Az én apám
Írta: Ötvös Németh Edit
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 35
Az én apám
Húsz éves múltam, apám ötvenöt,
nem mehetek vissza a múltba, nincs időgépem,
hogy megnézzem milyen volt apám,
mielőtt megszülettem. Fél boldog lehetett, nem teljes.
Megint lány, már a harmadik, gyűrött arcom
simogatta, de nem változtam fiúvá,
kérges keze érintésétől.
Megtettem, amit mondott, álmait becsomagolta
a horgászdobozába, azt cipeltem folyóról folyóra
repedt hajnalokon, mikor kigurult fészkéből a nap.
A délután fáradttá tette, bőre megfeketedett,
vele a hangulata is, ha nem fogott semmit,
mindig engem hibáztatott.
Egyetlen vigaszom, ha lerághattam körmömről
a gyöngyházat. Lassan majszoltam, hogy tovább tartson.
Addig nem féltem tőle, és nem voltam ideges.
Később kiharcoltam a lehetetlent, nővéreim nyomán
sokkal könnyebb dolgom lett, habár a zsíros kenyéren,
amit kent nekem, soha nem olvadt el az íz.
Azt mondta, hogy ő óriási nagy varázsló,
semmit nem láttam ebből, csak törött rőzsét az út mentén,
amit egy törpe szedett össze.
Soha nem akartam megbántani, bal kézzel tettem azt
a tükör másik oldalán, amit ő jobbal cselekedett ellenem.
Az összes testvérem elköltözött, velem együtt,
csak anyuval húz ujjat már, és csörtet el, mint egy megvadult bika.
Tudta, hogy életképtelen leszek, és megtett mindent mégis értem vagy magáért,
habár akaratlanul is leégettem pár kínos mondattal, hiszen életképtelen vagyok.
Rettegek szinte mindentől, a szorongás palántáját
ő ültette el bennem, jó volt a föld, a növény már a térdemig ér.
Az én apám mindent is tud, zseni vagy őrült, meghatározhatatlan,
csupán egy paraszthajszál választja el a két dolgot egymástól,
apám azt mondta, hogy ő két halmaz összeérő, közös része.
Amikor apám beszél a munkahelyén, ami már az enyém is,
mindenki hallgat, de észrevettem, hogy a folyosókon pusmognak az emberek, és amikor a
közelükbe érek, elhallgatnak.
Rá kell jönnöm, apám nem tartozik a világ hét csodája közé,
habár lehet, hogy rodoszi kolosszus helyett majd felveszik.