Az angyalok cipőben járnak
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 324
Az angyalok cipőben járnak
T. Ágoston Lászlónak
- Látod, kis unokám, az angyalok mezítláb járnak - súgta a nagyapám mise közben. „A hálóinget még megértem, mert az Úr jelenlétében mindig vasárnap van. Biztosan későn keltek. De hogy mezítláb legyenek! – Azért kell a legjobb cipésznek lenni, hogy valaki majd nekik is cipőt készíthessen.”
Misére pedig lopva jártunk. A harmadik faluba bicikliztünk át, minden hónapban csak egyszer, mintha vásárba mennénk. Hoztunk is mindig valami vásárfiát, mézeskalácsszívet, vagy hajcsatot, hogy anyám elmondhassa: vásárban volt az apósom a gyerekkel.
Nagyapám suszter volt. Bácskay-Szabó János. Én ezért vagyok. B. Szabó. Meg azért is, mert a Vörös Csillag FC-ben nem futballozhattam volna ipszilonos névvel. Hát B lett a Bácskayból.
Vasutas tanulóként jó center voltam, de nagyapa miatt osztályidegen. Mondta is egyszer a tornatanár, hogy „B. Szabó fiam, vasárnap nem focizhatsz!” Pedig vasárnap jöttek a szakvezetők válogatni a megyei ifitől. „De hát formában vagyok, Béla bá!” – Nem focizhatsz és kész!
Üvöltözött még velem, amíg a gyakorlathoz átpakoltuk a svédszekrényt. El is ejtette. El is tört a nagylábujjam. Rosszul forrt. Ahogy korosodom, egyre gyakrabban sántítok. Azóta többé nem fociztam. Béla bá pedig többé nem volt józan.
Amikor misére mentünk, még megültem a bicikli csomagtartóján. Rövidnadrágot hordtam és szövetkezeti boltból való cipő volt a lábamon. Ha a cipő felsőrésze focizás közben elvált valahol a talpától, reggelre mindig megjavult. „A cipész angyalok tették. Nekem már nincs szerszámom.” – szabadkozott nagyapa, mikor reggel meglepődtem. Aztán már megszoktuk. Az öcsémmel együtt sokáig hordtuk a szövetkezeti cipőket, amíg csak ki nem nőttük őket. Ami az én lábamról lemaradt, azt az öcsi még hordta. Ami neki sem volt jó, azt meg odaadtuk a még szegényebbeknek. Anyámnak is szép cipői voltak. Egy magasszárú, erős, fűzős cipő, hogy bírja a munkát a gyárban. Meg egy formás, kecses cipő a táncoláshoz. Mert nagyapa azt mondta: Találj embert magad mellé, lányom! Nem várhatod örökké a Jánost.
Az öregnek már nem voltak könnyei. Apámmal ásta azt a négy méternél is mélyebb vermet a kertben, ahová a csapatok vonulásakor, meg a bombázáskor menekültünk. Télen se vágta le a kukoricaszárat, hogy a pici csapóajtót valaki fel ne fedezze. Három létra, három hirtelen kanyarodó folyosó vezetett a kis kamrába. Itt rejtette el a műhely felszerelését is. A menekülő alakulatok eldobált fegyverládáiba csomagolta a cipészműhely minden eszközét, s itt ültük negyvennégy karácsonyát még apámmal. Hajában főtt krumplit ettünk és dalokat énekeltünk egy szál gyertya fényénél.
Apám a frontról szökött. A magyar hadsereg akkor már szétesett. Ami megvolt még belőle, az hátrált. A katonák elestek, vagy megszöktek.
Megjárta az orosz frontot. Azt mondta, szörnyű dolgokat látott, s már ő is szörnyeteg lett. Bújnia kellett. Bármelyik had uralta is épp a falut, apámnak mindegyiktől félnie kellett. Azt gondoltuk, a szomszédok se tudják, hogy egyszer éjszaka megzörgette az ablakot. Nagyapa csak bólintott, pszt intett, még gyertyát sem gyújtott. csak megfogta a fia karját, s elindult mezítláb a kukoricába. Neszt se hallottunk. eltűntek a föld alatt.
