Béla cigány búcsúja
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 279
Béla cigány búcsúja
" Minden emberi lény szaba-don születik
és egyenlő méltósága és joga van."
/Az emberi jogok egyete-mes nyilatkozata 1. cikk /
Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, aki-nek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csinál-tak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpö-nyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a há-ború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.
Az egész környéken tisztelték őt a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a ta-nácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit a kádármestert, meg a Béla cigányt.
Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállták is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta, ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.
Minden kocsmában más - más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, és velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy - egy szép nótát. Nagy-apám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.
Ő maga semmilyen hangszerhez nem értett, de nagyon szeret-te a zenét. Apámnak vett egy hegedűt, hogy legalább ő tanuljon meg játszani rajta. S kit fogadhatott volna föl zenetanárnak, mint a Béla cigányt.
- Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? - kérdezte tőle az első óra előtt.
- Mit kérhetnék? - szerénykedett a prímás. - Nem olyan nagy dolog ez, Jani bátyám...
- Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kel-lett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én aszta-losmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.
Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedű virtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy, ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát; disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.
- Nem érdemlem én ezt, mester úr...- szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.
- Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy te többet tettél, mint amit vállaltál; megszeretteted vele a zenét.
Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó bará-tok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalom-könyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.
- Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki!
Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek ele-jén elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többi-eknek el kell menniük segédmunkásnak valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, s a megye legjobb cigányzené-szei megbuktak ezen a vizsgán.
A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert nem isme-rik a kottát. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocs-mából, mert a kulákoknak muzsikáltak.
Nem tudom, nagyapám utána járt - e a dolognak, de az biz-tos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be a megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahova egy másik faluból hoztak új zenekart.
Béla nem szólt egy szót sem, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán hegedűvel a hóna alatt. Egy nap az-tán fölpakolta a családját, és elköltöztek nemcsak a faluból, de még a megyéből is.
Több, mint tíz év telt el, mire újra találkoztam vele. A falu-végi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előt-te az asztalon félig ürített pohár.
- Ki ez az ember? - kérdeztem a kocsmárostól. - Olyan isme-rős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...
- Szegény nagyapád barátja volt.
- Csak nem a Béla?
- De ő. Béla, a megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hát hajdan...öregapád a nyakába ültette, úgy muzsikált.
- És a családja, a fiai?
- Nem beszél róluk. Azt hiszem elváltak, amikor elmentek innét.
- Imre bátyám! - mondtam. - Adjon neki vacsorát, meg egy liter vöröset. Én fizetem.
- És mit mondjak neki?
- Nem is tudom... talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.
Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a baráta-immal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a kopott hegedűvel. Felénk biccen-tett, aztán halkan játszani, rekedt hangján énekelni kezdett: " Pi-ros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..." A nagyapám nó-tája.
Amikor befejezte, fölálltam, megszorítottam a kezét, és a zsebébe csúsztattam egy százast.
- Köszönöm , Béla bátyám...
Ő azonban megingatta a fejét és visszaadta a pénzt.
- Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem - mondta. - Ha-nem azért megkérnélek valamire, fiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedüljem neki.
Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt akit megbotránkoztasson " a temetői mulatozás".
Nemsokára Béla is meghalt. Valóban rákja volt. Apámmal együtt mentünk el a temetésére. Hazafelé jövet lehorgasztott fejjel ballagtunk, mindkettőnket elfoglaltak az emlékeink. Amint belép-tünk a szobába, apám levette a szekrény tetején porosodó hege-dűt, és játszani kezdte a Bélától tanult talán egyetlen nótát, amire még emlékezett: " Juhász legény fekete subája..."
A szobában még sokáig ott csengtek - bongtak a dallam fosz-lányai. Nem úgy, ahogy apám megpróbálta elnyekeregni, hanem úgy, ahogy egykor Béla játszotta. Béla cigány, nagyapám barátja.