Az eltűnt kapitalista nyomában
Írta: Dani Imre
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 157
Az eltűnt kapitalista nyomában
Nem hiszem, hogy bárkinek is újdonságot jelent, ha azt mondom, hogy a világ dolgai hol változnak, hol pedig változni készülnek. Néha egy elnevezés tűnik el, néha maguk az elnevezők. A legtöbbször azonban mindössze annyi történik, hogy a jelenségek bújócskát játszva velünk, időnként új formát öltenek. Vagy a régi formában újjá születnek, de akkor még az édes szüleik sem ismernek rájuk. Ilyenkor nehezül meg a magamfajta nyomozó természetű ember dolga, akit állandó szimatkényszer szorongat legbelül. De én vállalom ezt – üsse kavics! És mindjárt fel is hozok példának valakit – aki kiveszőfélben van a mi szépen formálódó világunkból. Hogy ki? Jól gondolják, a Kapitalista!
Pedig kell, hogy létezzen, mert mindenféle szótárakban szerepel, megjelenik a szakirodalomban, de még az interneten is ott van. Ugyanakkor én még személyesen sosem találkoztam vele, sőt, az újságok meg a tévé is egyre kevesebbet emlegetik, szó is alig esik róla. Lehet, hogy kivesző félben van, de talán még meg lehet menteni. Elhatároztam, hogy személyesen felkeresem és megkérdezem tőle, mi baja van, vagy csak a baj van vele?
Annak dacára – hogy mint mondtam – személyesen még nem találkoztunk, nekem elég jól kialakult képem volt róla. Mármint a kapitalistáról. Gyermekkori emlékek, újságokban megjelent rajzok alapján könnyen felidéztem magam előtt egy kopaszodó kövér embert, aki fekete frakkban pöffeszkedve szivarozik és nagy, zsíros tokája a jóléttől fényes. Miután reggeltől – estig az utcákon járkáltam egy ilyen fazont keresve – alaposan elfáradtam. Elmentem a nálunk vendégeskedő Világcirkuszba kikapcsolódni. És mit tesz a véletlen? A sátor bejáratától nem messze egy kötélnek támaszkodva állt egy piros orrú kövér, szivarozó ember. Rögtön odamentem hozzá.
- Bocsánat a zavarásért kedves kapitalista úr, de elmondaná mi a baja?
- Nem ért magyar…- mondta elfordulva. De én nem hagytam annyiban a dolgot.
- Valami probléma van magával, mert a rádió, a tévé, de az internet sem…
- Elmegy fenébe…- válaszolta, és intett öt markos tornászbajnoknak, akik azonnal felém indultak…
Miután oldódott a görcs a lábamban és elmúlt a lihegésem, azon kezdtem gondolkodni, hogy a kapitalistáról kialakult képemet gyökeresen át kell formálnom. Ki az, aki manapság megengedheti magának a szivarozást? Vagy lepocakosodjon a fitnesz és a testépítés korában? Mivel közben igen szomjas lettem, betértem egy melegítő – hangulatjavítóra a Kohó nevű vendéglőbe a fő bekötőút mellett. Odamentem a pulthoz, de amint az italt rendeltem, tekintetem a mellettem könyöklő alakra esett. Tömzsi, borzasztóan kigyúrt pasas volt, tetoválásai táncot jártak, ahogy látványosan mozgatta izmait a csapos nő előtt. Öltözéke egy színes pólón kívül egy rövidnadrágból, az ujjain sorjázó aranygyűrűkből, valamint vastag arany karperecekből állt. Orrából és füleiből szintén aranynak látszó karikák lógtak. Az egész ember enyhe olajszagot árasztott. Ez az – gondoltam – ez biztosan kapitalista. Odafordultam hozzá, de óvatosan.
- Javítson ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, maga kapitalista! Vagy nem?
- Mi van faszikám? – kérdezett vissza látható önuralommal a koma.
- Maga majdnem eltűnt a médiából – mondtam neki sajnálkozva.
- Még szép! Leültem a magamét és kész! – mondta egyre hangosabban, miközben egyre közelebb dugta széles, borostás képét.
- Te egy rohadt firkász vagy! Rám ismertél! Vigyétek el kocsikázni! – szólt a háta mögött feltűnő öt, gyanúsan tarka öltözetű súlyemelőhöz. Ezek pillanatok alatt közrefogtak, kivittek és benyomtak egy terepjáróba, majd elindultak velem. Még igazán meg sem ijedhettem, amikor egy enyhe balkanyarban jószívűen lelassítva kidobtak az árokba figyelmeztetésképpen. Amint a növényi és állati eredetű ragadványoktól úgy – ahogy megtisztítottam magam – megint gondolkodni kezdtem.
