Az ember végül
Írta: Pápay Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 313
Az ember végül
Mint fagy elől korán leszakított alma,
megérik lassan a világ.
Az ember végül hümmög, bambán elfogyasztja;
hol ínyére van, ott a csutkáig kirág.
Még meg sem emészti, máris újra éhes,
akár a hím, ki szívvel nem ég,
de ősi ösztönre nedve gyűlt.
Tegnap választott volt, úri keggyel első.
S lám az állatok közt vaksin elvegyült.
No de nem is bánja: úgy hiszi, oroszlán.
Nála jog, dús sörény, prior-hatalom.
Manipulál tőzsdét, légkört és géneket.
Emberebbé lenni? Nincs most alkalom.
Mély sarát sem érzi, míg keresztet majmol,
habár aranyborjú, kit imád,
ha úgy kell, hát buzgón ájtatos.
Még üdvét sem félti. Cinkelt ostyát rágcsál.
Egyetemes törvény? Fürgén rátapos.
S büszke hős fajára: hódítani jöttünk!
Akárcsak Kolumbusz, Scott, vagy Gagarin.
Nyomukba igyekszik, a maga szerény módján:
antilopot lő ki cirkusz-szafarin.
Mint fagy elől korán leszakított alma,
megérik lassan a világ.
Az ember végül hümmög, magja tenyerében:
hová ültethetné? S hol vág majd ki fát?