Azt mondják, valaki meglátta, hogy egy lajbit vitt anyám a kert felé, aztán lajbi nélkül jött vissza. Az orosz szoldát már ránk húzta a fegyvert. A félelem is kiment belőlünk. Csak álltunk ott. Fáradtságot éreztünk, semmi mást.
Officer! – Szólalt meg az ajtóban egyszerre apám. – Nye bolnó! – Oni izsut minyá. Onyi proszto napugannije mirnije zsitéli. – Zsénscsina, sztárik i gyitelj. Jeszt li u vasz szemlja. Zaberi minyá. Pozvoltye mnye znyity! *
Apámat a katona elvezette. Az utcán egy szekér állt, s azon más férfiak is ültek. Megismertem. Nem messze lakott az az idős ember, akinek a szekere és lovai voltak. Orosz katona ült a bakon. Orosz katonák álltak körben lövésre kész fegyverrel.
- Gyerünk lányom! – szólt nagyapa, és elindultunk négyen a kukoricás felé. Nem álltunk meg a kertben. Tovább szaladtunk a kertkapun át a nyárfásba, onnan az erdőbe. Napokig ott bujkáltunk. Nagyapa csinált menedéket. Tíz lépésről nem lehetett megkülönböztetni egy nagyobb bokortól. Összemosódik már ez az idő. Nem tudom, mikor tértünk haza a kifosztott, félig leégett házba.
Nagyobbacska fiú voltam már, amikor nagyapa odavette a műhelybe inasnak a Jóskát. Pedig a Jóska inkább nősülni való fiatalember volt már, nem inasnak való. Én folyton ott ültem, ott tanultam. Beszélgettünk nagyapával, és megtanított a cipőkészítés és javítás fortélyaira. A Jóskának is szakma kellett, hát a szülei kérésére nagyapa odavette, hadd tanulja ki a mesterséget. A korábbi helyéről elcsapták, mert balkezes volt, meg a mester lányával is túl sokat cicázott. Nagyapámat nem zavarta, hogy balkezes. Ha a szíve benne van a munkában, a szerszám úgyis kézreáll. De a jóskának nem fűlött a foga a munkához. A bőr túl kemény volt, az ár feltörte a kezét. A reggel túl korán jött, a délután meg túl lassan. Anyám főztje se ízlett. Azt mondogatta: nem fog ő erre a tudásra rászorulni.
Nagyapának volt egy régi festménye. Azt ábrázolta, amikor egy ősünk a Bácskay nevet kapta. Csatatér volt rajta, elesettekkel és sebesültekkel. Elől furcsa ruhába öltözött urak álltak lovaik mellett, és egy szakállas, díszes sisakos ember kezét nyújtotta egy térdeplő, szegényesen öltözött férfinak. A Bácskából való volt, ezért lett Bácskay. Jobbágy sorát elhagyva szilvafás kisnemes lett. De egy másik Bácskay 1949-ben Lengyelországig futott várandós feleségével. Nagyapám apja ott született, valami kis faluban, aminek dupla vé van a nevében, és sky a vége. Így, ipszilonnal, mint a Bácskay. Nagyapám nagyapja ott lett cipész, Lengyelországban. Aztán, ahogy Bécs és Buda kiegyezett egymással, ő is hazatért. Azóta élnek itt iparosként a Bácskayak. Apám lett volna a negyedik a sorban, ha el nem vitték volna katonának. S utána jövök én.
Ott lógott ez a régies kép a műhelyben. A tűzben kicsit megkormozódott, de különben más baja nem lett. Nem ért az semmit, csak nekünk, mert azt mondta el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk.
Hát egyszer álarcos suhancok törtek rá Nagyapára. Anyám oda volt a gyárban. Az öcsémmel még nem értünk haza. Elég az hozzá, hogy három fiatalember rontott be a műhelybe, álarcban, husángokkal. Az egyiküknél valami pisztoly is volt, azzal hadonászott. Kiabáltak, hogy adja oda a festményt, meg a rejtegetett aranyat, mert különben menten kioltják a vérét.
Nagyapa letette a munkát és felállt. Akkor az a pisztolyos ordítva csapkodni kezdte előtte az asztalt, hogy ne packázzon velük, mert ők többen vannak és erősebbek. Nagyapa meg egyszer csak rácsapott annak a kezére. De úgy ám, hogy a kezében lévő árral azt átütötte. Odaszögezte a csapkodó kezét az asztalhoz.
