Bankrablás fedezve
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 79
Bankrablás fedezve
– Jó napot John.
– Üdvözlöm uram, hogy van?
– Köszönöm, napról napra egyre jobban. A fia meggyógyult már?
– Igen, már teljesen jól van, nagyon köszönjük a segítségét. Feleségem lelkemre kötötte, hogy külön az Ő nevében is köszönjem meg Önnek!
– Igazán nincs mit ez csak természetes.
A nyomozó lekapcsolta a magnót, és ránézett a fekete férfire.
– Maga biztonsági őrként dolgozik már 13 éve az Orange Megyei Bank of Hilssborough fiókjában!
– Igen uram! – válaszolta büszkén a negyven körüli fickó.
– És ismeri a személyt, akinek a hangját hallottuk?
– Hogyne, uram.
– És ezek után is azt mondja, nem tudja ki rabolta ki a bankot? – emelte fel a hangját a nyomozó.
– Én nem tudok róla, hogy bankrablás történt volna.
A nyomozó legszívesebben a haját tépte volna, de a húsz éves rutinja csak egy ideges grimaszt engedélyezett.
– Ember! Most mutattam a felvételt, ahogy kedélyesen elbeszélget a bankrablóval, majd kifelé menet még az ajtót is kinyitja előtte!
– Uram, én nem tudok mást mondani, mint az igazságot. Nem tudok róla, hogy bármiféle bankrablás történt volna.
– A felvételen még azt is hallani, hogy a lekötelezettje. Értem, hogy védeni akarja, de hát mindenről van felvétel, értse meg hogy ez az álláspont tarthatatlan. Ugye nem akar maga is börtönbe kerülni?
– Dehogy akarok, uram.
– Akkor ismerje végre be!
– Uram, én nem mondhatok mást, nem tudok semmiféle bankrablásról.
– Vigyék ki – intett megadóan a nyomozó.
Ez az ügy már az idegeire ment. Leküldték ide az Isten háta mögötti városba, egy ilyen egyértelmű ügyhöz. Nem is értette senki az ügynökségnél miért nem egy zöldfülűt, de az állam minden bankjába újonnan felszerelt videotechnika egy vagyonba került és irtózatos bizonyítási kényszer volt a rendőrfőnökben, hogy elhallgattassa a pazarlásról cikkezgető újságírócskákat. Még rendesen összepakolni sem tudott, rohamkocsi ment érte és azonnal idehozta. Most meg úgy néz ki csütörtököt mond, már több napja itt rágja a kefét. A főnöke azt hiszi, nyaral munkaidőben, a társai meg jókat röhögnek rajta a háta mögött.
Nem jut egyről a kettőre. Mintha mindenki összejátszana. A nyüves felvételen meg pont az arca nem látszik rendesen. Hiába hallani mindent, hiába látni az eseményeket, csak akkor lehet bíróságra vinni az ügyet, ha végre valaki ellene vall. De nem vall! Mindenki azt állítja, hogy nem történt bankrablás.
– Hívják be a pénztárosnőt – intett a helyieknek.
Már nagyon fáradt volt. Csak a kávé tartotta benne a lelket. Általában két órán belül megtört bármilyen nehézfiút. Erről volt híres. Most meg már a második napja vallatja ez a két naiv vidéki figurát, és ezek a szemrebbenés nélkül azt hazudják, hogy nem tudnak semmilyen bankrablásról.
Már a hazugságvizsgálóval is próbálkozott, de nemhogy hibahatáron belül maradt, hanem még csak meg sem rezzent a mutató. Ilyet még nem látott. Az asztalon könyökölve masszírozta a halántékát, mikor bekísérték a nőt.
– Üljön le! – mutatott a székre a nyomozó. Magát már nagyon várja a gyermeke, ugye?
– Igen. Éjszakára sikerült még babysittert kerítenem, de délután nekem kell mennem érte az iskolába.
– Jó, akkor mindjárt elengedem, csak végre ismerje el, hogy a biztonsági felvételen lévő férfi rabolta ki a bankot.
– Nem tudok róla, hogy történt volna bármilyen bankrablás – válaszolta a nő.
A nyomozó ráborult az asztalra, és onnan mormogta:
– Indítsák el újra a felvételt.
– Üdvözlöm uram!
– Szép napot Kate! Remélem sikerült elintéznie az autóvásárlást.
– Igen, és nagyon köszönöm a segítségét. Végtelenül hálás vagyok, hogy kölcsönzött nekem, hogy meg tudjam venni.
– Ó, ez csak természetes – válaszolta a férfi.
