Az ősz
Írta: Csillag Gábor
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 233
Csillag Gábor: Az ősz
(Mt. 5:3-5)
A kissé hideg, de napos időben csendesen ült a Duna-parton, és nézte ahogy a kajakosok lassan, kecsesen haladnak felfelé a folyón. A könnyedség mellett azonban tapasztalta az óriási erőfeszítést is, amit a sportolók kifejtettek. Tisztán érzett dolgokat, most például a majd’ egy kilométerre levő versenyzők izzadságszagát, sőt a gondolataikat is, ha azokra koncentrált. Nem. Nem vonzódott hozzájuk, sem a nőkhöz, egyfajta neutrális identitású volt. Még csak azt sem mondhatni, hogy nem érdeklődött a szexualitás iránt, csak éppen máshol élte ki. Az ő világában a nőkben is voltak férfiasok, és a férfiak között voltak nőiesek, és ezt nem külsőre, hanem aktuálisan döntötte el. Egy autistánál ez igazából normális. Mármint bármi normális, ami minimálisan arra irányul, hogy kapcsolatban legyen a külvilággal. Különleges volt a maga nemében ugyanis az, hogy milyen helyzetben van, saját magán kívül senki nem vette észre rajta. Csupán osztálytársai használták ki, hogy teljesen hiányzott belőle az agresszió. Nem értette miért van rá szükség. Bár pontosan tudta, hogyan kell hatékonyan megvédenie magát, mégsem volt képes visszaütni. Fájdalmat sem érzett. Általában a hasonszőrűeknek, mint ő, megnyilvánulhat egy plusz képesség cserébe azért, mert visszavonul a lelke egy zárt világba. Az övé az volt, hogy érezte maga körül a gondolatokat, ezért sosem volt magányos. Tulajdonképpen tele volt nőkkel az élete. A nővére, a húga, az édesanyja és a szomszéd öt lánya, akikkel szinte együtt nőtt fel. Mégis elhatározta még hét-nyolc évesen, amikor szótlansága miatt már igen aggódni kezdtek érte, hogy kihúzza magát a védelmet nyújtó szeretet birodalmából, és felveszi a körülötte levők mintáit. Látta ugyanis milyenek, merre tartanak, és igazából lemásolni őket nem volt nehéz, hanem inkább egy számára elviselhető személyiséget kreálni, az okozott némi gondot. Mire tizennyolc lett megtanult élvezhetően beszélni, érzéseket kinyilvánítani, lereagálni és dolgozni. Ami másoknak magától értetődő volt, az neki már hatalmas munkát jelentett. De vajon hogyan is nevezze ezt az új lényt? Lailah, hallotta valahol agya olyan zugában, amit normál ember nem igazán érthet meg. Így hát mostantól ezen a néven mutatkozott be. Nem volt erős testalkatú, sőt kifejezetten vékonynak tűnt. Bár ez csak látszólagos volt, mert rengeteget edzett, és szálkás testének izmait extrém módon el tudta lazítani. De egy-egy kézfogásánál az emberek elcsodálkoztak, hogy olyan volt a marka, mintha sziklából lett volna. Főleg a nők lepődtek meg rajta, mikor szürke, hipnotikusan karakteres szemébe nézve - talán szándékosan leuralni akarva a szituációt - szinte összemorzsolták a finom arisztokratikus jellegű kezet. Aztán a kéz lassan, mint a satu megmutatta erejét, persze csak egy határig, hogy a másiknak ne fájjon. Pont így ismerkedett meg az első barátnőjével. Rengeteget tanult tőle. Például, hogy mit jelent a simogatás és érintés, hol van egy nőnek az a pont, amitől extra fényrobbanások történnek remegés közben. Még a legsötétebb aurájú személynek is. Vagy hogy pontosan azt mondja, amit hallani akar a másik, és ne többet. Egyszerűen mert érezte őket. Pedig a hosszú hónapok alatt igazából csak a keze dolgozott a lány hangszerén, és egyetlen egyszer sem volt köztük valódi aktus. Mélyen a szívébe égett ez a szeptemberi időszak, amikor a régi pártüdülőben egy hétig szinte senki sem volt csak ő és a lány. Barna, hosszú hajú, barnás-zöld szemű, vékony és alacsony termetű volt. Nakirnak hívták, az édesapja arab