Ballada az öreg Johnról
Írta: Köves József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 266
Ballada az öreg Johnról
Fenét öreg, dörmögte-dohogta régen,
ha néha az ifjak őt le-öregezték.
Most itt fekszik egy kórházban vénen,
ezerféle csövek borítják a testét.
Ha sóhajt, az is már zihálásnak hallik,
mindenki azt várja, tán ez az utolsó,
azután a feje csendben hátrahajlik,
s befogadja testét egy rideg koporsó.
De ő nincs ott akkor, elviszi az álom,
az is meglehet, hogy ez egy másik világ,
túl az életen, de innen a halálon,
égi zenét fújnak a tündértrombiták.
Halk dallamra jönnek a régi asszonyok,
hogy vele, mint hajdanán, ágyba bújjanak,
búcsú-szeretkezésre vágyuk fellobog,
halál kapujában végtüzet gyújtanak.
Jön Judit, kit egy éjjel hétszer szeretett,
olyan jó volt vele estétől hajnalig
nyöszörgésre biztatni a kerevetet,
semmibe véve a világ tilalmait.
És Eliza, az égszemű lengyel asszony,
ki mindent megadott egyetlen éjszakán,
tán azért jött, hogy neki gyönyört fakasszon,
hasonlót sem érzett ő még soha talán.
Most tangózik a napszőke Evelinnel,
széles franciaágyon ér véget a tánc,
mintha mindig együtt - minden visszarímel,
két izmos combja volt John csípőjén a lánc.
Hogy tudott ölelni e két formás lábbal
(szerelmi csatában de remek vértezet)!
minden beterítve teste illatával -
éteri ölelés, mennyei élvezet.
Az öreg John most zihálva érzi ismét,
de már orosz Maruszja forró csókjait,
ahogy ráült a lány, feszítve gerincét,
szinte lovagolta műlovar módra itt,
ajakát nyalogatva kéjjel élvezett,
végül lezuhant nyergéből kimerülten,
majd hamarosan újra fölkerekedett
a szerelmi csatától megrészegülten.
És lám, eljött hozzá Ilona, a drága,
hosszú, dús hajával betakarta arcát,
magát is meglepte nem földi vadsága,
véresre harapta szeretője ajkát.
Már minden régi lány egyszerre volt véle,
egy búcsú-orgazmus utolsó emléke -
nem halál, csak a vég kielégülése,
s a vén John könnyeden szállt a messzeségbe.