- Tudod fiam, a jó szerszám fegyver, ha kell. Elér az a szívedig is, ha nem férsz a bőrödben.
Amaz meg most ordított csak igazán, hogy vén szarházi, húzza ki. A másik kettő már futott. Nagyapám meg azt mondta: jól van, Jóska fiam, csak érd utol a társaidat. Azzal kirántotta az árt a deszkalapból, ki amannak a kezéből, s csak nézte a nyitott ajtón át, ahogy iszkol.
Így aztán én tanulgattam a mesterséget. Egy év után el is szegődtem Pécsre inasnak egy idős mesterhez, mert nagyapám nem szabadíthatott fel. Mondta is az öreg, emlékeztetve az esetre: - Fiam, kerüld a bajt! De ha kell, hát fegyver, s szerszám az ár. Légy mestere! S légy olyan jó ember és jó cipész, hogy az angyalok is veled csináltassák a lábravalójukat! – Akkor az öreg kibontott egy üveg rizlinget, s töltött két pohárral.
A poharat a fény felé fordította. A délutáni napfény átszűrődött az aranyszín italon, s páracsöpp gördült le a pohár falán.
- Tudod, Fiam, a cipő nem csak cipő, hanem élet. A lábunkra kerül, ahogy járni kezdünk, s a lábunkon van még a koporsóban is. Ebben futunk szerelem után, az van rajtunk munkában, s ebben táncolunk örömünkben. Viseljük télen és nyáron, hidegben és forróságban. A cipő, ha jó, észre sem vesszük. Csak ha fáj a viselése, ha rossz a cipő, akkor érezzük. Csinálj úgy cipőt, mintha az angyaloknak készítenéd! Meg se érezze a viselője! – Mert sokan manapság jó, ha egy cipőt hordhatnak. Legalább ezzel tedd könnyebbé az életüket. Jó mester, tudod, csak jó emberből lehet. Akinek a mesterség ott van a kezében, az eszében és a szívében. – Jó ember vagy. Jó Bácskay. Büszke leszek, hogy te viszed tovább az ipart.
Így indultam el, először hosszú időre messze a háztól. Tanultam szorgalmasan, de akkor már más idők jártak. Akinek nagyobbacska földje volt, azt ellenségnek mondták. Aki iparos volt, azt népnyúzónak. Téeszek alakultak és Kátéeszek. Szorgalmasan jártak a szervezők, hogy beléptessék a parasztokat a téeszekbe, az iparosokat a kátéeszbe. Hát az én mesterem nem akart kötélnek állni. Egy novemberi napon aztán hívatták a tanácsházról. Fel is öltözött szépen, kucsma, kabát, csizma. Csikorgós november volt, meg a tisztességet is meg akarta adni. Hát leültették az öreget a kályha mellé. De azt nem engedték, hogy levegye akár a kabátot, akár a kucsmát. A kályhát meg csak fűtötték.
Be akar-e lépni a szövetkezetbe? – kérdezték. – Nem-e? – Jaj, hogy fázik szegény! Tegyetek még a tűzre! – A harmadik napon megtört. Mehettem haza. Nem lettem cipész.
Nagyapámnak még működött a műhelye. Csak maga dolgozgatott benne, már amennyi munka abban a szegényes időben adódott. Az is olyan, hogy szinte sajnált bármit is kérni a munkáért, mert mindenki nyomorgott. A beszolgáltatások mellé még a padlásokat is lesöpörték.
Nagyapámnál is megjelent egy szervező. Vele a rendőr, a Jóska. Fordítva hordta az antantszíjat. Azt mondták, jobb kézzel nem tud lőni, ezért baloldalin hordja a pisztolytáskát.
Szabó elvtárs! Ne legyen a nép ellensége! – kérlelte a szervező. – Hát eleget nyúzta a dolgozókat már! Adja szövetkezeti tulajdonba az üzemet, s a nyugdíjra nem lesz gondja!
- Csak magam dolgozom itt, mióta a fiam elküldted Oroszországba, te köpönyegforgató! – Takarodj innen, mert baltával csaplak agyon!
