Az élet értelme

Az élet értelme

Minden délután a „ma vajon mi történt?” feszítő kérdésével viaskodva mentem haza a munkából. Meg voltam róla győződve, hogy megátkoztak, de nemcsak engem, hanem a lakásomat, az egész körfolyosós, egyemeletes társasházat, az összes lakójával együtt. Az emeleti család pontosan a mi lakásunk fölött élt, már ha lehet ezt így mondani. Nem tudtam, milyen lehet az otthonuk, sosem voltam még náluk. Fiatal pár egy kicsi gyermekkel és az asszony édesanyja, ennyi volt az összes ismeretem, meg az, hogy minden nap a veszekedésüktől hangos az udvar. Olykor a tányérok, lábasok, fedők is röpködtek a folyosóról a közös udvarra, de hallhatóan pofonok is elcsattantak. Nem csoda, ha senki nem volt velük még beszélő viszonyban sem, sőt, minden lakó - a családommal együtt - azért fohászkodott, hogy bárcsak valahogy megszabadulhatnának ettől a szomszédságtól. Egy nyári napon azonban, amikor beléptem a ház kapuján, feltűnt, hogy túl nagy a csend az udvarban. Olyan nagy volt, hogy szinte harsogott. Felpillantottam az emeletre. A lakás ajtaja nyitva volt. Az egyik földszinti lakó kióvatoskodott, és gyorsan elsuttogta, hogy a fiatalok a gyerekkel elköltöztek vidékre. Végre nem lesz több csetepaté a házban.

És tényleg nem volt többé hangoskodás. Zene füleimnek, gondoltam, és élveztem az ajándékba kapott csendet, meg azt, hogy egészen normális ház, konszolidált lakóközösség lettünk. Volt még egy iroda is az emeleten, de az ott dolgozók egész nap magukra zárták az ajtót, és csak reggel meg késő délután jelentek meg, amikor nyitottak és zártak. Nem foglalkoztak a ház lakóival. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre jobban furcsálltam, hogy nem csak hangot nem hallani fentről, de mozgást sem észleltem, pedig az ajtó mindig nyitva volt. Reggel, munkába menet elterveztem, hogy amikor hazaérek, fölmegyek az emeletre, és megnézem, miért a nagy csönd és mozdulatlanság. Mintha megéreztem volna, hogy valami nincsen rendben, mert aznap délután nem a már megszokott csönd fogadott az udvaron, hanem az emeletről lekúszó, bátortalan jajgatás foszlányai. Csak úgy ledobtam a földre a táskámat a bevásárló szatyorral együtt, és már rohantam is fölfelé a lépcsőkön. Az ajtó előtt megtorpantam a döbbenettől, Amit odabent láttam, az minden képzeletet felülmúlt. Most tudatosult bennem, hogy ez a család eddig egy mosókonyhában élt együtt. A betonpadlón több helyen emberi ürülék, a többnapostól az egészen frissig. Az idős asszony egy szalmazsákos vaságyon feküdt, mindkét lába lilára színeződve, hatalmasra dagadva. A nyári melegben irtózatos volt a bűz, és mindenütt legyek mászkáltak.
Vizet, adj vizet – nyöszörögte, amikor észrevette, hogy ott állok az ajtóban.
Először azt hittem, képtelen vagyok oda belépni. Hányinger környékezett. Tenyeremet az orrom és a szám elé szorítva, öklendezve rohantam le, hogy otthon egy kendőt az arcomra kössek, és vizet vigyek egy nagy bögrében. Hol is van a gumikesztyű, tépelődtem, de aztán hagytam az egészet, és siettem vissza az emeletre. Az ürülékeket kerülgetve, öklendezve az ágyhoz szlalomoztam. Fölemeltem a szerencsétlen asszony izzadt fejét, és megitattam. A felét visszahányta az amúgy is foltos, koszos valamire, ami a testét takarta. A gondolattól is rosszul voltam, hogy hozzányúljak. Beláttam, hogy ezt a helyzetet én nem tudom megoldani. Mentőt hívtam. Azonnal el is vitték.
A gyermekei címét nem ismerte, így csak én látogattam meg a kórházban. Valamilyen rejtélyes, érthetetlen okból felelősséget éreztem iránta. Zsúfolt, nyolcágyas szobában feküdt, a karjában infúzió. Az éjjeli szekrényén egy műanyag pohár. Még saját csészéje sem volt. Több alkalommal is bementem hozzá, vittem neki csészét, anyám hálóingjéből is kettőt, és még ezt-azt, amire egy ilyen betegnek szüksége lehet. Eleinte zavaros volt a tekintete, nem is beszélgettünk sokat. Inkább csak hallgattam a panaszáradatot, amely mindig keserű sírásba torkollt.
Öreg vagyok, lábra állni se tudok, mindenem fáj. Hiába adják néha a csillapítót, meg a gyógyszereket, rajtam már nem tudnak segíteni. Minek élek én már? Senkinek nem kellek. Semmi haszna az életemnek. Mondja meg nekik kedves, hogy ne csorgassák már belém azt az izét minden nap! Már tisztára lila a karom. Adjanak inkább egy injekciót, hogy meghaljak. Mindenkinek jobb lesz úgy.
Elnéztem a nő meggyötört arcát, kivörösödött, repedezett bőrű kezét. Addig azt sem tudtam, hogy Irénnek hívják. Egyszerre éreztem szánalmat és haragot. Ide kell eljutnia az embernek öreg korára? Megsimogattam a kezét, és elköszöntem azzal, hogy másnap is jövök. A szemében hála és könny csillogott. Így köszönte meg. Megkerestem a kezelőorvosát, aki kendőzetlenül közölte, hogy rák, operálhatatlan, már csak a beteg kora miatt is. Hamarosan átkerül az ápolási osztályra. Vagyis az elfekvőbe, dünnyögtem magamban kifelé menet. Azt nem hagyom! A telefonomért nyúltam.

