és az éjszakai sötétségben megszállták.
Meglepetésükre, a szálláshely népe várta őket felfegyverkezve, és ahogy a vikingek beértek a lakóházak közé, hirtelen lángba borult minden. Futótűz vette körbe a telepet, és mindenkit, aki ott tartózkodott. Elkerülhetetlenné vált a nyílt harc.
– Ezek gyerekek! – kiabálta túl megrémülve Henssen a tűz ropogását.
– Nem gyerekek! – vágta rá a főtér felé közeledő Magnus, kardja hegyével a kölykök felé bökve. – Fegyvereik vannak! Nem látod?
– Vedd már észre, te ostoba! – fordult valamelyik Magnus felé. – Kicsik, alig nyolcesztendősek!
– Kard van náluk! Akkor harcosok! Engem nem érdekel!
– Magnus! Ne csinálj őrültséget! – kiáltották, és lassacskán körbevették az önjelölt vezért. – Térj észhez!
– Ellenem fordultok? Hát nem látjátok? Mocskos gyilkos az összes!
– Te nem látod, Magnus! – vágta orrba öklével egyikük a dühöngő Magnust, hogy elterült a földön. – Nem ezek a fattyak ölték meg asszonyodat! Hanem az apjuk! Ők nem tehetnek semmiről! Megöltük az apjukat, anyjukat! Ugyan azt csináljuk hónapok óta, amit az apjuk tett! Mi sem vagyunk különbözők! Persze, hogy kardot ragadnak, hogy megvédjék magukat!
– Engedjetek! – vagdalózott a földre szorított, és kapkodott porba hullott kardjáért. – Megölöm mindegyiket! Nem tarthattok vissza! A szajha anyádat üsse ki a ragya, hogy pofán vertél! Téged is megöllek! Mocskos árulók vagytok mind!
– Állítsd le magad! – markolta meg Henssen Magnus mellényét, mellé térdelve. Úgy vagdosta a háborgó viking testét a földre. Egyik lábával rálépett Magnus csuklójára, hogy társai kicsavarhassák marka szorításából a kardot. Magnus minden erejével szállt bele a küzdelembe, levetve magáról Henssent.
Talpra állt, egy hirtelen mozdulattal kirántotta háti hevederéből a bárdját, körözött vele egyet a feje fölött, hogy távol tartsa magától egykori harcostársait, majd két marokra fogta, és a tanácstalanul álló kölykök közé hajította. Újra a földre teperték, kétszer orrba vágták, és egy fához kötözték a magatehetetlen Magnust.
– Magnus, ha elhamvad a futótűz, mi elmegyünk vérontás nélkül! Nem fogunk gyereket ölni!
– Eresszetek! Kivégzem őket!
– Úgy látom, edzett kölykök ezek! Fegyvertelenül nem sokra mész ellenük! És hogy találod meg a fiad, te ostoba? Lehet, hogy harcolni megtanultak, de apa nélkül nem nőhetnek föl! Ha visszaadják a fiam, én magamhoz veszem őket is! Itt, vagy odahaza! Döntöttem! Nyolcesztendősek, vadnak születtek, de arról nem ők tehetnek! Mint ahogy apjuk dolgairól sem tehet egyik sem! – dobta le saját kardját a homokba Henssen, egyértelmű szándékát mutatva a gyerekhadnak…