- De Szabó elvtárs! A rendőr elvtárs is tanúsítja, hogy maga verte az inasokat. – Az ő keze is magánál lett nyomorék, mint a Krisztus keze.
- Itt ugyan egy inas se sérült meg, csak egy gyáva tolvaj. De az megérdemelte.
- Jól van, Szabó elvtárs. Ha így, hát így, de megbánja ezt maga még!
Másnap reggel, csordahajtáskor egy fekete pobjeda állt meg a ház előtt. A szervező szállt ki belőle, meg két bőrkabátos férfi. Valahonnan a Jóskát is előette a fene. Kopogás nélkül törtek rá az öregre.
A szervező diadalittasan elővett a zsebéből egy négybe hajtott iratot. Szertartásosan kihajtogatta, s olvasni kezdte. A bőrkabátosok meg elővették pisztolyaikat, s csőre töltöttek.
- Határozat! A járási tanács a vonatkozó kormányrendelet alapján államosítja Szabó János, más néven Bácskay-Szabó János cipészüzemét. Az üzemet befogadó ingatlan és az üzem, illetve annak minden felszerelése azonnal lefoglalandó. Bácskay-Szabó János a dolgozó nép kizsákmányolásával szerezett vagyona a népre száll. Annak kezelője a továbbiakban a magyar állam. Bácskay-Szabó János és családja 24 órán belül köteles a számukra kijelölt kényszerlakhelyre költözni, onnan engedély nélkül el nem távozhatnak. Ügyükben az illetékes szervek tovább nyomoznak, hogy a népbíróság méltó ítéletet hozhasson , satöbbi, satöbbi.
Na, Bácskay-Szabó, te rohadt imperialista féreg! Ugye, hogy adod!
– Nem adom! – kiáltott az öreg és felugrott, de az egyik bőrkabátos a falhoz nyomta, s a pisztolya csövét az álla alá szorította úgy, hogy ha meghúzza a ravaszt, a lövedék a koponyán át távozott volna. Nagyapa ökölbe szorította a kezét, s az ár fémje megcsillant az ujjai között. De akkor anyám állt meg riadtan az ajtóban, s a fejével nemet intett. Az öreg elejtette a szerszámot, bólintott.
Másnap hajnalban teherautó jött értünk. fejenként 20 kiló holmit vihettünk. A házat persze már előző nap átkutatták. leltárba vettek mindent. A festmény nem volt a listán. Jóska rendőr a hóna alatt vitte el, egy abrosszal letakarva. A bevagonírozás fél napig eltartott. Teherautók jöttek és mentek. Kisiparosok és kulákok hozták batyuba kötött maradékát az életüknek. Fegyveres őrök, írnokok asztalai, por, lárma, ordítozás. Aztán ránk zárták a marhavagon ajtaját. Zsúfoltan voltunk. Ijedt emberek, akik nem tudták, ez a vonat hová viszi most a rakományát. Voltak, akik rettegve mondogatták, hogy Szibériába. De végül egy mezővárosba érkeztünk. Ott egy huzatos raktárépületbe tereltek minket. Káosz, ordítozás, fegyveres őrök, írnokok. A második nap teherautóra raktak. Egy téesz „alkalmazott” minket. Elhurcolt zsidók kifosztott házát kaptuk szállásul. Négy család, csaknem húsz ember. Egy konyha volt csak, illemhely is csak egy. Az asszonyok között csakhamar éktelen civódás tört ki, aztán zokogás. Végre, a férfiak egyike, kerített egy üveg italt. Rizlinget. Felfoghatatlan, hogy hogyan szerezte. Mind ittunk egy-egy pohárral. A gyerekek is. És sírtunk. A férfiak is el-eldörgöltek érdes kézfejükkel egy-egy könnyet.
Másnap elkezdtük megtanulni a dohánytermesztés fogásait. Pamatoltunk.
Egy fegyverropogásos ősz jött aztán Anyánk megőszült. Öcsém eltűnt. Sok évre rá jött hír felőle, hogy él, Amerikában alapított családot, cipőboltja van. Sokan börtönbe kerültek. Sokuk soha többé nem jött haza. De nálunk csendes idők jártak. Az öreg végre kapott valami nyugdíjat a téeszben ledolgozott évei után. Már egy régi cselédházban éltünk. Csak magunk, nem húsz ember. Én a vasúthoz kerültem. Szükség volt forgalmistákra. Az iskolának volt kollégiuma, és a focicsapatba is kellett center, amíg el nem tört a lábujjam.
