Boldog próza

 

Végig egy szöveget bügyköltünk, ha jól emlékszem: csak keltünk-feküdtünk s közben futkostunk ide-oda, erre-arra, teve-tova, egyszóval: tök prózaian éltünk.
Kezdetben úgy nézett ki, hogy valami csenevész karcolat lesz belőle, próbálgattuk a hangunk és egymást, pásszítottuk a szót, ahova épp befért.Aztán lassan összerázódtunk s kezdett egészen simán menni a szöveg: a párbeszéd vitte előre, mert ahhoz nagyon értettünk.  Még éjszaka is párbeszéltünk és akkorákat kacagtunk, hogy a szomszéd átkopogott a falon.. S aztán ott volt a vasárnapi húsleves.....Atyám! Hogy az mindig milyen jól esett veled !

 

Szóval így fogyott lassan a mindennapi kenyér. Most, hogy már túl vagy a hetvenen, nagyon úgy fest, mint egy regény, kissé móriczosan kifundálva, de ezt a kivülállók jobban látják, hallják, ripityára pletykálják.....Igaz, néha próbáltam becsempészni pár sor lírát, citálni a fennkölt klasszikusoktól, hogy ne csak gyereknevelésről, számlafizetésről, meg vasárnapi evészetekről szóljon a sztori, de te ezt –„műszaki káder”  lévén - nem nagyon gusztáltad. Úgy volt minden jól, ahogyan kaptad s most sem töröd a fejed egy „csattanósabb” zárófejezeten. Mondjuk egy olyan hosszú-hosszú gyászmenetes, fúvózenés átmeneten. Néha felém nyújtod kezed és eldúdolod érzelmesen:   „csak te lééégy velem, a többi majd lezajlik magától, szééép csendesen.”