Beszélgetek a kutyámmal
Írta: Bartos Aranka
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 168
Beszélgetek a kutyámmal
Öt hetes kajla zivatarka voltál Panna, amikor megvettem
belépődet. Hű közönség, száz helyett tapsolsz kilenc év
óta, s vad ínyeid közül nem nyílott rám harapás-rózsa,
pedig nem is vezéred, falkatársad én, tér ölelő lépteid
alól kiloptam a teret, s eloroztam remek fogaid ősi
célját. Amikor teliholdas éjszakán számtalan puha árny
indul el a szél nyomán, te nem bűvölheted unott hördülésig
az eget, hogy moccanjon már a fénytányér, az a vakmerő
ismeretlen erő; s izzó szemeidben nem gyújt örömet a tőled
messzire menekült csillag-ménes. Vadságodban is gyáva-kényes
őszülő kutyám, nyüszítve futnál viharok elől, ám szórod, fölé
pirulnál, ha csak sejtenéd, hogy pipacs szíveddel növényházi
vizsgát teszel. Igaz, csatakosra ázott, feketébe hajló ordas
viseleted alatt nem didereg a test és lélek, de nem is
tudhatod, micsoda öröm tisztások tömör melegében farkas
röhögéssel szárítkozni. Az ösztöneidben hányódó falkavezér
izmos hívóhangja helyén is a hozzád illetlen, törékeny
Panna szó fitogtatja magát. Elődöd hagyta rád, a farkas-
gúnyát viselő szelídség. Bár a személyedet igazoló törzskönyvi
név: Csengőháti Céda, buta figyelmetlenség vagy rossz tréfa
volt csupán. Udvarias hímek sosem ugrottak meg játékos harapásod
elől, s engedékennyé vált lángoló derekadat egy sem fogta át.
Elvettem tőled a kölyökvárás anya-építő örömét is, sejtjeid
mélyén évről-évre teljesítetlen hamvad el az igény. Ki tudja,
hány szerelmi idény programoz be még, hány zömök, gömbölyű fejű
kölyök bukfencezik faji ösztönöd villámcsapásaiban... Büszke
bordáid és vad tomporod alatt érik az idő, jó kutyám, gyorsan
nő, ami lélek benned, mélyül a nekem esküvésed, és szíved
körül apad, apad az élet anyag-ereje. Egyre jobban gyúródsz,
amikor elmegyek, ám frissen vihogva simulsz, ha érkezem.
Távollétemben olykor ellenállhatatlan vágy fog el apró bűnök
után, új szagokat keresve méteres gödröt ásol, vagy meggyullad
tekintetedben fő ellenséged: az unalom, s darabokra téped.
Házadnak szőnyeg-ágya, szegény lányka csutka-babája áldoz
e játéknak. Néha falat is kaparsz, csúf akadályt, remélve,
hogy egyszer talán utánam enged... És nem szégyelled, nem is
bánod, tekeregve körbejárod vétkedet, majd vigyorogva, céda
kis ringással lesed háborgó kedvemet. Ekkor és csakis ekkor:
ér a neved. Öltél is már, de ha meg nem bocsátanám neked,
született ragadozónak, hogyan élhetnék vérengző fajtársaim
között, akik halállal üzekednek, amikor ölnek... Anyaggá
tömörült fényszerkezet Isten mindhárom lépcsőfoka e földön,
de: a növény habpamacs virága felsőbb parancsra nyílik,
kívül az anyalét akaratán. Te, kutyám, beépített program
szerint szagokat osztályozol komoly képpel, s döntésed
az eredményben. Az embernek meg kell találnia az egyéni kódot,
amellyel a tudatában levő szabad végű elektródot összeköti
a Mindenséggel. - Akarata hegylábától csúcsig megy az Isten!...
Igaz, földre szegett fejjel nem indulhatok vörös
illat-ösvényeken; éneklő hímek hívására csak válaszolok
őszi, tavaszi lázban; s nem hömpölyög utánam gömbölyű
kölyök-had, de mit bánom őket! Mit bánom a pimasz Holdat
a messzire menekült Vénuszt és Szaturnuszt, a sötét lombok
fölött hunyorgó csillagménest. Hozzájuk képest nagyobb
kaland vad fogaim fékezése is, amikor hangoddal harapva
elzárod előlem az emberadta falkajátékot... Kárpótolj
érte, s légy ott velem, amikor farkasügetéssel szabad
mezökre indul a lelkem, és nézz utánam, bármily röviden.