Beleolvadni a semmibe

Írta: Imre Hilda


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 415



Beleolvadni a semmibe

Fura vagyok, béna és lúzer, néha szimplán idióta.  Mindez azért, mert más vagyok, mint a többiek. Én nem érzem, csak azért, mert szeretem a régi zenéket, a filmeket, de legfőképpen a könyveket. A legrosszabb, ami a fő bűnöm, hogy sokat tanulok.

Apa mérnök, anya ügyvéd. Semmi mást nem hallok otthon, csak, hogy ötösnek kell lennem mindenből. Aki jól tanul, az viheti valamire az életben. Aki nem tanul, négyessel is megelégszik, ne várjon semmit, főleg azt ne, hogy sikerei legyenek. Én nem vihetek haza ötösnél rosszabbat. Soha, semmikor, egyszer sem. Így kénytelen vagyok mindig tanulni, folyton olvasni, és megállás nélkül gyakorolni. Esténként már úgy fáj a fejem, mintha kalapáccsal ütné valaki. Nem is bánnám, mert ha ütné, akkor nem érezném, hogy fáj belül, fájnak a gondolataim. Ütemesen azt lüktetik, nem elég, csináld még, mert ha nem teszed, nem leszel jó. Nem csak jó, nagyon jó. 

Ha ötöst kapok, anya mosolyog, apa bólogat, és azt mondja, na látod, így kell ezt! Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ő is mindig jó jegyet vitt-e csak haza, mire olyan keményen nézett rám, mint még soha. Mindig, mondta nyomatékosan. Muszáj volt, mert ki akart kerülni abból a pokolból, amiben éltek. Tudom, a papi ivott, és hiába dolgozott sokat, sose volt pénzük.

Nem ismertem a nagypapát, mert nem sokkal a születésem előtt balesetben meghalt. Amikor megkérdeztem, milyen balesetben, anya szigorúan rám rivallt, hogy ne faggatózzak, nem kellemes erről beszélni. Így nem tudom, mi történt, de azt igen, hogy szörnyű lehetett.

Apa ezután önerőből érte el, hogy mérnök legyen. Már az egyetem alatt dolgozott, de akkor is csak kiváló jegye volt. Így nekem pláne muszáj, hiszen én csak hatodikos vagyok, semmi dolgom a világon, csak annyi, hogy tanuljak, magoljak. Ez nem lehet olyan nehéz, teszi hozzá apa, hiszen más terhet nem tesznek rám. Igaz, hogy nem engednek el sehová, mondván, a csatangolás, teszem azt plázázás még senkit nem vitt előre, és a felesleges pénzköltés nem lehet életcél.

Nem vagyunk szegények. De zsebpénzt nem kapok, mint mások, épp a fentiek miatt. Így a büfében én sose tudok venni a lányoknak valami apróságot. Persze nekem se vesznek. Azt hiszik, nem akarok velük barátkozni, pedig csak szégyellem, hogy nekem nincs pénzem. Ami a legrosszabb: telefonom sincs. Kaptam egy okosórát, de ennyi. Otthon tabletezhetek, de csak ha készen vagyok mindennel, és tényleg tudom a leckét, nemcsak úgy hiszem.

Szünetekben is a könyveket bújom. Nem a tankönyveket, akkor inkább mást olvasok. Olyasmit, ami nekem tetszik, mert a könyvtárban találok jó könyveket. Otthon nem olvashatok csak házi olvasmányt, meg tudományos, fejlesztő könyveket, mert azoknak van haszna. A mihaszna ábrándozásnak nincs. Ezek anya szavai, és mert neki nincs része semmiféle álmodozásban, tesz róla, hogy nekem se legyen.

A lányok kigúnyolnak. Tudom, hogy a hátam mögött rondákat mondanak rólam. Nem szívesen beszélgetnek velem, mert nem ismerem a mostani énekeseket, együtteseket, és influencereket. Így nincs témánk. Ha egyik-másik elhalad mellettem, biztosan megjegyzi, hogy vigyázzak, nehogy belefulladjak a könyvekbe. Egyszer azt is mondták rólam, hogy bolond vagyok. Eszement hülye, aki nem ebben a világban él. Mivel nem kapom fel a vizet, csak bámulok rájuk némán, feldühítem őket. A legjobban azzal, hogy órán sokat jelentkezek, és tudok is, ami nem véletlen, hiszen tanulok, mint az állat. Muszájból. Vannak tanárok, akik nem kedvelnek, mert szerintük okoskodok. Én nem tehetek róla, hogy jobban tudok angolul, mint Éva néni. Ő későn kezdett el tanulni, és az orosz után sose lett szép kiejtése. Ha szólít, én megválaszolom, amit kérdez, de szeretnék a föld alá süllyedni, mert a lányok röhögnek a hátam mögött, és azt suttogják, hogy zombi vagyok, aki könyvtárakban éjszakázik.

