Balogh Jennifer - Nyisd ki mielőtt felnövünk!

Írta: Csak Nőknek!

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 309

---

---

Balogh Jennifer: NYISD KI, MIELŐTT FELNÖVÜNK!

Nagy erővel csaptam be magam mögött az ajtót. Zihálásom közepette csupasz lábaimat egy pár papucsba csúsztattam, s rohanni kezdtem. Homályos volt minden. Elvakítottak a forró könnycseppek, amik egyenletlenül folytak le az arcomról. A tüdőmből kiáramló levegő fehér köddé változott. A lábaim belemélyedtek egy pocsojába, de nem engedtem a kellemetlen érzésnek, futottam tovább. Fejemben dúltak a gondolatok, mintha több száz rádió szólna egyszerre, a legmagasabb hangerőn. Az éjszaka sötétjében a házakat apró, világító tündérek repdesték körbe. Piros, majd zöld színben pompáztak, a késésben lévő karácsonyt hívogatták. Ebben a pillanatban nem éreztem Isten jelenlétét. Egyszerre voltam nevetséges és sajnálatra méltó. Gyűlöltem magam. Arra vágytam, hogy örökre elalhassak. A szemeimet ellepő homályban két vakító fénycsóva jelent meg, fültépő dudával társítva. Elsötétült minden.

A tenyeremet vékony fűszálak csiklandozták. Bőrömön napsugarak cikáztak. Nyugodt voltam, éreztem, hogy valaki a hajamat cirógatja, majd ujjaival körbe rajzolja szemöldököm, orrnyergem, s ajkam. A hideg ujjak kellemetlenül súrolták a felmelegített bőröm. Lassan kinyitottam a szemeimet, habár a napsugarak megnehezítették számomra. Felettem egy női alak rajzolódott ki. Hosszú hajszálai a szél szárnyán lebegtek. Arcát elfedte a sötétség. Fejem az ölében pihent, ruhája orgona illatot árasztott.

Feltápászkodtam, s ekkor elém tárult egy mesebeli tisztás. A távolban fehér nyírfák kerítettek körbe, akárcsak egy védőfal, ami megóv minden veszélytől. A sárga, fiatal pitypangok közül könnyed szárnycsapásokkal tűntek fel a pillangók. A fűszőnyeget egy kanyargós ösvény választotta ketté, ami az erdő sűrűjébe vezetett. A tenyeremmel napellenzőt képezve a nő felé fordultam, s ahogy tekintetünk találkozott, a szívem olyan nagyot dobbant, hogy az egész testem beleremegett. A hatalmas szemek, széles orr, telt ajkak, és a felette lévő pici anyajegy. Világos bőre viszont megviselt volt, homlokán ráncok húzódtak, és járomcsontjai kiemelkedtek. Egy negyvenes éveiben járó hölgy képét keltette.

• De hisz ez én vagyok – csúszott ki a számon. Mármint ez… ez hogy lehetséges? És mi ez a hely? Miért ilyen ismerős?

• A nyugalom helye – válaszolta. Persze hogy ismerős, hisz te teremtetted. Minden alkalommal ide menekülünk. Ez a hely maga a tökéletesség.

Sikerült megfogalmazni kérdéseim sokaságát, azonban mikor szóra nyitottam a számat, felállt, s elindult az ösvényen. Ámulatba ejtett megjelenése. Finom volt, elegáns, és ártatlanságot sugárzott. Sötét haja a derekát súrolta. Habozás nélkül követni kezdtem. A homok kellemesen meleg volt a talpam alatt. Mindent elárasztott a frissesség, és a nyugalom. Egyedül a falevelek neszét, és a madarak csiripelését lehetett hallani.

Az ösvény az erdőbe vezetett, ahol a fák különös módon kaput képeztek egy lejtőnél. A nő hátrafordult, megragadta a kezem, s magával rántott. A szellő belekapott hajunkba, s mindketten élveztük, ahogy lábaink felveszik a futás ritmusát. Átszaladtunk egy kis hídon, ami alatt patak csordogált. Egy faházikónál álltunk meg. Ismertem minden szegletét. Felsétáltunk a lépcsőn, s én térdre ereszkedve üdvözöltem Napfényt, a labradort. Változatlan volt minden; a kis asztal a párkány alatt, az írógép, a hintaszék.

• Mutatni akarok valamit – fogott rá a kilincsre.

