Az evezős dala
„Így nyúlsz, feszülsz, hajolsz, pattansz,
S hajtod hajód tova.
Lapát ütem, s halcsont harang
Az evezős dala.”
(Ismeretlen angol szerző)
Az evezős dala
Előre gördült, hogy vizet fogjon. Mögötte ülő három társa egyemberként követte, hisz ő
volt a stroke. Használhatott volna nagyobb szavakat, mint alfa, főnök, vezér, de abban a
helyzetben, abban a hajóban, a versenypálya nyolcszázadik méterszelvényében, pontosan
ugyanolyan esendőnek érezte magát, mint azok, akik nem alfák, főnökök, vezérek, vagy
strokeok.
Harmincéves szerelem az övék, melyben négyen osztoztak a legnagyobb békességben és
egyetértésben. Szlama, Kapi, Füles és ő. A két bójasor által közrefogott sáv volt a világ abban
a hét szűk percben. Határain túl új univerzumok kezdődtek. Párhuzamosak. Alternatív
valóságok, amelyekben pont ugyanolyan összeállítású csapatok tartottak a maguk végtelenjei
felé. Hisz a párhuzamosok végül ott találkoznak. A végtelen egyenlő a célvonallal? Ez már a
levegőtlen agy gondolatmenete?
Az evezés a tömör szerelem. A többi csapat is ugyanazt a szerelmet ostromolta. Ez nem
volt rendjén. A szerelem mégsem lehet mindenkié. A futam végére valakinek csalódnia kell.
Ekkor a bójákat összekötő kötélzetre esett a pillantása. Olyannak látta anaerob
delíriumában, mint valami szárítókötelet. Nagyon bizarr. Vajon egy biciklivel tudnék
egyensúlyozni rajta? Miért gondolok ilyet? Levegő kell!
Hatötven, bő kettő perc. A gondolatait egyre kevésbé tudta uralni. Elcsapongott: kettő
perc alvásért már be sem csukom a szemem. Kettő percért egy moziból bele sem kezdek a
filmbe. Viszont kettő perces szerelemért egy lánnyal akár napokat várnék. De ez a futam!
Milyen szerelem, amiben azt várom, hogy végre teljen már el az a két perc? Ezen a ponton
érezte bizonyítottnak, hogy a levegőhiánya szívja el gondolatai logikáját. Az evezés tömör
biológia.
Egyébként jól haladtak. Az egyre inkább fakóvá váló külvilágból felfogta, hogy a többi
pályának a hátát látja. Mi vagyunk elöl! Füles hangját sodorta felé a menetszél: „Gyorsabbnak
kellene lennünk! Nem akarom, hogy baj legyen” Honnan van ennek ennyi levegője?
Mindezek ellenére igaza volt. Ezzel mintegy szimultán azt érezte, hogy a hajó minden
húzásban megrándul alatta. Biztosan Kapi, az élő motor vette az adást és a közel mázsás
tömegét a hajó rángatásába adta. Ez megtörte a lendületet. Teste fájdalmas szaggatásokat élte
meg. Érezhetően kiestek a ritmusból.
Az evezés tömör fizika. Hatás-ellenhatás törvénye. A hajó az erőbefektetés ellenére
lassulni kezdett. Ötszázon belül ezt a hibát nem szabad elkövetni! Lendülj tovább! – bődülte
el magát, levegőjének utolsó molekuláival. Mert bizony, az evezés tömör kémia is.
A lendület visszaállt, a rángás abbamaradt, a testét tépő szaggatás megszűnt. De az
ellenfél rohamosan közeledni látszott.
Indulni akartatok. Hát akkor menjünk! A gondolatot tettek követték. Mellkasát mintha
ütések sorozata rázta volna meg, ennek ellenére a csapásszámot feltette a maximumra. Az óra
szerint percenként száznyolcvan csapással haladtak.
De hiszen ez képtelenség! – hallotta a saját hangját. Mit tehetne? Beletörődött: az evezés
maga a tömör lehetetlen. Az ellenfél azonban ezzel mit sem törődött. Közeledtek, ahogy a
bizonyosan a célvonal is, bár ez utóbbit nem láthatta, valami megakadályozta, hogy hátra
nézzen. Tekintete az óra képernyőjére forrott. A kijelzőn a számok a stabil száznyolcvanról
minden erőkifejtés ellenére csökkenni kezdtek. Végül százharmincon nyugodott meg a
számláló. Százharminc per hetven. Mi folyik itt?
Fejfájásra eszmélt és arra, hogy a gép, amit bámul egy vérnyomásmérő. A szemét
bántotta a beszüremlő fény annak ellenére, hogy idejekorán észrevette, egy épületben van. Az
ágyon feküdt, mellette egy neonnarancs egyenruhát viselő nő guggolt. Épp valamit csomagolt
az ágy előtt heverő kisméretű kofferbe. Defibrillátor?
Ahogy a fókusza élesedett, feltűntek a csapattársai, akik a neonnarancs nő mögött álltak
félkör alakzatban, némi megkönnyebbüléssel az arcukon. Félve tette fel nekik a kérdést.
– Megnyertük?
– Hogy megnyertük-e? – kérdezett vissza Szlama. – Ki sem jutottunk a vízre. A
futamunkat nagyjából két perce indították el, nélkülünk.
– De emlékszem rá! – vetett ellen, enyhén bizonytalanul.
– Én arra emlékszem, hogy bemelegítés közben nem vetted észre a két wc-konténer közé
kifeszített szárítókötelet. – mosolyodott el Kapi.
– A kötél… – nyögte.
– Ja-ja! – tromfolt rá Füles. – Látnod kellett volna magad. Apám! Tíz-pont-nullás esés
volt, háttal tompítva. Ahogy lekapott a bicikliről…! Telibe a szájadba…
– A bicikli… – hebegte.
– Elég lesz! – szólt rá Szlama. – Ne sokkold jobban!
– Aztán rám hoztad a frászt, amikor Lázárként feltámadva, a kötéllel a fogaid között az
arcomba üvöltöttél, hogy lendüljek tovább. – röhögött tovább Füles. – Mi vagyok én? Tarzan?
– Nem mellesleg fogyhatnál. – bólogatott Kapi. – Sosem cipeltem még ilyen nehéz,
betört fejű embert…
– Betört…? – a fején kötést tapintott.
– Mondtam, hogy ne sokkoljuk! – szólt ismét Szlama. – Az imént a hölgy éppen
megtette…
– Sokkolt…?
– Igen, de már minden rendben! – nyugtatta meg előbb szóban, majd egy gyors
fecskendő-mozdulattal is a neonnarancs asszony. – Ezt a nyugalma érdekében. Mire felébred,
már a kórházban lesz. Csak egy rövidke megfigyelésre.
– Megfigye… – érezte a szervezetében szétáradó szer hatását és már nem is tartotta
fontosnak befejezni a mondatot. Kissé összezavarodott. Felvillant előtte a korábbi
eszmefuttatása a szerelem és az evezés közötti összefüggésről. Mert az evezés, tömör
összefüggések halmaza.
Mielőtt ismét kikapcsolt volna a külvilág, megfogalmazta, hogy inkább azt a két percet
szeretné megélni, ahol tudja: minden gondolat csak a levegőtlen agy által