Matekórán Luca beleröhögött a feleletembe és kijelentette, hogy nekik nincs is szükségük tanulásra, amíg a hozzám hasonlók mindent megválaszolnak. Mindenki nevetett, a tanárnő is, de nem gúnyosan. Mégis cinkos volt a tekintete. Nem velem, a többiekkel. Pedig csak feleltem a kérdésre, nem mondtam se többet, se kevesebbet. Egyszerűen gyűlölnek. Nem titkolják.

Csináltak egy viber csoportot is, amelynek azt a nevet adták, hogy Akik gyűlölik Adélt. Nem tagadják, egyikük az orrom elé is tolta. Ott vitatják meg, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, ronda ruhákban járok, és büdös a szám. Nem büdös, tudom, minden nap háromszor mosok fogat, és félévente fogorvoshoz járok, aki megdicsér. A ruháim azonban tényleg nem szépek. Az alakom se jó, így nehéz jól felöltöznöm. Magas vagyok és nagydarab. Nem kövér, de vaskos. Vastag a combom, a vádlim, és széles a csípőm. Asszonyos, ahogy a mama mondja, pedig alig múltam tizenkettő. Tesiórán ügyetlenül mozgok, Béla bácsi mindig fintorogva néz rám. Benne van a tekintetében, hogy reménytelennek lát. Tény, hogy nem járok táncra, se futni, se úszni, mindez nem fontos most, mondja apa. A sportot bármikor el lehet kezdeni. A tanulást viszont nem.

A viber chat-ben még azt írják rólam, hogy torzszülött vagyok, és csak akkor kapok enni, ha jó jegyet vizek haza. Az egyik lány az öltözőben lefotózott nagy bugyiban, és azon csámcsogott mindenki két hétig. Láttam a képet, Lili megmutatta. Lili az egyetlen lány, aki kedves velem. Nem mindig, nem folyamatosan, mert fél, hogy a többiek kiközösítik. Akkor szól hozzám, ha senki sincs a közelemben. Próbál rávenni, hogy ne tanuljak, ne olvassak mindig. Nem érti, hogy ezt nem lehet. Apa ordítana velem, anya meg is pofozna, ebben biztos vagyok. Amikor kicsi voltam, könnyebben eljárt a keze. Amióta felsős vagyok, csak néz, de az rosszabb minden ütésnél. Benne van az a becsmérlés, amitől rázni kezd a hideg. Szó szerint hidegem lesz. Megfagy a nyakam, a vállam, és legszívesebben összeroskadnék. Lili se érti, hogy nem azért vagyok éltanuló, mert az akarok lenni. Azt kérdi tőlem, miért nem mondok nemet a szüleimnek? Miért nem mondom meg, hogy ezt a ronda farmert nem veszem fel, mert hányni tudnék tőle? Hogy mondhatnám? Meg se próbálom, mert amikor még alsós voltam, egyszer fellázadtam. Valami borzalmas barna pulcsit erőltettek rám, de lerángattam magamról.

Apa csendben végig nézte a jelenetet, aztán beküldött szobámba, és nem jöhettem ki egész hétvégén. Meg kell tanulnom, hogy a külsőségek nem fontosak, mondta.  Majd, ha felnőtt leszek, úgy öltözöm, ahogy akarok. Addig ne is álmodozzak. Egész szombaton elvoltam odabenn, de vasárnap már szerettem volna kimenni legalább az udvarra. Nem lehetett. Hétfőn abban a barna pulcsiban kellett iskolába mennem. Igaz, hogy azonnal levettem, ahogy beértem, de odáig szúrta a bőröm, és szúrta a szívem is.

Nem tudom, van-e valaki, aki szeret engem. A suliban biztosan nincs. Talán Lili kedvel, meg Jutka néni, de neki sincs ideje velem foglalkozni. Mindig csak annyit mond, hogy szerinte sokra fogom vinni, mert nálam szorgalmasabbat sose látott. Olyan fogalmazásokat írok neki, hogy leesik az álla. Nem én mondom, ő közli az egész osztály előtt. Nem jó érzés, mert nem leszek büszke tőle. Olyan érzés, mintha pellengérre állítana, és hagyná, hogy a többiek paradicsommal dobáljanak, miközben ő biztos lenne benne, hogy szeretem a paradicsomot.

Pokolban élek. Az iskolában minden nap reszketek, nehogy láthatóvá váljak valaki számára, aki bántani akar. Otthon szem előtt vagyok, és soha nem vagyok elég jó. Szeretnék egy nap füstté válni. Nem látványosan, nem lángolva. Jó lenne belépni egy ajtón, ami mögött nincs senki és semmi. Aztán becsuknám és hagynám, hogy elragadjon valami, és vigyen messzire. Oda, ahol bele tudok olvadni a semmibe. Ez a vágyam. Ezt kívánom minden este a plafont bámulva. Én, Adél, aki után nem maradhat csak egy árnyék.