Lábaink alatt megviselten recsegett a padló. A terem közepén állt a ládikó, amibe a rossz emlékeimet szoktam elrejteni. Ábrándozásomból képmásom ébresztett fel, aki magával húzott a könyvespolcok tengerébe. Jelenléte megnyugtató volt. Azzal a személlyel voltam, akit egész életemben kerestem, de sohasem ismerhettem meg.

• Szeretném, ha tudnád, odakint egy csodálatos élet vár rád – mondta, és a kezembe nyomott egy bőrkötésű könyvet, rajta a tizenkilences számmal.

Mikor kinyitottam, mosoly húzódott a számra. A barátaimmal vagyok, és kezünkben csillagszórókkal futunk le egy dombról, az éj sötétje alatt. Formákat rajzolunk a levegőbe és hangosan nevetünk. A következő fejezetben könnyes szemekkel állok a csapattársaim mellett, nyakamban két aranyéremmel. Az első táncversenyem. Boldognak tűnök. Gondtalannak. Fiatalnak.

A következő könyvön a huszonötös szám szerepelt. Egy vörös önvezető autóban ülök, hangosan szól a zene és karjaimat a magasba emelve éneklek. Élvezem a technika nyújtotta kényelmet. A hatvanadik oldalon örömkönnyeim törölgetem, miközben átnyújtják a nyomdából érkezett, puhakötésű könyvem.

A harmincas számút kinyitva felsikítottam. Dél-Korea utcáin sétálok, kezemben egy zacskó bungeoppanggal. Hátulról megijeszt egy barátom, s beleharap a kezemben tartott süteménybe. A következő oldalon épp a reggeli drámát nézem a tévé előtt, és erősen koncentrálok a puszani akcentusra, hisz abban a percben lepleződik le a sorozatgyilkos kiléte.

• Ez csodálatos! Tizenhetes nincs? Kíváncsi lettem volna a jelenemre. És mi lett a sok rossz dologgal? A démonjaimmal?

• Sajnálom. Nem tudtalak megvédeni tőlük. Nem vagyok olyan felnőtt, mint amilyennek leírtál – vett elő egy borítékot, rajta nagybetűkkel: NYISD KI, MIUTÁN FELNŐTTÜNK. Csalódást okoztam. Többször is.

• Hogy érted ezt? Hisz tökéletes életünk van – mutattam a könyvek irányába.

• Azért mutattam meg az álmokat, hogy…

• Álmokat? Tehát mindez…hazugság? Csupán a képzeletem szüleménye? Ahogyan te is? És körülöttünk minden?

A talaj remegni kezdett, vele együtt a könyvespolcokkal. Az ablakok sorban repedeztek be körülöttünk, odakint az éjszakák és a nappalok váltogatták egymást. Bolondnak éreztem magam, még nevetségesebbé váltam. Elhittem, hogy valaha is boldog lehetek.

• Mindezt valóssá teheted! De nem szabad feladnod! Vissza kell menned!

• Nem akarok! Jól tudod, mi vár rám odakint! Nem akarok vissza menni! Itt akarok maradni! Te magad mondtad, ez a hely tökéletes! Itt senki sem bánthat minket.

• Óh, Drága… ez egy álomvilág. A valóságban kell élned. Csak így menthetsz meg minket.

Fájdalmasan rám mosolygott, majd hátat fordított, és eltűnt a könyvespolcok között. Utána siettem. Sarokról sarokra fordultam, de sehol sem találtam. A polcok remegtek, és a könyvek nagy hangzavarral estek le a földre. Amikor kinyíltak, hangok, és képek ugrottak elő belőlük. Rájöttem, hogy ezek őrzik a félelmeim. A kiabálásra összerándultam, s a fülemhez emeltem a kezem. Mindenütt sértések és káromkodás, elém robbant, ahogy magányosan sírok egy sarokban, aztán ahogy kirohanok a házból csupasz lábbal, papucsban. Futni kezdtem a sorok között, de mindenütt könyvek sokasága hevert, rengetek emlékkel és álomképpel. Rettenetes volt a hangzavar, és fényesen villogott minden. Ekkor hirtelen megnyílt a föld és zuhanni kezdtem.

Hevesen vettem a levegőt, amikor kinyitottam a szemem. Először egy fehér plafon tárult elém, majd üres kórházi ágyakat pillantottam meg. Felpattantam, de abban a pillanatban meg is bántam. A fejemben hatalmas erővel áradt szét a fájdalom. Tekintetem megakadt egy borítékon, ami az éjjeliszekrényen hevert. A kezembe vettem. Nagy betűkkel állt rajta: NYISD KI, MIELŐTT FELNÖVÜNK!