Bodoni Csenge - Mondd meg, ki vagyok!
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 503
Bodoni csenge: Mondd meg, ki vagyok!
Mindig azt hittem, tizennyolc éves koromra kitisztul majd minden. Végre tudni fogom, mi, de legfőképp ki vagyok. Most mégis itt állok, húsz is rég elmúltam már, és még mindig nincs egyetlen válaszom sem. Indulás előtt még belenézek a tükörbe. Keresek valamit, amit bárki vonzónak található rajtam, de csak a hibáimat bírtam felfedezni. Hiába forgatom a fejem
jobbra és balra, mintha egy hatalmas folt folyton kitakarna. Közelebb hajolok, hátha úgy
jobban ki bírom venni arcom jellegzetes vonásait, így viszont a leheletem párásítja el annyira az üveget, hogy semmit sem láthatok.
A fejemben folyamatosan cikázó gondolatok másodpercenként rohamoznak meg, keresik a választ. Csak keresik, ám egyet sem találnak. Nem hagynak nyugodni.
Menekülnöm kell. Menekülök is. Minden nappal és minden éjjel. Évek óta nem álltam meg. Talán sosem fogok.
Amikor kiléptem a házból, annyira magamba zárkóztam, hogy az eső hűvös cseppjeit sem éreztem meg. Nem tűnt fel az eget elterítő fekete felhő, ahogy az aljában húzódó szivárvány sem. Ha egy jobb napomon talált volna, valószínűleg az aranyat hajkurásznám Sia egyik
dalának hangjaira, jelenleg viszont a gondolataim figyelésére sincs elég erőm.
Néha, ha az alváshiány miatt, túl fáradt vagyok, nem bírom megállítani őket. Folyamatosan szapulnak, üvöltenek a fejemben. Mégis hová bújhatnék előlük?
Nem zavar az eső, bár hideg van kint. Tragikusabbnak érzem tőle a helyzetem, és szeretek elveszni az önsajnálatban. Gondolataim még a nyár körül járnak. - Végtelen naplementék. Hideg sangria. Hűsítő víz. Izzadt testek. Szabadság. - De a lábam valahogy a jövő felé visz. Legalábbis ezt képzelem. Remélem is talán.
Egy bárban találkozunk. Az ő választása volt, én meg egyből kaptam az ötleten.
Remélhetőleg az alkohol eléggé ellazít, ha meg nem, még mindig ott a B tervnek nevezett nyugtató a zsebem mélyén. Csak végső esetekben folyamodom hozzá, és ki tudja, hogy egy első alkalommal tett látogatás egy melegbárban annak számít-e.
Mindig azt hittem, tizennyolc éves koromra kitisztul majd minden. Végre tudni fogom, mi, de legfőképp ki vagyok. Most mégis itt állok, húsz is rég elmúltam már, és bárkit kérdeznél,
mást mondana. A kérdés csak, hogy kinek lenne igaza. A volt barátomnak, aki szemében én voltam a megtestesült nő? A legjobb barátnőmnek, akit fogadásból lesmároltam? Vagy éppen a lánynak, akivel most lesz az első tinderdatem? Bár az is könnyen lehet, hogy a volt
tanáraimnak, akik szerint soha nem leszek senki.
Minden kirakat előtt, ahogy elhaladok, próbálom elcsípni magamat. Megnézni, hogy mozog a testem, mennyire táncol a seggem, de bármennyire is figyelek, nem bírom megszűrni az üvegen visszaverődő lemenő nap fényét, így csak a kiállított termékeket látom. Mégis úgy érzem, mintha az összes arctalan próbababa mögött én lennék. Mintha az összes arctalan próbababa én lennék.
Kiáltok egyet, remélvén, hogy senki sem hallja, és kicsit még erősebben szorítom a
zsebemben lapuló tablettát. Egyre idegesebb vagyok, összeszorítom a szám, nehezen áramlik be a jeges levegő.
Nem sokan járnak rajtam kívül az utcán, így nyugodtan őrjönghetek. Néha ugrok, néha pörgök egyet, hátha sikerül visszább szorítanom a rám törő szorongást, de a szívem egyre hevesebben ver. Tekintetem a sötét ég felé emelem, ott keresem a választ, ám az esőcseppek nem írják azt a levegőbe.
Előkapom a telefonom, hogy vessek még egy gyors pillantást a fejemre, a fényviszonyok miatt viszont bármerre is forgatom a kijelzőt, nem látom magam. Sóhajtok egyet. Végig húzom a
tenyerem az arcomon. Lassú léptekkel indulok el az asztalok között. Jó lett volna megnézi, jelenleg mennyire sötét karikák futnak a szemem alatt, mielőtt ő pillantja meg.
