Az ima

az Ima
egy reménytelenül szentimentális történet

Akkor még örömmámorban úszott. Nem is értette a dolgot, hogy a kegyelem miféle felfoghatatlan rejtett ösvényein vált méltóvá arra, hogy az üzenetet, a csupa nagybetűvel írt ÜZENETET ő közvetíthesse. Ez nem holmi kis vállon veregetés volt, hogy „jól van fiúk, észrevettem, díjazom”, és nem is „ejnye-bejnye, ezt azért nem kellett volna”. Azok már előfordultak sokszor. Ez azonban eddig még soha nem hangzott el, és nem is fog többször, mert visszavonhatatlanul mindörökre szánták. Homályos ígéretek eddig is voltak rá, de azokat nem igazán értette senki halandó, még ő maga sem, eddig.
Ez az üzenet maga volt az egyoldalú békenyilatkozat. A felelősségre vonásról való lemondás, amit a legfelsőbb, az Örökkévaló, – egyébként teljesen jogosan –, valaha gyakorolt, és amivel, – bár a helyes irányba terelés reményével –, de mégis csak megnyomorította a halandók létezésének misztériumát, szabályokkal és büntetésekkel körbe bástyázva azt a szűk utat, amire ők végül rátérve ugyan, de a korábban összegyűjtött terhek alatt már csak nyöszörögve, görnyedten lépkedtek.
Ez az üzenet maga volt a szabadság. Az elengedés. A korlátok, a bástyák, a falak leverése, a „fűre lépni szabad, sőt...” tábla maga. A tökéletes beépített GPS, ami „újratervezés” nélkül is a célba viszi az embereket, bármilyen messziről, és bármelyik irányba is induljanak.
Ez az üzenet volt az a főnyeremény, amiről mindegyik hírnök álmodik, de mégis ő kapta meg. Eljátszott a gondolattal, hogy meghallva, miként fogják majd vállukra venni, és örömmámorban végig vinni őt az utcákon, hogy majd hol kell előre lehúznia a fejét, hogy átférjen a kapukon, és miként fog majd végül szabadkozni, hogy ő csak egy hírvivő. Vágyott látni, érezni azt az örömet, szabadságot, amit majd kivált belőlük ez az üzenet.
De most itt áll a Moszkva, vagy ahogy újabban nevezik, a Széll Kálmán téren, és hiába ér hozzá egy-egy elhaladóhoz, az jobb esetben csak lerázza a kezét magáról, és fut tovább a súlyos szatyrait cipelve. Volt olyan, aki, amikor utána nyúlt, kis híján még fel is lökte érte, hogy mit képzel! Pedig ő nem képzelt semmit, csak azt akarta, hogy végre kiegyenesedjenek, hogy végre egyszer tele tudják szívni levegővel a tüdejüket, hogy fel bírják emelni a tekintetüket abból a mocsokból, amit addig undorodva bámultak a földön, ami ráragadt a cipőjükre, és együtt ment velük tovább haza a nyomorult kis lakásaikba, házaikba, és a néhány szerencsésnek juttatott villába, ahol szolgálólányok fehér pártában illatos szerekkel próbálták elfedni a bűzét.

– Miért lóg az orrotok, miért szorong a lelketek, miért dédelgetitek a saját félelmeiteket? Hát nem tudjátok, hogy meg van bocsátva minden! – kezdett bele az üzenetbe.
Várta, hogy köré gyűljenek, hogy kérdezzenek, vitatkozzanak. Hogy legyen esélye meggyőznie őket, elmondhassa, mit jelent az, hogy nem kell félniük, nem kell tovább gyűlölniük, nem kell bizalmatlanul, szűkre húzott szemmel tekinteniük a világra. Hogy szabadok. Végre szabadok azt tenni, amit igazán szeretnének. 
Körülötte az emberek a temérdek táskájukkal kicsit sietősebbre vették a lépést, nehogy megszólítsa őket. Nem akarták, hogy bármi megváltozzon – most még épp kibírható ez az egész, nem kell a bizonytalan, érthetetlen szabadság, ki van találva már minden, valahogy mindig eldöcögnek a dolgok, nem kell már gondolkodni semmin.
Az angyal nem értette: – hát hol marad a felszabadult öröm, a megkönnyebbülés?
Kicsit távolabb egy férfi, hosszú fekete köntösben összehúzott szemöldökkel őt vizsgálgatta. Az angyal kétségbe esve hallgatott bele a gondolataiba: – Mi az, hogy meg van bocsájtva? Ki ez, hogy ezt meri mondani! Ez a mi privilégiumunk, az egyházé, mi kaptuk meg oldásra és kötésre Péter kulcsait.
Az angyal nem értette. Hogy nem látja, hát hogy nem veszi észre a sarkig kitárt kapukat, amik örökre eltörölték minden kulcsok létezésének értelmét. Odafordult felé.
– Barátom, lépj be te is – mire az bosszúsan csóválta meg a fejét, és sarkon fordulva elsietett.

– Legyetek végre szabadok! – ordította bele a tér zajába. Érces hangja, mint száz trombita szava pattogott a házfalak között. A tömeg megállás nélkül hömpölygött tovább, csak néhány ember állt meg egy pillanatra, de csak egyetlen egy mert válaszolni, az is alig hallhatón: – Nem merünk!
Ahogy a hírt megelőző kürtszó, szavainak apró visszhangjai is elültek, velük haltak el azok a kis vágyódások is a lelkekben, a gondolatok az elmékben, amiket a mondata kiváltott.
Az angyal ott állt, faképnél hagyva, mint a koldus a szú rágta szent Antal szobor előtt. Bár itt ugyan ő lett volna a segítség, de láthatóan ebből még alamizsnával a kezét nyújtó szobor sem kért, így végül mégis rá maradt az értetlenül, kisemmizve álló koldus szerepe. Csalódottan szakadtak fel belőle a szavak: – Uram, kérlek, találj ki valamit, mert ezek nem képesek megérteni Téged, csak a saját falaikat látják, a saját maguk építette kegyetlen és megalázó rendszert, amit úgy imádnak helyetted, mint valami aranyborjút. Adj nekik világosságot, hogy végre észrevegyék a szarvakat a mammonon és a többi hamis Krisztuson, és végre meglássanak magukban Téged. Hogy megtalálják a saját lelkükben azt a gazdagságot, amivel útjára bocsátottad őket, mert akkor megértik majd a kapott szabadságot, az adósságaik elengedését, a szeretetedet, azaz az egymás szeretetét.

...

A téren, – bárhogy is hívják: Moszkvának vagy Széll Kálmánnak –, lassan megváltozott a levegő. Az idő mintha lelassult volna, vagy ha nem is az idő, de az emberek biztosan. Még meg is álltak, és végre, egy rövid percre felpillantottak az égre, amikor az első hópelyhek elkezdték betakarni a mocskot a finomra csiszolt márvány járdán, majd egy mosollyal az arcukon, könnyebb lélekkel mentek tovább. Hamarosan tisztán, fehéren ragyogott minden – ha nem is végleg, de legalább az ünnepekre, ... bár senki sem mondta, hogy azoknak valamikor is véget kell érniük.