Az úriember
Írta: Cserni András
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 520
Az úriember
Egy nő várakozott a buszmegállóban. Elhagyatott környéken volt, egymagában álldogált. Órájára pillantva konstatálta, még legalább harminc perc, mire érkezik a busz.
Léptek hangja csapta meg fülét. Valaki közeledett. Egy drága ruhákba öltözött, ravasz arcú, sármos férfi; az újgazdag. Mikor odaért a nőhöz, csábító mosolyt öltött magára.
– Micsoda szerencse, hogy összefutottunk, hölgyem! – kezdte mézesmázosan. – Egész álló nap unatkoztam, ám maga feldobta a napom. Mert mi lenne izgalmasabb, mint egy ily kivételes szépségű nővel csavarogni valamerre.
– S miért tartanék magával? – kérdezte a nő.
– Ó, rengeteg dolgot mutathatok s adhatok magának, amiről eddig legfeljebb álmodozott. Fedezzünk fel egy bárt, no nem valami ócska szórakozóhelyet, hanem igazi, elit klubot, majd vacsorázzunk egy valódi Michelin-csillagos étteremben, aztán jöjjön el hozzám, ha gondolja, mesélek a kalandjaimról, az utazásaimról. Ha pedig élvezi a társaságom, a következő utamra el is kísérhet.
A nő elgondolkodott. Az újgazdag ajánlata csábító volt: vágyakozva gondolt a finom fogásokra, a csodaszép tájakra, az aranyárú frissítőkre. S milyen vonzó, milyen jól öltözött ez a férfi… Ám talált valami aggasztót, valami taszítót szeme mohó csillogásában, őszintétlen mosolyában és behízelgő hangjában. Megjátsza magát, teszi neki a szépet, de szemrebbenés nélkül hazudna, ha érdeke úgy hozza, s bizonyost új szerető után nézne, mikor ő megöregszik.
– Köszönöm, de kihagyom – felelte hidegen. – Engem nem lehet megvásárolni.
Az újgazdag szeme elsötétült, és sértetten odébbállt.
Rövidesen új járókelő jelent meg a buszmegállóban. Csoszogó léptekkel közeledett a köhécselő, toprongyos, alkoholszagú kéregető. Véreres szemét a nőre függesztette és érces hangján így szólt:
– Jaj, lelkem, galambocskám! Csókolom a kiskezit, meg tudna segíteni egy szegény, utcán éhező jóembert?
– Mire lenne szüksége? – kérdezte a nő.
– Hát, tudja… igencsak éhes vagyok. Harmadnapja nem eszem, már egy kis kenyércsücsöknek is örülnék, ha meg bírnám venni. De nincs egy árva forintom se. Maga rendes, jó asszonynak látszik, kedves hölgyem! Kérem, szánjon meg egy kis apróval, amiből ez a szegény lélek vehet magának némi ételt…
A nő elgondolkodott. Úgy tűnt, a kéregető valóban rászorul a segítségre, megesett rajta a szíve. Már-már nyúlt volna a pénztárcájáért, mikor eljutott a tudatáig valami különös. Bár a férfi azt mondta, éhes, nem ennivalót kért tőle (pedig láthatja szatyrait), hanem pénzt. Elnézve pecsétes ruháját, koszos körmét, s érezve a körülötte lengedező szeszfelhőt, kételyei támadtak, hogy a pénzt élelemre költené.
– Sajnos csak bankkártya van nálam – szabadkozott. – De adhatok egy zsemlét és egy almát, ha gondolja.
A kéregető bosszúsan felhorkantott és eltántorgott.
Kisvártatva ismét megszólították. Ezúttal egy filmbe illően jóképű, rosszfiúsan mosolygó fiatalember; a nőcsábász. Hangja kellemesen zengett.
– Elnézést, itt kell várakozni a mennyországba? – kérdezte. – Mert kegyed épp oly gyönyörű, mint az angyalok – biztosra veszem, hogy közéjük tartozik.
– Ó, kérem! Túloz – pirult el a nő.
– Dehogyis! Magánál gyönyörűbb teremtést életemben nem láttam. S minthogy a külső a belsőnek tükre, biztosra veszem, a lelke is szépséges, finom. Mit tagadjam, első látásra magába szerettem. Nem is tudnék ezentúl más nőt ölelni. Mondja csak, eljönne velem egy randevúra?
A nő elgondolkozott. Imponált neki a nőcsábász rengeteg bókja, s a csalhatatlan hűség ígérete. Ám a fiatalember szeme mást üzent: azokban nem epekedő, olthatatlan szerelem égett, csak vad, kéjsóvár vágy. Egy ragadozó pillantása ez, mely egyik ínyencfalatot fogyasztja el a másik után – és sose marad túl sokáig egy zsákmánya mellett, miután trófeáját begyűjtötte.
– Hadd legyen egy kérdésem – mondta. – Hány nőnek mondta ugyanezt csak ezen a héten?
A nőcsábász elvörösödött és dúlva-fúlva elviharzott.
Újabb alak érkezett. Ezúttal egy visszafogott öltözékű, tétova, ideges ifjú; a félénk. Bátortalanul, akadozva szólította meg a nőt:
– Jó… jó napot, hölgyem… Azt hiszem, maga ejtette el az igazolványtokját…
– Valóban? – lepődött meg a nő. – Nem emlékszem, de megnézem…
– Jaj… kérem, ne fáradjon… Vagyishogy… Jaj, de kellemetlen… Igazság szerint csak… csak beszélni akartam magával… Okot kerestem, és nem jutott eszembe jobb… Ne haragudjon!