Remegő kézzel nyomom le a bár kilincsét. Bent furábbnál furább alakok mászkálnak, beszélgetnek, vagy táncolnak. Próbálom kizárni a külvilágot, mielőtt az élet túlcsordulna rajtam és végleg , túl ijesztővé válna. Tekintetemmel csak őt keresem, a képei alapján próbálom beazonosítani, minden apró részletet alaposan megfigyeltem rajta. Mondhatni órákig kerestem hibát bennük, okot, ami miatt nem tetszik, okot, ami miatt lemondhatom a mai találkozást, holott legbelül mindvégig tudtam, hogy az ok, egyedül én lennék. Az első perctől elvarázsolt engem.
A sötétben alig veszem észre szőke haját, mégis amint megpillantom, elönt az eufórikus érzés. A szemébe nézve mintha hazaérkeztem volna. Nehezen rejtem el előle a mosolyom, ahogy lehuppanok elé a székre. Egy hang sem jön ki a torkomon. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig ülünk ott, mire megszólal. Félmosoly ül az arcán, ujjaival egy borospoharat babrál. Nem értem egy szavát sem, a fejemben üvöltő hangokat hallom bármennyire is próbálok rá figyelni. Nyelve, ahogy beszél, néha megérinti az ajkát, orra meg-megmozdul, ahogy a szavakat formálja, néha még a fejét is oldalra billenti.
Amikor feláll, azt hiszem faképnél hagy. Nem emlékszem, hogy én megszólaltam-e egyáltalán, nem tudom, miket vagy hogyan feleltem neki. Csak a pulthoz lép. Italt kér.
Mindkettőnknek. Miközben vár, néha hátra pillant a válla felett. Megbizonyosodik róla, ott
vagyok még, és várok rá. Nem tudja, mennyire hülyének nézem. Mégis miért ne várnék rá? Ahogy ránézek, a kedvenc festményemet látom…
Mindig azt hittem, tizennyolc éves koromra kitisztul majd minden. Végre tudni fogom, mi, de legfőképp ki vagyok. Most mégis itt állok, húsz is rég elmúltam már, és bármerre fordulok, azt is elfelejtem, hogy létezem.
Az előttem álló korsó még párás a benne lévő sörtől. Néha meg-megsimogatom a rajta ülő cseppeket, remélve hogy mögöttük majd meglátom az arcomat, de bármerre is fordítom a fejem, csak őt látom az üveg túloldalán. Alig pár órája találkoztunk, mégis mindenhol őt
látom. Ha hozzám beszél, egy szavát sem hallom. Még gondolataimban is ő lakik, játszik velük. Az előttem ülő lány teljesen eltereli a figyelmem az előttem ülő lányról. Hogy is figyelhetnék rá egyszerre két helyen?
Minden vörössé változik. Pörgök, üvölt a fejem. Nem tudom, merre fussak, minden irányba falnak ütközöm. Újra és újra és újra nekimegyek. A fal néha puha, mégis ellök magától. Néha alacsony, és átesem rajta. Ám legtöbbször kemény, és hideg mintha betonból volna.
Egyáltalán nem törődik velem. Vörös minden, fuldokolom a rengeteg kérdéstől. Mégis hogy válaszoljak másnak, ha magamnak sem tudok? Csak állítsa meg valaki a forgást, és esküszöm, megpróbálom. Egy perc is elég lenne… Csak hogy levegőt vegyek…
Hideg szél csap az arcomba, és nem emlékszem, mikor kerültem az utcára. Ütemesen megyek, de lépteim nehezek, tudom, hogy sokat ittam. Már a bogyót sem érzem a
zsebemben. Valaki fogja a kezem, talán azért, hogy ne essek el. Biztosan érzi, mennyire bizonytalan vagyok. Érintése meleg, bizalmas, nem olyan, mintha csak pár órája találkoztunk volna, mégsem tudom, merre vezet. Teljesen vakon követem. A gondolataim egy nagy,
alaktalan masszává olvadtak és, folyamatosan ugyanazt ismétlik. Az ő nevét.
Mindig azt hittem, tizennyolc éves koromra kitisztul majd minden. Végre tudni fogom, mi, de legfőképp ki vagyok. Most mégis itt fekszem, húsz is rég elmúltam már, és bármerre is keresgélek, csak azt tudom, éppen rád vágyom. Arról viszont fogalmam sincs, mi lesz holnap, ha kitisztul az agyam. Talán jobb lenne, ha meg sem történne.
Erősen csókollak. Az ajkad, az arcod, minden porcikádat.
Azt kéred, kiáltsam a neved, de én, csak arra kérlek, mondd meg, ki vagyok…