volt. Egy forró csoki mellett, amit egy önkiszolgálóban vett, hosszan beszélgetett vele a parkban sétálva. Szívesen maradt volna ezzel a lánnyal örökké. Később levelet is váltottak, amiben a lány leírta, hogy szeretné, ha még találkoznának, és tavaszra meg is beszélték, hogy a srác elutazik Pestről vidékre. Az a tavasz azonban sosem jött el, mert a lányt baleset érte. A fiú az ablaknál állt, mikor a hírt hallotta az édesanyjától, hogy kórházba került, akkor már tudta, hogy vége. Visszatért régi önmagához, látta kívülről magát, ahogy folynak a könnyei, és tehetetlenségében öklét szorítja, és csodálkozott mennyire hiábavaló is ez a világ. Talán még nevetett is önmagán, és közben búcsút intett a lánynak, akinek a lelke szintén ott mosolygott, hol a fiúra, hol annak a testére nézve. A lány most már megértette őt. Hosszú ideig semmi érdekes nem történt, élte a teremtett lénynek az életét. Aztán Lailah felfedezte az olvasás és tanulás örömét. Hullottak a levelek az iskola melletti parkban, és ahogy sárga lett a kövezet úgy tűnt ahogy ott sétált, mintha egy bádogember, kezében egy könyvvel, bandukolt volna éppen a szívét keresve. Végül is megtalálta, illetve nem ő, hanem egy másik lány őt. Az, akit elveszített egy sokkal szelídebb, simulékony lény volt, ez viszont olyan, aki ahhoz szokott, hogy királynőként imádják. Legalábbis látszólag. Ugyanis a srác kívülről néha végigmustrálta a lányt és rájött, hogy valójában egy régi sérülés van a háttérben, mivel az első barátja pokolbeli kínzásoknak vetette alá sok évvel azelőtt. Tami vörös hajú, tüzes, temperamentumos természetű volt, aki nem tűrt ellentmondást. A lány számára a fiú azonban kiismerhetetlen volt. Amikor mások tekintetéből félelemmel teljes tisztelet áradt, azokban az acélos szemekben mély nyugalmat látott csak, semmi mást. Ugyanakkor még azt sem mondhatta rá, hogy közönyt, hiszen a srác minden gondolatát előre kitalálta, mielőtt a szokásos parancsoló hangnemben számonkérhetett volna rajta bármit. Azt sem tudta sehova tenni, hogyan férhet ebbe fiúba annyi erő? Könnyedén felkapta és sétált vele felfelé a lépcsőn, pedig vasággyal együtt sem lehetett több ötven kilónál. A fiú, aki lassan felnőtt férfi lett mellette különböző tesztek alanya lett, mert a lány azt gondolta, csak egy kis nyomás kell és Lailah ki fog jönni a szerepéből. A Vén Diák szórakozóhely szinte törzshelyük lett, és egész kora hajnalig azzal húzta őt, hogy más férfiakkal táncolt előtte, sőt csókolózott. Aztán mintha semmi sem történt volna visszatért hozzá. De Lailah még mintha élvezte is volna azt, nem szólt semmit. Majd próbálta berúgatni, amivel csak az volt a probléma, hogy a férfi megváltozott tudatállapotban volt, ezért gyakorlatilag nem hatott rá az alkohol. Másfél liter vodkát itatott meg vele, de a dolog következménye csak az lett, hogy a férfi vitte haza a kezében. Azaz csak próbálta, mert miközben a lány józanodott többször is könnyítenie kellett a gyomrán. Mikor pedig hazaértek semmi más nem érdekelte, csak hogy kielégüljön. Figyelte a szemeket, vizsgálta, hátha valamit észrevehet, amibe belekapaszkodhat, hogy belső démonja is elégtételt kapjon, de mindig csak ugyanazt találta. Mélység és fény kettősségét. Rövid idő leforgása alatt megcsalta, nyilvánosan megszégyenítette, verekedésbe keverte, végül saját maga is ütlegelni kezdte. De a férfi csak halkan nevetett rá. Ettől a nő persze még jobban dühbe gurult és otthagyta, de aztán mégis újból és újból visszatért hozzá azért, hogy megtörje, és kiderítse végre mi van a háttérben. Tudnia kellett, mert hát ő igazi nő, senki sem menekülhet tőle. Ugyanakkor nem értette, hogy