Legközelebb már a Hospice házban látogattam meg Irént. Egyedül volt a szobában.
Nyugodtabbnak tűnt, a tekintete tisztábbnak, de nem volt kevésbé elveszett, mint korábban. 
Milyen élet ez, mondja, aranyos? Pelenkáznak! Úgy szégyellem, hogy ennyi bajt okozok, pedig olyan kedvesek az ápolók meg az orvos is.
Fájdalmai vannak-e? – kérdeztem.
Csak néha kicsit – felelte. – Ebben az izében már csak fájdalomcsillapító van – intett a fejével az infúziós palack felé. – Megmondtam, hogy nem kérek gyógyszereket, sem etetést.
Jobb volna már meghalni! A lányom rám sem fütyül. Persze, azt sem tudja, hogy itt vagyok.
Nem hiányzok én már senkinek.
Nekem igen. Nagyon csöndes maga nélkül a ház – igyekeztem mosolyogni. – Nem hittem volna, hogy valaha hiányzik majd a veszekedése.
Na, ne mondja már! – nevette el magát Irén, és egészen felélénkült. – Amíg tartott a csinnadratta, addig biztosan azt kívánta, hogy bár lenne vége!
Bevallottam, hogy így volt.
De tudja, mit? – komolyodott el Irén. - Most örülök, hogy itt vagyok, hogy tisztán tartanak, gondoskodnak rólam, és nem fáj semmi. – Kicsordult a könnye. – Csak a szívem fáj egy kicsit. Jó lenne, ha láthatnám a lányomat és az unokámat, mielőtt … - nem fejezte be a mondatot.

Hetente kétszer meglátogattam Irént. Egyre jobban megnyílt. Sokat mesélt a nehéz életéről, a sanyarú gyermekkoráról, részeges szüleiről, akiktől jót nem, de sok verést kapott. Iskolába sem járhatott, szinte gyerekként dolgoznia kellett. Aztán jött egy alak, aki addig hízelgett neki, míg teherbe nem ejtette, majd még jóval a lánya születése előtt lelépett. Kiutalták neki azt a mosókonyhát, ott nevelte fel a gyermekét. A lánya odahozta a fiúját, szült egy gyereket, a többit már tudja mindenki a házban.
Tudja, kicsi volt nekik az a lyuk, nem fértünk meg benne. Sokat veszekedtek egymással is, meg velem is. Végül elmentek gyerekestül, ki tudja, hova? Azóta semmit sem tudok róluk. – Amikor az unokáját említette, hogy biztosan nagyot nőtt, mióta nem látta, elsírta magát. – Az a kicsi lány nem tehet semmiről. És én már sohasem láthatom.
Nagyon megindított Irén története. Elhatároztam, hogy ha a föld alól is, de előkerítem a lányát. Nagy nehezen, sok utánjárással sikerült megszereznem a címét. Megírtam neki, hol találja az anyját, ha még szeretné életben látni.

Amikor legközelebb meglátogattam Irént, azonnal tudtam, hogy más, mint a korábbi alkalmakkor. Sápadt volt, és nagyon nyugodt, az arcán különös fény. Talán a behúzott sötétítő függöny volt az oka, vagy valami más, nem tudtam volna megmondani. Az infúziós állvány is eltűnt a szobából. Elmosolyodott, amikor meglátott.
De jó, hogy jött, kedves!
Odahúztam a széket az ágy mellé. Megkérdeztem, hol van az infúzió.
Már nem kell. Jól vagyok. Már csak magát vártam.
Nem mertem elmondani, hogy írtam a lányának, nehogy csalódnia kelljen, ha mégsem jönne el.
Nincs fájdalma? – kérdeztem, és kezembe fogtam a kezét.
Nincs! Most már tudom, miért nem haltam meg idáig. Volt időm gondolkodni. Kérdőn néztem rá.
Maga miatt, kedves! El kellett mondanom magának az életemet, mert még soha senkinek nem mondhattam el. És még valamit be kell vallanom. Én nem voltam jó anya, nem volt kitől megtanulnom, hogyan kell azt csinálni. Ezt nagyon bánom. Majd mondja el a lányomnak, ha mégis sikerülne megtalálni. Remélem, hogy ő jobb lesz, mint én voltam. És azt is mondja meg neki, hogy akkor is van értelme az életnek, amikor már nem értjük, miért élünk. – Gyengén megszorította a kezemet. – Köszönöm, hogy erőt adott nekem. Most már megkönnyebbültem. Remélem, egy jobb hely vár rám valahol. – Lehunyta a szemét. – Kicsit elfáradtam. Azért még itt marad velem?
Persze, hogy itt maradok, Irénke néni! – A könnyeimmel küszködtem. – Csak aludjon nyugodtan.
Irénke légzése lelassult, kicsit akadozott, majd egy nagy sóhajtás kíséretében elszállt belőle az élet.
Még percekig ültem mellette. Folytak a könnyeim. Éreztem, ahogy Irén keze, melyet még mindig a kezemben tartottam, lassan hűlni kezd. Elengedtem. Igen, talán van egy jobb hely. 
Lesimítottam a haját, és felálltam. Akkor lépett a szobába Irén lánya és unokája.