- Hiszen meg van az írva több változatban is, hogy nem a ruha teszi az embert – morfondíroztam - hanem éppen az ember az, aki tesz a ruhára! Milyen ostoba is voltam! Nyilvánvaló, hogy magatartásáról ismerjük meg a kapitalistát! De hogyan viselkedik egy kapitalista? Leginkább úgy, hogy szipolyozza a munkásokat. Igen ám, de ezt úgy teszi, hogy nehezen lehet észrevenni, pláne rajtakapni. Tanú kellene!
Másnap elmentem a Cső és Dudagyár elé megkérdezni a munkásokat, akik a műszak végeztével szállingózni kezdtek kifelé. Hát láttam már vidámabb arcokat… Noná, hogy valami, vagy valaki bántja ott bent őket. Megszólítottam az egyik különösen gondterheltnek látszó borostás alakot:
- Jó napot barátom! Ki az, aki magát szipolyozza odabent? Le tudná írni, vagy tanúsítaná? A megszólított szúrós tekintettel válaszolt:
- Jobban tenné, ha kevesebbet füvezne! Akkor nem kérdezne ilyen hülyeségeket!
- De ha megmondaná, ki az, aki…
- Elmenjen a …- itt olyat mondott, amit nem merek leírni – húzzon innen, mert lecsavarom a …!
Nem erősködtem tovább. A férfiak már csak ilyenek – gondoltam – inkább megkérdezek egy nőt, azok barátságosabbak. Oda is mentem az egyikhez.
- Kezét csókolom hölgyem! Ne haragudjon, de megmondaná ki az, aki magát a gyárban szipolyozza?
- Micsoda? Hülye maga? Én tisztességes asszony vagyok, engem itt a gyárban senki nem…Mit mondott? Gyere Salu védjél meg! Ez az alak molesztál!
Meg is jelent rögtön Salu, és nem látszott két méternél alacsonyabbnak. A jó szerencsémnek köszönhetően sikerült meglógnom előle a forgatagban.
Rossz nyomon járok – mondtam magamban később, már egyedül. Ahelyett, hogy össze –vissza mászkálnék, egyenesen a hivatalos helyen kellene érdeklődnöm. Ahol biztosan tudnak a kapitalistáról. A Kormányozó Hivatalban!
Bár az eddigiek már testileg – lelkileg eléggé megviseltek, mégis késedelem nélkül oda indultam.
Mikor megtudta, hogy bizalmas ügyben járok, az ügyeletes tisztviselő – egy alacsony, szakállas, diszkrét tekintetű ember – rögtön szívélyesen fogadott.
- Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte.
- Egy eltűnést szeretnék bejelenteni – mondtam. Nincs meg a Kapitalista!
Várakozásommal ellentétben a tisztviselő nyugodt maradt. Sőt, nyájasan fordult felém:
- Tudna róla valami bővebb felvilágosítást adni?
- Igen. Ő az, aki leszorítja a béreket, nem fizet ki, nem jelent be, mindenkinek felmond, de semmiről sem mond le! Vagyis szipolyozik! Van ilyen maguknál a Nyilvántartásban?
- Biztosíthatom, hogy nincs – mondta a szakállas nyíltan, a szemembe nézve.
- Hát valami hasonló? Mondjuk tőkés?
- Olyat sem tartunk nyilván. Legfeljebb tőkeerős csoportot. De az más.
- De csak vannak, akiknek áll a világ? – kérdeztem - akik szemesek?
- Ha már ennyit erőlködött – szólt a szakállas – még elmondhatok magának valamit kettőnk közt. Vállalkozókat nyilvántartunk, kicsiket, közepeseket
- meg nagyokat. De egy sincs köztük, aki szipolyozna, csak munkalehetőséget ad. Érti?
- Értem. De ha nincs kapitalista, akkor kapitalizmus sincs?!
A tisztviselő egy kicsit nyugtalan lett, körülnézett, megköszörülte a torkát.
_ Hát az van… itt – ott…talán. De a kapitalista, az biztosan kimúlt! Eltemették! Ezt vegye tudomásul!
A világ, világnézettel együtt nagy robajjal dőlt össze bennem. Forgószél csapott meg, ugyanakkor a gyász fájdalma könnyeket csalt a szemembe. Sírva botorkáltam lefelé a lépcsőn, a kijárat irányába. A portás részvéttel karolt át:
_ Ne sírjon cimbora! Majd kap segélyt legközelebb!
- Meghalt a kapitalista! Nincs többé! És én nem is tudtam róla!
- Én sem. De tegnap bevettünk valami gyászjelentést a kapuról. Rokona volt?
- Nem. Csak jó ismerősöm. Nem is láttam még… De a szelleme tovább él, tudja, a kapitalizmus…
A portás elkomorodott.
_Szórakozik velem? Na menjen a jó kapitalista nagynénjéhez Sanghájba!- és folyamatosan káromkodva a telefon után nyúlt.
A biztonságiakat már mégsem vártam meg.