A nő elgondolkozott. Szánta a félénket, s valamiféle anyáskodó érzés ébredt benne, hogy védelmezze, pátyolgassa. Ám hamar rájött, magát tenné tönkre ezzel: az ifjú már az ismeretségüket is úgy kezdi, hogy hazudik. Sose merne vele őszintén beszélni, s ez mindkettőjüket felőrölné.
– Nincs semmi baj – mosolygott rá. – További szép napot!
A félénk tátogott egy darabig, majd orrát lógatva otthagyta.
Ismét léptek hasítottak a csendbe. Ezúttal az eszes és művelt tudósdoktor közeledett. A nőhöz érve mélyen meghajolt, s magasztos beszédbe fogott:
– Fogadja szívből jövő hódolatomat, Parnasszus leánya! Magában egyesül a trójai Heléné szépsége Capulet Júlia bájával. Maga azt érdemli, hogy csodálják!
– Hallottam ezt már sokaktól – jegyezte meg a nő.
– Meghiszem azt. Ám ők nem láttak magába igazán, nem értették természettől kapott csodálatos valóságát. Maga a kagylóhéjból kilépő Aphrodité, a kecses Hathor, a titokzatos Freya. Maga nemének igazi csodája.
A nő elgondolkozott. A tudósdoktor kétségkívül tanult ember volt, aki biztos jövőt, okos bókokat és tartalmas beszélgetéseket nyújthat neki. Ám ahogy nézte a férfi messzeségbe révedő szemeit, rájött, hogy nem őt akarja, csupán egy nőt. Neki nem számít, ki az, mert ami igazán fontos neki, az a tudománya. Minden más csak szükséges kiegészítés.
– Hízelgőek a szavai, s roppant kedvesek – felelte. – De attól tartok, számomra nincs hely az ön szívében.
A tudósdoktor szemét forgatta és elsietett.
Megint érkezett valaki. Egyszerű öltözéket viselt, haját rövidre nyírta, nehéz csomagokat cipelt; ő volt munkás. A nő mellé érve megállt, letette csomagjait, s a menetrendet kezdte tanulmányozni.
– Elnézést! – szólalt meg végül. – Mennyi idő, míg jön a busz?
– Öt-hat perc – felelte a nő.
– Nagyszerű… Egyedül jött? Nem valami biztonságos. Hadd kísérjem haza! Biztos nem nagy kitérő.
A nő elgondolkozott. Valóban akadt olyan környék, ahol nem szívesen ment el gyalog, s a munkás társaságában nagyobb biztonságban érezte volna magát. Ám tartott tőle, hogy arra a rövid időre se illenének össze, túl nagyok köztük a különbségek. Nem tudnának miről beszélni, akaratlanul is megsérthetnék egymást, kínos csend telepedne rájuk. Nem akart kellemetlen élményt se magának, se másnak.
– Nagyon kedves – mondta. – De nem utazom messze, addig megleszek magam.
A munkás vállat vont, felkapta csomagjait és ment a dolgára.
Mikor újfent léptek hangzottak fel, a nő elkeseredetten felsóhajtott. Miért nincs egy perc nyugta? Miért akar tőle folyton valaki valamit? Ingerülten fordult meg. Egy jól öltözött, kimért arcú, egyenes tartású férfi közeledett; az úriember. Nem várta ki, hogy megszólítsa, hanem rákiáltott:
– Tessék, maga mit akar tőlem? A testem kell, a pénzem vagy a társaságom? Díszes vázaként akar a sarokba állítani vagy a barátainak eldicsekedni, micsoda fehérnépet kísért haza? Mondja, mire kellek, aztán tűnjön is el nyomban!
Az úriember megtorpant. Nyugodt hangon válaszolt:
– Én csupán a buszra várok. Azért jöttem ide. Nem akartam magától semmit. De most, hogy így kifakadt, érdekelni kezdett. Szívesen megismerném magát.
– Honnan tudjam, hogy ez nem csak széptevés, hazudozás? A férfiak folyamatosan hantáznak, megvezetnek, füllentenek, hogy megkapják tőlem, amit akarnak. Maga miért lenne különb?
– Mert úriember vagyok. S az úriemberek őszinték.
A nő meglepődött. Ilyen egyenes válaszra nem számított. Az előtte álló férfi sok szempontból hasonlított a korábbiakra: elegánsan öltözött, mint az újgazdag, kíváncsian fürkészte, mint a kéregető, jóképű volt, mint a nőcsábász, visszafogott, mint a félénk, eszes, mint a tudósdoktor és nyugodt, mint a munkás. Ám egy lényeges dologban mindannyiuktól különbözött: nem csűrte-csavarta a szavakat, hanem őszintén kimondta, amit gondol – s mégse trágár, vulgáris módon tette ezt, hanem finoman, szépen, úriasan. Valóban úriembernek tűnt.
Ám nem hagyta nyugodni a tény, hogy mindazok jegyeit hodozza magán, akik megpróbálták átejteni, ostobának, megvezethetőnek nézni. Őszintének tűnt, de lehet, hogy ez csak álca, s alatta szörnyeteg lelket rejt. Fáj vagy sem, nem kockáztathat. Jobban teszi, ha kiadja az útját.
– Szép szavak – felelte hűvösen a nő. – Kár, hogy a szó nem sokat ér.
– Volt idő, mikor ért…
– De az már elmúlt.
Ekkor fordult be a busz. A nő s az úriember feszülten nézték egymást. Végül utóbbi szemét lesütve, arcán fájdalmas kifejezéssel hátrébb lépett.
– A világ legnagyobb igazságtalansága, hogy az ártatlanok isszák meg a latrok gazságainak keserű levét – mormogta talán csak maga elé.
A nő beharapta ajkát. De nem változtatta meg döntését. Félt a lehetséges következményektől. Egyedül szállt fel a buszra. Az úriember ottmaradt az árnyak között.