miért marad vele a férfi. Nem sejtette, hogy igazából ő az, akit vizsgálnak és minden percben elemeznek. Nem vezérelte semmilyen önző vagy ártó szándék, a férfi csupán azt figyelte, hogy az a régi sérelem okozta feketés vörös, lila lerakódás a lány kisugárzásában - nem kapva energiát a partnertől - hogyan uralkodik el annak egész szervezetén. Próbált rajta segíteni, beszélgetéseik során arra felé terelni, ahol könnyen megszabadulhatna a rabláncaiból. A lány elvonási tüneteket produkált és remegve, félrebeszélve hosszú-hosszú éjszakák után úgy tűnt, végre megkönnyebbült. Az ablakon az eső kopogását lehetett hallani, és a néha feltámadó szél megfeszítette az ablakszárnyakat. Az egyetem lassan kezdődött, és megmutatkoztak a férfi erőfeszítései a tanulás terén. Tanárai elképedve hallgatták különleges oldalról megvilágított kérdésfelvetéseit, eszmefuttatásait. Egy nap a lány azzal állt elő, hogy gyereket szeretne. Ekkor került életében először dilemmába, mert ha gyermeke lesz, a másiknak joga van tudni, hogy mi is ő valójában. A lány teljesen megváltozott, rájött, akarja ezt a férfit. Úgy tervezték márciusban lesz az esküvőjük, de a sors ismét közbeszólt. A férfi megkapta a visszahívást a katonaságtól. A sereg egyfelől valóban zárt világ volt, amely csak arról szólt abban az időben, hogy megtörje az egyén akaratát, hogy aztán az a parancsot bármelyik pillanatban habozás nélkül teljesítse. Ebben jól teljesített, mert valódi énje mindig felismerte azt, hogy a pillanatnyi helyzetben hogyan döntsön a legmegfelelőbben. A laktanya sötét oldalával viszont nem igazán tudott azonosulni egyik lénye sem. Előfordult, hogy fiatal, épp csak nagykorúvá vált fruskák szöktek be a körletbe, akik csak azért keresték a kiéhezett katonákat, mert el akarták veszíteni a szüzességüket. Az egyik lány kinézte magának. A megszólalásig hasonlított halott szerelméhez annyi különbséggel, hogy ennek a lánynak barna szemei voltak, és belsőre egyáltalán nem olyan volt, mint ő. A férfi csak mosolygott. Lám az élet megajándékozza újabb és újabb lehetőségekkel. De könnyedén átlátott ezen is, és teremtett lényének érdeklődését a kiképzés felé terelte a passzió helyett. Már majdnem letelt a szolgálati idő, talán egy hónapja volt még hátra a leszerelésig. Tamival egyszer találkozott, melynek eredményeként később levélben kapott hírt tőle, hogy boldog, mert két hónapos terhes és tavasszal szül, ha minden igaz. Ekkor történt, hogy férfit áthelyezték, mert a szomszédban háború kezdődött és nem volt biztos, hogy egyáltalán leszerelhet-e. Az új századparancsnok első alkalommal közölte vele, hogy egy jó és egy rossz híre van. A jó hír természetesen az volt, hogy Lailah megkapta a kiképzőtiszti posztot és mellé egy eltávozást. A rossz hír pedig az volt, hogy az elődjei - mindhárman - öngyilkosok lettek, és nincs, aki a szolgálatot átadja. Majd hozzátette, fogadja részvétét a barátnője miatt. Tami nem búcsúzott el tőle úgy, mint annak idején első szerelme. De valaki más igen. Raminak hívták volna, ha megszületik. Annyira szép volt, ahogy álmában megjelent. Furcsa volt az egész, mert teremtménye már annyira összenőtt Lailahhal, hogy nem tudta ő álmodik, vagy a másik része. Rami nagyon szép volt és egyáltalán nem volt szomorú, inkább kíváncsinak tűnt. Egy virágos réten, az ébredő természet lágy ölén jelent meg neki. Tizenéves lehetett, megsimogatta Lailah fejét, megölelte, majd egy lepke után szaladgálva végleg eltűnt az álombeli látomásban. Úgy látta, hogy abban a sors mintázatban, ami ennek a teremtménynek jutott, más módot kell találnia, hogy családja legyen, mert előbb-utóbb mindegyik útja