A felvételt a terem felső sarkába rakott kamera készítette, sajnos rossz szögben. Az arcát eltakarta a kalapja. Pedig ez az új rendszer nagyon profi volt. Több kamera közvetítette a képet és a hangot a központba és rögtön riasztotta az FBI-t. Az automatika kihagyott minden emberi tényezőt, így kikerülve a lehetőségét a belsős félrevezetésnek, meg a mellé dumálásnak, amivel a lényegtelen kis szabálytalanságokat elkövetők szokták lassítani a nyomozást.
Hiába a HighTech, meg az otthon tajtékzó főnöke, ezzel az üggyel semmire sem megy. Itt van a két alkalmazott, akik egyértelműen lekötelezettjei a gyanúsítottnak, és vérprofi módon falaznak neki. És ha nem töri meg őket, nem fog tudni semmit sem tenni.
Nézte a nőt. Nyugodtan ült a széken, mintha ez lenne a legtermészetesebb csütörtök délelőtti elfoglaltsága.
– Hallotta a felvételt?
– Igen, uram.
– És elismeri, hogy lekötelezettje a gyanúsítottnak?
– Gyanúsított? – kérdezte nyomozó számára is meglepően őszintén a nő. – Olyan rendes ember. Mivel gyanúsítják?
A nyomozó nem akart eltérni a tárgytól:
– Látja a felvételen, hogy a férfi átad egy kézitáskát, amit ön megtölt pénzzel, majd visszaadja?
– Igen, uram.
– És most is azt állítja, hogy a fickó ott sem járt?
– Én ilyent sosem állítottam. Az úr hetente eljön a bankba.
– Akkor elismeri, hogy kirabolta a bankot?
– Én nem tudok semmilyen bankrablásról.
A nyomozónak egy kellemetlen megérzése támadt.
– Áll ön pszichológiai kezelés alatt?
– Nem.
– Volt valaha hipnotizálva pszichológus, vagy valaki más által?
– Nem, uram. Itt vidéken nem szoktunk pszichológushoz járni. Ha ki akarjuk engedni a gőzt, kimegyünk a folyópartra és szétlövünk néhány vizitököt.
A nyomozó felállt a székről és néhány lépést tett a tükörig. Egy darabig nézte magát benne, majd kiment a kihallgatószobából, és megállt az iroda közepén.
– Seriff! Végre visszajött a szabadságáról! – kapta fel a fejét, meglátva a férfit. – Maga volt szolgálatban kedden?
– Igen, uram.
– A rablás idején maga ment a bankhoz szirénázva?
– Milyen rablás?
– Na ne játsszon velem! – csattant fel nyomozó. – Kedden járt maga a banknál?
– Igen, uram.
– És látta ezt a férfit kijönni a bankból? – tolta a seriff orra alá a biztonsági kamera kinyomtatott képét.
– Igen, uram.
– És a férfi kocsiba szállt?
– Igen uram.
– Maga meg szirénázva üldözte!
– Igen, uram.
– És miért nem sikerült elkapnia?
– De hát nem akartam elkapni.
– Micsoda? – döbbent meg a nyomozó a kijelentésen.
– Nem akartam elkapni – ismételte meg a seriff. – Miért is tettem volna?
– De, ... de hát kirabolta a bankot – hebegte a nyomozó.
A rendőr arca hirtelen megváltozott, mint akinek leesik valami.
– Mr. Miller nem bankrabló, hanem a kerületi bank egyik vezetője! Minden kedden elviszi a pénzt a területileg illetékes bankba.
– De, ... de hát maga üldözte végig. Itt van a videó a bankból, meg a jelentés a térfigyelő kamerarendszerekről is. Ne mondja nekem maga is, hogy valójában semmi sem történt! –
tajtékzott a nyomozó.
– Á, maguk városiak nem értenek semmit! – mondta a seriff. – Meg tudja nekem mondani hány támadás volt a megyében a pénzszállító kocsik ellen az elmúlt 10 évben?
– Pontosan nem tudom, de meglehetősen sok – válaszolta a kérdésen megdöbbent nyomozó.
– Na, és azt meg tudja nekem mondani, hány olyan rendőrségi autós üldözés volt, ahol a menekülőt közben kifosztották?
A nyomozó, olyan hirtelen némult el, mint akit tarkón csaptak. Az arcára kiült a feszült gondolkodás.
– Azt akarja mondani – döbbent rá a nyomozó a valódi történésre – hogy maguk Mr Millerrel eljátszottak egy autós üldözést mintha egy bankrablót kergetnének, miközben valójában a pénzt szállították be a központi bankba, merthogy így tuti nem rabolják ki?!