Azon a komor, ködös hajnalon
Írta: Török Anna Karolina
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 45
Azon a komor, ködös hajnalon
Azon a komor, ködös hajnalon, már tudtam, hogy ez az utolsó nap életem első szakaszából. Hiába tiltakoztam némán, ordítottam belül, senki nem hallott meg engem. Csak tizenöt éves voltam, de ez nem számított. Eddig azt gondoltam, fontos vagyok, ezért születtem meg. Dolgom lesz a világban, mert szép vagyok, okos és mögöttem vagy, te is apa.
Aztán azon a komor, ködös hajnalon odalöktél egy mély szakadék szélére azzal, hogy nagylány vagyok, azt mondtad, most már megállok a saját lábamon. Micsoda? Ezeken a piszkafákon, ezeken a gyenge remegőkön? Nem ilyen lábak kellenek ahhoz, hogy az ember szédülés nélkül megálljon, amikor előtte a sötét és ismeretlen jövő. Ott tátongott előttem egy olyan idegen világ, amit nem akartam még megismerni. Nem akartam apám nélkül élni. De hát nem halt meg, gondoltam, csak elmegy egy másik helyre, mert anyámmal már nem tud közösnevezőre jutni, ahogy említették egyszer. Miért nem látták, hogy én vagyok a közösnevezőjük? Velem igazán együtt lehet élni. Dupla érték van bennem, plusz ami a sajátom. Kétharmadban még ők vagyok, az egyharmad, ami én vagyok most eléggé összezavarodott. Pedig utóbbi időben kezdett már kialakulni. Csírájában megjelent lelkemben az a tarkabarka, színes világ, ami majd az enyém lesz, amit tőlük lestem el. Kezdtem élvezni, hogy következetlenül válogathattam, hogy mit fogadok el belőle, és mi ellen lázadozok. Egészen jól indultunk ezen a vonalon, mi hárman, anya, apa és én. Mert egymással vagyunk azok, amik.
Azon a komor, ködös hajnalon letérdeltél az ágyam mellé. Tágra nyílt ébredő tekintetem könnyeket csalt a szemedbe, de nekem nem csak a könnyem eredt el, hanem a lelkem is vérezni kezdett, beleömlött a mellkasomba a fájdalommal együtt, fulladoztam tőle. A torkom meg rémülten összeragadt. Néztelek. Arcod sápadt, szád széle remeg, keresed a szavakat. Nem is a távozás ijesztett meg, hanem az a finom kis ránc az orrod nyergén, ami csak akkor jelent meg, ha valami mélyen elgondolkodtatott. Olyankor nem figyeltél rám. Tétován bámultam az arcodat, és egyetlen hangot sem tudtam kipréselni, de belül üvöltöttem. Karmok markolták a torkomat. Már nem emlékszem miket mondtál, azt hiszem bocsánatot kértél tőlem. Ez nem fair! Engem hagysz el? Engem? Te? Mi másért kérnél bocsánatot? Ez komoly? Hova mész, apa?
Azon a komor, ködös hajnalon, te már tudtad milyen az a mély szakadék, aminek a szélére löktél. Láttam anyám szétmarcangolt szívét, te pedig a magadét elvitted, egy másik nőnek, gyereknek felajánlva. Nem számíthattam senkire. Szívtelenné tettél. Nem volt mellettem, aki a kérdéseimre válaszolhatott volna. Senki. Magamat sajnáltam. Most mi lesz velem, nélküled? Hogyan fogok tovább alakulni. Mi lesz a bakfisdolgokkal? Ki fog nekem általad roppant tréfásnak gondolt, de közben halálosan idegesítő vicceket mesélni. Ki fogja megnézni milyen kivágott a toppom, és milyen rövid a szoknyám? Ki fogja befonni a hajam? Kifésülni úgy, ahogy anya sose tudta, mert mindig sietett, rohant a dolgára. Ki fogja eldugni a rúzsát, hogy eszembe se jusson idő előtt sminkelni magam. Soha többet nem fogom hallani tőled, hogy a természetes szépségem fontosabb, mint az egyenarc. Ki fogja órákig faggatni és körbekóstolgatni a fiúkat, akik majd járni akarnak velem? Honnan fogom tudni, melyik mennyire férfias, ha te nem vagy velem? Ki fog értem aggódni egész este, ha buliba megyek, annak ellenére, hogy elengedtél. Egyáltalán kitől fogok engedélyt kérni, hogy máshol aludhassak? Az anya csak egy fél szülő. Ez komoly dolog! Az első kimaradáshoz egy egész család beleegyezése kell. Különben nem lesz súlya semminek. De, most komolyan, apa, ezt akarod? Szabadságot adni nekem? Hm. Ez nem is rossz. Hogy is van, nézzük csak!
Azon a komor ködös hajnalon, tulajdonképpen te kiszálltál a nevelésemből. Tizenötévesen nem is rossz ez a korai szabadság. Ha belegondolok, nem lesz, aki folyton ellenőrizget, hol vagyok, mikor tanulok, mit veszek a zsebpénzemből, kikkel barátkozom. Nem fogod a laptopomon keresgélni, melyik virtuális barátom veszélyes rám. Nem nézel bele a fiókomba, hogy van-e benne antibébi tabletta. Nem fogsz mérgesen fikszízorni amikor ebédelek, hogy mindent tüntessek el a tányéromról, nehogy kiderüljön, anorexiás vagyok. Nem jössz elém a kosárlabda edzés után, hogy út közben el ne csábítsanak és végre a többiekkel együtt lóghatok akármeddig, mert anya sokáig fog dolgozni, ahogy mindig, ő úgy sem fog értem jönni. Anya önállóságra nevelt, mert bízott bennem. Ezért aztán soha nem jutott eszembe megszegni azokat a szabályokat, amikkel mindig is egyetértettem, de te állandóan gyanakodtál, hogy megszegem valamelyiket. Persze, mindenki magából indul ki. Ezt is anya szokta mondogatni. Főleg neked. Mit tettél apa? Mit követtél el, hogy menned kell?
Azon a ködös, sötét hajnalon, amikor te összecsomagoltál mindent, ami a közös múltunkra emlékeztetett és magaddal vitted, azon a hajnalon engem is elhagytál. Az ajtó halkan becsukódott, a lakásra csend borult. Ültem az ágyon, magányosan, egyedül. Hallottam egy halk hangot a fal túloldaláról. Anya sírt.