ugyanúgy fog végződni, mint a korábbiak. Tehát megalkotta magának az elméjében annak a személynek a jellemét, akivel sors a legkevesebb zsákutcába tereli majd őt. Árvízveszély volt a sok esőzés miatt, és igen feszültek voltak az emberek. Az, akit felé sodortak az égiek rengeteget imádkozott azért, hogy családját, legalábbis négy gyermekét biztonságban tudja. Mióta a párja elhagyta, nem találta a helyét. A busz, amin meglátta a férfi, késve indult a hirtelen leesett havaseső miatt. A várakozás lehetőséget adott a nőnek azon tanakodni a lányával, hogy a mögöttük ülő férfit megszólítsák-e? Lailah egy hét múlva már náluk volt, és egyességet kötött a nővel. Nekik támaszra van szükségük, neki családra. Amíg így vagy úgy komolyra nem fordul mással, addig marad. Négy év lett belőle. Persze mind tudták, hogy ez csak ideiglenes, de úgy viselkedtek egymással, mintha családtagok lettek volna. Fél pohár víz. Ez jellemezte leginkább ezt a kapcsolatot. De egyszerre kellett megküzdeni a saját erkölcsi áldozatkészítő tudatával, és a még nehezebb teherrel, a magánnyal. Lailah azon gondolkodott, hogy milyen gyakran találkozott ezzel a mintázattal a nőknél, amikor még csak a világot szemlélte kötetlenül. A fél pohár víz időt ad. Mert egy sivatagban nincs mese vagy belepusztulsz, vagy iszol. Ha pedig elfogadod a fél pohár vizet, időt nyersz, hogy megtaláld a forrást vagy egy oázist. Nem érte váratlanul a férfit, hogy a másik megtalálta. Egyszer, ahogy a konyhában beszélgettek a nő elmondta, hogy van valakije. Felmerülhetett volna benne, hogy akár lehetne ő is az a valaki, ha nem látta volna előre, hogy sors vonalai egy év múlva újra a férjénél futnak össze.
A lény megölelte és megértette, tovább kell lépnie. Úgy találta, hogy még egy lépés van hátra ahhoz, hogy tapasztalása teljes legyen arról, amit ezzel a mintázattal elérhet. Nem döntött, és nem tervezett. Élte a normális emberek életét, mondhatni próbált „önmaga lenni”. Persze fel is adhatta volna, és akkor újra csak a kis világában élt volna, amit senki más nem érthetett, csak azok, akik szintén így születtek. Egy vad növényt persze lehet nemesíteni, de a termése akkor is részben vad marad. Sok barátja volt, és mindegyik valamilyen módon azoknak a személyeknek a vonzáskörébe tartoztak, akikkel az élet összehozta. Egy ilyen alkalommal ismerősei valahogy meggyőzték, hogy menjen el egy házibuliba. Szokásosan csak megfigyelőhelyzetet vett fel, amikor megpillantott valakit, aki pont ugyanúgy nézte a körülötte levő világot, mint ő. Sejtette, hogy valami nem stimmel. Annak a valószínűsége, hogy hasonló meta személyiség legyen egy volt a tízmillióhoz. Már az első alkalommal a kapualjban majdnem szétszedték egymást. Hosszú fekete hajú, magas, karcsú szépség volt. Intellektuális, sziporkázóan szórakoztató a végletekig naiv természettel. Aztán kiderült, hogy a lány drogfüggő, a férfi pedig a drogokra is ellenálló. Vicces volt számára, hogy ezek az emberek majdnem úgy tudnak kommunikálni, ahogy ő. Szavak nélkül egy másik világban. Ott, ahová ők már fél lábbal átléptek.
Szeretett volna valamit tenni érte, de a szerek erősebbek voltak. Nem lehet senkit megmenteni a saját sorsától. Csak levelet hagyott rá, amiben leírta, hogy mennyire szeretné, ha tavasszal itt hagynának mindent. A férfi is tudta ezt saját magáról. A nagy mű tehát amit tervezett, elvégeztetett. Azon gondolkodott, hogy milyen szép is a part, ahogy a fák úsznak a Dunán, és milyen kellemes az enyhén csípős, csodálatosan letisztult idő. De valami sosem változik. Örömmel tért meg a férfi régi világába. A tavasz még messze van, de közeleg az idő feltartóztathatatlanul.