Beszélgetés önmagammal
Beszélgetés önmagammal
Tegnap elment az anyám. Ahogy a reggelek váltják egymást, úgy váltotta ő is a földi létet csendes árnyra. Tudtuk. Hónapok óta már csak feküdt, és fényvillanásnyi időkre átlépett hozzánk. Most fáj. Még friss ez az érzés, még keresem azt a percet amikor azt mondom, tudtam és éreztem, de elfogadtam. Nem mindig értettük egymást. Két külön világ voltunk. Talán egy másik korban, más helyen és más emberek között hangot találtunk volna egymáshoz...talán...nem tudom…vagy ott sem?
Egy új hely, egy más világ talán könnyebb volna – friss energiák, idegen arcok, míg bennem a múlt rögökbe kapaszkodik. De akkor nem tudnám lezárni ezt a hiányt. Amíg nem halkulnak el a búcsú szavai, addig itt keringenek körülöttem, mint a fáradt őszi szél. Két év az otthonban. Magatehetetlen. Segíteni akartunk – de a betegségek kegyetlenül osztották az időnket. Mégis jó volt így. Mert amikor kinézett az ablakon, a szülőfaluja templom tornyát látta. A szülőfalu jelet küldött, ahová mindig visszavágyott. Egész életében a hiány határozta meg a napjait, csak remélni tudom, hogy „odaát” már nem kínozza ez az érzés. Ott talán megéli az egységélmény tisztítótűzét, és nem maradnak fájdalmas képek „ideátról.” De ez is csak talán, a bennem keringő kérdések és válaszok tétován néznek egymásra.
Ott, az egykori kis faluban, szép volt, fiatal, ott még az álmok érintetlenek voltak, és nem vetítették előre a jövő bánatát. Rövid boldogság és hosszú szenvedés, ezt mérte rá a sors, vagy önmaga? Hiányzik. Már most. Idők szivárognak vissza, de nem azok, amelyeket látni kéne. Az otthonban töltött pillanatok hangosabbak lettek, a régebbi képek – elmosódnak. Miért? Nem tudom. Pedig azokra kellene emlékezni, mert akkor még ha villanásra is, de láttam valamit abból az arcából, amit később eltűntetett az idő. Ahogy rá gondolok, nyugalom ölel át, de a könnyek hívatlan vendégként jönnek. Hiszen ebben az életben, itt a földön – nem lesz több találkozás. Kitöröltem a számát – a vonal végén nem lenne senki, csak egy gépi hang. A hívott szám nem kapcsolható.
Persze hogy nem, mert „odafent” nincs telefonszám.
Tegnapelőtt még halottak napja volt, de mi van az élőkkel?
Most nem segít a vallás áhítata. Más az elv, és más a gyakorlat. Nem ugyanaz, ha te vigasztalsz, vagy neked mondják: „Majd segít az idő.” Nos...nem segít. Az utóbbi években mintha felgyorsult volna az elmenetel. Persze voltak indokok, öregség, betegség, de ezek csak jelzők. A valódi ok, hogy elfogyott az illúzió, hogy még változhat valami. Az energiák megrekedtek, és csak vegetálás szintjén múltak a napok.
Nem tudom, csak azt érzem: üresség. Tétova lépések. És a rettegés, hogy a legnehezebb még hátravan. A sírnál majd el kell búcsúznom. Végleg. Bezárni a kaput. Kérem az erőt – onnan fentről. Ha a bánatot adta, adjon hozzá hordozható erőt is. Hogy így lesz-e? Majd ott derül ki, a kis falu csendes temetőjében, ahol a sírok egyre magányosabbak, mert nincs ki látogassa őket. Félek. A tehetetlenség sötét függönye nem engedi át a fényt. Színek fakulnak, fekete árnyalatok között tapogatózom. A kép majd élesedik, a hang felenged. Mert az erő már másra kell. A továbblépésre, a napok megélésére, és arra, hogy még dolgom van. Persze az én időm is fogy, mert minden véges, és ha elkezdődött, akkor be is fejeződik. A vége mindenkinél más. Kegyelem ha azonnal átlépsz, és tanítás, ha erre várni kell. Egyéni sorsok, és egyéni távozások.
Az idő átszitálja a képeket, – csak a legerősebb marad. Az, amely beleég az emlékezés retinájába. Majd az is halványulni kezd, hiszen mi is átlépünk az utolsó fejezetre, és hirtelen beszűkül a horizont. Igen…mi is elmegyünk, és hogy emlékeznek-e ránk?
Talán már ez sem fontos.
De most még ennél búcsúnál tartok, és az emlékezésnél. Ezek lesznek a múlt telefonszámai. Amiket előhívok, ha a csend már elviselhetetlen, és tudom: a találkozásig még várni kell.