Az örvény
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 26
Az örvény
A repce gyönyörű ebben az évszakban. Szinte nem engedi, hogy a szem elvándoroljon a táj más részei felé. A tekintetet magával ragadja az a sárga folyam, amely a narancs égbolttal a horizonton egybeolvadva bukott alá a dombok mögött. Ők pedig csak álltak és bámulták.
Észre sem vették, amikor egymáshoz közeledtek, és kezük titkon összeért. Talán tényleg a látvány miatt, talán azért, mert annyira tiltakoztak saját érzéseik ellen, hogy a nyilvánvalót is tagadták. De csak így nyújtott biztonságot.
Minden mozdulatuk oly lassú volt, mint a fák kipattanó rügyének terméssé sarjadása. Ugyanakkor válasz volt egy ki nem mondott kérdésre, melyben egymást nyugtatták: ugyanazt éljük át mindketten. Végre együtt…
Hirtelen ötlet volt, hogy megálljanak itt, két város között, és hagyják, hogy az idő ezúttal ne ellenük dolgozzon. Akkor már csaknem két évtizede nem találkoztak. Ennek ellenére olyan természetesen tudták továbbvinni kapcsolatuk fonalát, ahogy a dombot betöltő citromsárga szőnyeg utat mutatott a mennyország felé.
Mert ott érezték magukat. Egy rövid, ám annál többet mondó pillanatig valóban ők ketten voltak egymás történetének főszereplői. Minden más leosztás, felállás vagy szereplő csupán gyenge statisztálásnak hatott. Ott álltak, hátuk mögött a betonúttal, egy vékony, zöld sávon, amely határvonalként húzódott a modern világ és az egyszerű, letisztult természet között.
Újbóli találkozásuk első pillanata óta bujkált bennük a félsz, amelyet mindketten óvatosan fogalmaztak meg a másiknak, nehogy tolakodóak legyenek. Ám kiderült, ugyanúgy gondolkodnak. Ezen is jót tudtak mosolyogni. Úgy, mint bármin, amiről beszélgetni kezdtek.
Felnőttek vagyunk, nem kamaszok. Mindketten ebből indultak ki. Helyén tudják kezelni a maguk érzéseit és gondolatait. Csak egy ölelés, mondták. Egyetlen érzelemmel teli lökéshullám, ami vákuumként szippant magába. Mikor aztán megérzik egymást, feltöltődve térnek majd vissza korábbi életükhöz.
Ez a titok vette őket körül, legbelül pedig minden lepel lehullt, ahogy még közelebb és közelebb lopták a centiket egymáshoz.
Mintha a természet óriási természetes présként minden oldalról nyomta volna őket össze, és még összébb. Annyira közel, hogy azt is érezték, a levegőt egy ütemben veszik.
Egymáshoz simultak, miközben tekintetük körbepásztázta a tájat, amely lágyságával maga volt a hívó szó számukra. Tettek egy lépést, aztán még egyet. Egyszerre mozogtak úgy, hogy közben egy pillanatra sem eresztették egymást. Nem voltak képesek rá. Táncot lejtettek a zöld szárak hajlásának és a szél suhogásának dallamára.
Az úttól távolodva a kötöttségek hanyatlása, és a szabadság mindent elöntő lehelete szélrohamként támadott rájuk. Ösztönösen megálltak, és olyan szoros ölelésbe zárkóztak be, mintha közös kincsüket rejtve akarnák védelmezni.
A találkozás maga a kincs. A meghittségbe zárt izgalom. Magukba szívták a másik illatát. A testi közelség, az aromák, az érintések smaragdok, rubinok, gyémántok formájára ragyogtak kincsestárukban.
Amint kicsit lazult a szorítás, belátták, hogy a csak egy ölelés elmélet megdőlt. Már most akarták a következőt, ám még az első sem ért véget.
Dehát felnőttek vagyunk, hivatkoztak újra. Engedett a közelség, így már csak a kezeik kulcsolódtak össze. Próbáltak beszélgetni, de a gondolatuk visszaterelődött az előző pillanatokhoz.
