Az Olvasóhoz való jog

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 218



Az Olvasóhoz való jog

A Cserépfalvi Kiadó kezdetben veszteségesen adta ki József Attila verseit. A költő nem érte meg azt, hogy kiadója számára megtérüljön a befektetett pénz és bizalom.
Radnóti Miklóst a háborús években kizárták a magyar irodalomból. Nem említették. Saját néven nem publikálhatott. A tanári pályáról is kiszorították. Végül főbe lőtték.
Faludy Györgyöt sokáig csak szamizdat kiadványokban olvashattam. A magyar irodalom számára évtizedeken át nem létezett.
Gyakran említem ezeket és más hasonló példákat. A példák sora a máig ér. Olykor emlegetem Tóth Imrét, a sárvári díjazottat, aki három évtized után kapott egy méltó szerkesztői feladatot. Három évtized után, de azt sem tölthette be, mert röpke pillanatra valaki más kívánta meg. Imre is elment, és sem éltében, sem holtában nem követte meg senki.
A „Szakma”. Így emlegetik magukat azok, akik ma uralják az irodalmat. Akik ma is hatalommal bírnak, mert lássuk be, tartósabb hálózatot alkotnak ők, mint bármely politikai rendszer.
Azt mondják, aki nem látszik, az nem is létezik. De ki dönti el, hogy ki lehet látható?
Bizony, ők. Ha ma élne József Attila, nem csak a József Attila-díjat nem kapná meg, komoly lapban nem is publikálhatna, hiszen kellemetlen figura volt, proli, aki nem tudta, hol a helye a társadalomban. De tudta, mennyit ér.
Ha ma élne, ma sem lenne a szakma része Radnóti, mert irigységet keltene, és gyűlöletre adna okot pusztán az, hogy ki ő.
Faludy ma is emigrálna. Tóth Imre ma sem lehetne tényleges szerkesztő.
Belátom, Tóth Imre a leghalványabb csillag a fentiek között. De sorsa példa, mert beteljesületlen.
Imre elment, és akiknek okuk lenne a lelkiismeretfurdalásra, azok visszakézből élnek az önigazolás reflexeivel.
Helyes volt-e az, hogy József Attilát eleinte csak József Attila adta ki, majd csekély sikerrel szinte csak egyetlen kiadó? Helyes-e az, hogy Radnótit kitörölték a magyar irodalomból? Helyes-e az, hogy Faludy emigrálni kényszerült, és itthon – hivatalosan – évtizedekig senki, sehol nem említette?
Helyes-e az, hogy Tóth Imrének beteljesületlen életet kellett élnie?
Helyes-e az, hogy ezek a sorsok ma is folyton megismétlődnek?
Az számít, aki látszik. De ki az, akit látszani engednek? Van szerencsém látni, hogy a felemelkedés előszobáiként működő műhelyekből kiknek ível magasra a pályája. Látom, kik fürdenek állami pénzben. Látom, kik kapnak meg minden díjat. Legalább kétszer, ha lehet.
Tudom, kik ők, mert megismerhetők a műveikből és abból, ahogy a felelősségükhez viszonyulnak.
És látom, kik azok, akiknek ma sem jut mindebből.
Nem az a nagy baj, hogy senkik is ismertté válnak, hanem az, hogy igazi valakik maradnak ismeretlenségbe taszítva.
Az ismerteket megrostálja majd az idő, a senkiket elfelejtik vagy negatív színben maradnak meg az emlékezetünkben, de az ismeretlen valakik fel sem kerülhetnek erre a rostára.
Az olvasó mindebből alig tudhat valamit. Ő csupán a könyvesboltok kínálatát látja. Azt láthatja, kik szerepelnek folyóiratokban, kiket tesznek az irodalom celebjeivé. Kik válnak e világ tábornokaivá és kufáraivá. Kivel találkozhatnak nívós helyszíneken és nagy nézettségű műsorokban.
Az érem másik oldalát elfedik előlük. Ők nem láthatják, nem ismerhetik azokat, akiket e lehetőségekből rutinszerűen kizárnak.
