Balázs mesekönyve
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 54
Balázs mesekönyve
A kisfiú rendben délután érkezett. Kék kabátját kerek gombok fogták össze, amikor hűvös volt sálját mindig szépen, masni formájúra kötötte meg. Kék szeme virított fehér arcában, szőke hajával egy mesebeli királyfi is válhatott volna belőle. Az idős asszony várta, mindig nagyon várta. Valósággal átforrósította a gondolat, hogy fog majd tetszeni a kis királyfinak az új mese. Ha a fiú fáradt volt, betakarta a pléddel, a kedvenc süti az éjjeliszekrényen pihent. De a legszebb az volt, amikor arcát, haját megsimogatta, sőt meg is ölelte. Karjai szorosan fonták át a gyermeket. Hogy boldogságtól könnyes szemét ne lássa, valósággal befúrta fejét a szavak párnájába.
- Ma a lusta dongót fogjuk megismerni, aki alig akarta megmenteni a sárga szárnytollú madárkát a fehérbundás, éhes macskától – ujjongott az asszony.
- És miért pont sárga a tolla? – incselkedett a kisfiú.
-Tudod, mindez tavasszal történt. Ilyenkor a nagy szabómester zöld ruhát varr a természetnek. Vágja az ollójával, férceli, tűszúrással öltögeti. A sárga szárnytollat pedig a felséges nap festette rá ajándékba.
És a mese elkezdődött. Az egyik mondta, a másik hallgatta. Gyakran kikerekedett a kisfiú szeme, messze túljutottak a valóságon, s mégis igazat leltek. A kikerekedett tekintet csakúgy szívta be a csodát, s azt kérdezte. Hát igaz lehet ez? S amikor a kis száj íve mosolyra indult, az is benne volt, hogy te csak viccelsz velem, ugye? Majd a rácsodálkozás ismét a varázsba repítette, s már nem kételkedett. Máskor jókedvűen énekelték a csiga és a földigiliszta közös dalát, kik pontosan a bodzafa alatt, Virágéknál találkoztak, ahol égett a világ, és sütötték a rántott békát. - Burukk! Burukk! – gyakorolta a mesélő délelőtt Kíra énekét, ki egy csodásan kacagó gerlice madár, nem véletlen, hisz most látogatta meg a szerelem Hugó személyében. A zöld fűben még morzsavadászatot is folytattak, mivelhogy a két hangya, hátukon a morzsával, nagy sebességgel a királynőhöz igyekezett egyenest. Eljátszották az utat, hogyne játszották volna.
Az idő haladt. Már több eperfa lombja is lehullott, nagy baltával hasogatta a kertész az aprófát, utána meg jött újból a tavasz, két szürke vidra jelent meg a korhadt farönkön, a halastó partján. Később hason csúsztak a lejtőn lefelé, úgy mondják, szánkóztak, pedig nyoma sem volt a hónak már. Mese járta át a világot, hozta a telet, vitte a nyarat. A kisfiú, Balázs ugyancsak cseperedett az évek múlásával. Már nem kötött a sálból masnit, inkább harcos vitézzé vált a királyfi. Az édesség sem vonzotta annyira, és mintha csökkent volna érdeklődése a mesék iránt. Megjegyzéseket tett.
-Most azt akarod, elhiggyem, hogy a Vilmos nevű vaddisznód átúszta a Dunát? – nézett szigorúan a megszeppent mamára.
Máskor viszolyogva közölte, hogy undorodik a cickányoktól, és nem kíváncsi az illatukra, illetve felvilágosította a mesélőt, hogy a menyét olyan bundát hordhat, amilyet a természet teremtett neki, ne akarjon annál vastagabbat.
A mama világosan látta a helyzetet, még keresgélte a lélek mélyén megbújó gyermeket.
- Nagy kár! – csóválta fejét. – Akkor sosem fogod megtudni, hogy a lucernában veszítette el papucsát a kótyagos kiskócsag. Pedig ezt egy kisfiúnak illik tudnia!
Vagy segítségül hívta az iskolát.
-Hogy örülne a tanítód, ha elmesélnéd, hogy a méhészborz fel szokta tépni a méhek tanyáját. Szerintem nem is tud róla. Mekkora tekintélyed lenne!
A helyzet mégis egyre csak romlott. Balázs feszülten ült a fotelben, hozzá sem lehetett érni. Pontosan olyan iramban kamaszodott, ahogy távolodott a mesék világától. Már a kilincset is úgy nyomta le, hogy az arcára volt írva, nem kíváncsi ezekre a történetekre. Arról meg szó sem lehet, hogy ő ilyen könyvet vegyen a kezébe. A film sokkal izgalmasabb. Utoljára talán Sün kisasszonyon nevetett, akinek leégett a sütödéje, és végül Édes Vakond felesége lett. Ez a nevetés is röpke ideig tartott, nem volt íze, nem volt ereje. Elérkezett a tetőpont is. Amikor a mama a bálnasuttogó kisfiúról szóló történetet akarta elmesélni, ki tényleg a trópusokról érkezett, ki tényleg megmentette a csoporttól elmaradt kis bálna életét, felkiáltott.
- Én nem ezért jövök ide! Igazságtalan, hogy amikor meglátogatlak, mindig végig kell hallgatnom egy mesédet! Hát nem látod, hogy szenvedek tőle?
A mama, az idős asszony, innentől kezdve egy szót sem szólt. Eltette papírjait, könyveit, megnémult. Érezte a hideget, az egyre növekvő távolságot, s mindent bezárt a fiókba, miként a karácsonyi, havat szitáló, zenélő üveggolyót. Szanatóriumba került, de még mindig lelkesen mesélt a pézsmapocok váráról, a kanalas gém szerény vacsorájáról. Azért, hogy enyhítse a nála betegebbek baját.
A folyton növekvő Balázsból egyszerű, noha kellemes fiatalember lett. Hosszú, időtlen útra indult, mint általában a fiatalemberek. Az élet igazi értelmét kereste, kutatta, a „kékszemű” létnél magasabbra igyekezett. Dombra ment fel, de hegyről jött vissza, nevezhetjük varázshegynek is. Eljutott hozzá a nagy kérdés, mi a fontosabb. A mese, vagy az, hogy ott legyél. Tudta, pontosan tudta, hogy a kérdésre a választ magának kell megtalálnia.
A választ egy szomorú reggel adta meg. Balázs búcsúszertartásra készült, most fekete nyakkendőjét kötögette a tükör előtt, s ujjai a masni irányába indultak el. Postás kopogott, könyvet hozott. A könyvet a mama betűivel írták. A címe az volt, hogy Balázs mesekönyve. Izgatottan nyitotta ki. Az első lapot egy fahéj színű, bundás menyét nyitotta meg, s közölte, hogy vágya teljesült. Bundája sokkal vastagabb lett. Az utóirat a kótyagos kiskócsag üzenetét rögzítette.
- El ne felejtsd, a sárga papucs a lucernában van, ott találjátok meg.
Balázs megremegett. Most értett meg mindent.
Már ősz hajú, széltépte szakállú király volt, de még mindig hallotta a dongó dongását, a méh döngicsélését, Kíra, a gerlice szerelmes kacaját, és soha nem taposta el a fűben morzsát cipelő hangyát.