Ám a gondolatok gravitációs erővel is bírnak. Tehetetlen kisbolygókként csapódtak egymásba, hogy aztán összeforrva folytassák utazásukat az ismeretlenbe. Azt sem tudták, mikor kerültek a repce lágy ölelésébe. Kapu nyílt alattuk, és ők beledőltek. A sárga örvény peremén táncoltak, hősiesen ellenállva a csábításnak.
Érezték, ahogy gyorsul a forgás, és egyre kevésbé jut levegő, mit oly mohón próbáltak szerezni egymástól, mindhiába.
Mire feleszméltek, egymás ajkait harapva táncoltak az örvénylő repcemező közepén anélkül, hogy esélyük lett volna megállni.
Hiszen jól kezeljük az érzéseinket, szólt a vészcsengő egyszerre mindkettőjük fejében. De már nem a fej irányított, a forgás erősödött. Egy hosszúnak tűnő másodpercig egymás szemébe néztek. Benne a reménnyel, hogy még talán ki tudnak szállni. Lélekben erősen tempózva próbálták magukat a felszínre rúgni, hogy szabadulni tudjanak. Aztán eltelt a másodperc.
A lélek lábtempóját legyőzte a fáradtság és az ösztönös belátás, hogy az örvényből csak a lefelé tartó út vezet ki. Hogyan lehet érvényes fizikai törvény a testi valón túl?
Szédítő út vezette őket lefelé, érzelmek és szenvedély kavargott őrületes sebességgel. Annyira gyorsan történt minden, hogy testük egymáshoz simulása és a gyönyör felé vezető út első lépcsőfoka között nem telt el egy szemvillanás sem.
Színek és árnyak váltották egymást sokszor teljesen élesen és kivehetően, másszor amorf masszává töpörödve.
Lábak derékon átfonva, karok erősen tartva a másik karját a szenvedélyes kiszolgáltatottságban. Spontán ünnepe volt ez a réges-régen halogatott, elfojtott vágyaknak.
Egyszerre érezték át a pillanatot, amely értelmet adott eme előkészítetlen, mégis tökéletes piruetthez.
Mikor az örvény alján talajhoz értek, mindkettőjük felszabadult. Az egymás nyakába lehelt, pihegő, könnyebbült sóhajok, a másik bőrét szántó körmök és ujjbegyek, majd egymás szorításának enyhülése kinyitotta a végtelen, az időtlenség kapuját.
Nem engedték egymást. Várták, hogy a remegés elmúljon, közben kölcsönösen, mohón falták a másik tekintetét. Megjegyezni minél több arcvonást, mosolyt, ráncot és bármit, ami visszaidézhető. Ezt tűzték kimondatlan célnak.
Visszaidézés. A valóság első felbukkanása köszönt rájuk. Azt tételezte, hogy valami elmúlik, és a jelen ostromolja az örvény által felépített ideális világot.
Abban a világban nem volt búcsú, így nem tépte őket a viszontlátás utáni sóvárgás sem. Ám a visszatérés a valóba immár elkerülhetetlenné vált.
A varázs úgy maradt körülöttük a levegőben, mint szentjánosbogarak alkony előtt. Pislákolva, ki-kihunyva. Ők pedig a hűvös estéből meztelenségükben mind többet érzékeltek. Újra láthatóvá váltak a csillagok, hallhatóvá a tücskök szerenádja, és a rétet körülvevő akácok és nyárfák szélnek engedelmes suhogása. Az est leszállt, ők mégis ragyogtak a sötétségben.
Különváltak. Ruháikat immár önmaguk keresték az árnyak között, a repceszárak rejtekén. Tekintetük gyakran találkozott, és mosolygó szemmel válaszolták meg a másik kimondatlan kérdését: ha a világ most elmúlna, sem éreznék hiányt, mert teljessé váltam általad.
Az autó az út szélén várta, hogy utazásuk a valóság felé folytatódjék. Az ülésben hátradőltek, és egymásra mosolyogva búcsúztak a repcemező örvényétől, melyben újjászülettek. A mindent átíró pillanattól, amiről egyikük sem mesélhet otthon, a saját családjának.