Az olvasó azt gondolhatja, hogy a magyar irodalom az és annyi csupán, amit ő ezeken a könnyű csatornákon át megismerhet. Amit elé tárnak. Amiről megtanítják neki, hogy ez és ennyi a mai magyar irodalom.
Az olvasó nem köteles sejteni, hogy ez hazugság. Hatalmi logikából fakadó hazugság. Azonban, mi tudjuk. Tudjuk, hogy az olvasó becsapása, a kultúra kifosztása az, ha értékek maradnak a nyilvánvaló érdekek és önzések miatt megismerhetetlenségben.
Nem a közösségi média dilettánsaiért protestálok. Nem is csupán magamért. Igaz, magamért is. És sokunkért.
Az olvasónak jogában áll megismerni azoknak az alkotóknak a műveit is, akiket a mai hatalmi logika kirekeszt. Az olvasót becsapják, meglopják, amikor első, vagy majdnem elsővonalbeli szerzők létezéséről, munkásságáról nem kap információkat.
Amikor a felemeltekkel és felkapaszkodottakkal egyenragú alkotók kerülnek kirekesztésre, az nem csupán a „verseny” velejárója, de egyúttal a kulturális értékeink eltékozlása is.
Nem állítom, hogy csupa József Attilát és Radnótit tesznek megismerhetetlenné, de a mai irodalmi kínálatban sok olyan szerző szerepel, olykor többet az indokoltnál, akikkel összemérhetően jó szerzők soha, vagy csupán nagyon ritkán kapják meg ezt a lehetőséget.
Vannak folyóiratok, amelyeket diákként áhítattal olvastam, mint lelkes hívő a Bibliát. Ma pedig untat a belterjességük.
Mindig igaz volt, de a mai információs technológia mellett teljesen nyilvánvaló, hogy még az olyan magányos művészetben is, mint az irodalom, interakciónak kell létrejönnie az alkotó és a befogadó között. Az olvasónak joga van ismerni az alkotót, az alkotásait. Az alkotónak joga van válaszreakciókat kapni az olvasótól. Ez a motorja annak, hogy olyan sok irodalmi felület van a közösségi médiában. Még akkor is, ha a többségük igen alacsony színvonalú tartalomnak ad is teret.
Minden alkotó üzen, választ remél. Az az irodalmár is, aki ismert, és aki ismeretlen, habár az ismertek egy része talán már jobban várja a következő gázsit, díjat, elismerést. Ők felvilágosult bölcsnek tartják magukat, holott csupán túlléptek minden illúzión önmagukkal és szerepükkel kapcsolatban. Csupán a haszon számít, legyen az pénzben vagy presztízsben mérhető.
De mivé lett volna József Attila vagy Radnóti illúziók nélkül? Mivé lettek volna, ha nem tekintik szent hivatásnak munkásságukat?
Az író, a költő felelős a kornak, a jövőnek, a társadalomnak, a nemzetnek, önmagának és a magasabb elvnek, nevezzük bár azt Istennek vagy másnak.

Attól persze, hogy ezt itt leírtam, semmi nem változik. A kutyaugatás nem hallatszik az égig. És bizony, én kutya vagyok ebben a világban. Azonban van egy mód arra, hogy ezt legyőzzük. Csupán össze kell fognia alkotónak és olvasónak!
Kedves alkotók! Írjatok! Keressétek azokat a független orgánumokat, ahol jószándékú munkát fektetnek abba, hogy aranyat mossanak a beérkező művek tömegéből!
Kedves olvasók! Olvassatok! Olvassátok ezeket a szerzőket, ezeket az orgánumokat! Menjetek el a rendezvényeikre! Vegyétek meg – az akár magánkiadásban – megjelenő köteteiket! Ne felejtsétek el, hogy József Attila is maga adta ki első apró köteteit. Ne elégedjetek meg egy csonkított irodalom
megismerésével, hiszen minden színvonalas vers és próza a nemzeti vagyon része, amelyhez jogotok van!
Alkotók, olvasók! Találkozzatok, mert jogotok van hozzá!
Így teremthetünk meg egy új, a hatalmi logikától független irodalmi nyilvánosságot, mert muszáj, mert lehetséges, mert akarjuk.