Az Óperenciás tengeren is túlról

Az Óperenciás tengeren is túlról

Valahogy távolról is
belélegezlek téged.
Egyszerű vagy és színes,
mint májusi rét csöndje,
tücsökhad zsolozsmái,
dünnyögve szálló méhek
virágról új virágra
a kaptár hűvöséig.

Tán gondolnom se kell rád,
hisz minden gondolatom
féltőn te cirógatod,
hűvös csókot lehelsz rá.

Olyan természetes vagy,
mint következő léptem
koppanása a járdán,
mint tavaszi fák zöldje,
hajnali friss derengés,
nehéz találós kérdés,
melyet fel se kell tenni,
hisz világos a válasz.
Hát mivel vagyok különb
hogy tudván tudhatom
a választ, mely sokaknak
csupán csak fájó rejtély?

Nem akarom megszokni
a léptem koppanását,
a fényben úszó rétet,
az új lélegzetvételt,
a szív bizonyosságát:
akarok csodálkozni,
csak csodálkozni rajtad.

Legyen hát ez a vers most
nyugodt alkonyi séta.
Ujjaink összeérnek,
ketten ugyanazt látjuk,
ketten ugyanazt halljuk,
ugyanazt érezzük is:
vagyis hogy ketten egymást.

Atlanta, USA, 2002. április 5.