Egyszer aztán a vállalati újság pályázatot hirdetett, hogy küldjünk be kis történeteket a vasút életéről. Én is küldtem egyet. Nem sok időre rá hívattak Pestre, hogy a szerkesztőségben meg akarnak ismerkedni velem. Szabadjegyem volt, a napomat fizették - hát ott voltam a megjelölt időben.
Kérték, hogy írjak még. Aztán, vagy félévre rá, éppen szolgálatban voltam, hát hívtak a vasúti telefonon, hogy úgy készüljek, a jövő hónapban beiskoláznak, s azután újságíró gyakornok leszek. Azután meg, ki tudja? B. Szabó János publicista.
Kicsit sántikáltam a rosszul forrt lábujjam miatt. Kemény karácsony volt, de anyám írt, hogy nagyapa beteg. Hárman ültünk az asztal körül. Az elmúlt években nagyapa sokat járt vásárokban, találkozott öreg mesterekkel. Hogyhogy nem, de egész kis műhely lett a szobájából. Amikor a töltöttkáposzta is elfogyott, s beteltünk a bejglivel, a kis öreg arra kért, néznénk meg a legújabb szerzeményét.
A szobájába mentünk. S az asztalon ott volt egy öreg cipész ár. Épp olyan, mint amit elejtett, mikor a bőrkabátos a falhoz nyomta. Vagy épp az. Nem is tudom.
- Nézd, mit találtam egy ószeresnél! – nézett rám hunyorítva.
- Ez gyönyörű! Ez pont olyan. Vagy ez az?
- Mi a cipész ár nélkül, fiam? Hát te mi leszel? Mi lesz így velünk, ha egyikőtök sem viszi tovább az ipart?
- Én publicista leszek, nagyapa. Már el is indult a pályám.
- Jó van, fiam. Ha krónikás leszel, hát légy Isten krónikása! Hisz fegyver s szerszám a toll is Jó iparos, tudod, csak jó ember lehet. Akinek a kezében, az eszében és a szívében van a mestersége és az emberség.
Iszogattunk még. Rizlinget, amit szeretett az öreg. S én másnap már utaztam az új életem után. Várt egy barna szempár, egy új hivatás. Egy élet. Nem lettem B. Szabó, focista, nem lettem dohánytermesztő, s nem lettem forgalmista sem. Megírandó glosszák jártak a fejemben, meg egy nívós sportrovat. Életképek. S igen, novellákat is akartam írni. Egyszer majd egy saját kötet. S még ki tudja, hány? S a vonat hosszú útra indult velem, amelyen sokáig nem néztem hátra.
De egyszer még fel kell kutatnom, hogy ki is volt az az első Bácskay azon a régi, megkormolódott képen, s hogy merre szóródott szét ez a név, mint por a viharban. Ez az én dolgom, és a tiéd, fiam, hisz mi vagyunk krónikások…
És eljött az a karácsony is. Anyánk kért, hogy ne vigyük most a családot. Ott voltunk hát az öcsémmel. Ő is hazajött, repülőn. Anyánk délután főzött. Ismerős illatok lengték be a kicsi konyhát. Az öcsémmel segédkeztünk. Kicsit ügyetlenül, mint a nős férfiak, akik gyakorlatlanok a konyhai munkában. Arról beszélgettünk, hogy most majd mi lesz.
A vacsoraasztal gyönyörű volt. Míg anyánk terített, kibontottunk egy üveg rizlinget. Még ott volt a pohár a kezünkben, amikor leültünk. A gyertya fénye átszűrődött az aranyszínű italon és páracsöpp gördült a pohár oldalán. Csend volt. Anyánk nézett minket, aztán zavarba jött. Csak hárman voltunk, de ő négy személyre terített.
Óh, hát meg is feledkeztem róla: az angyalok már cipőben járnak.
*Katona! Ne bántsd őket! Bánts engem! Ők csak civilek, akik félnek. Egy asszony, egy öreg és egy gyerek. Hagyd itt őket! Vigyél engem! Hagyd őket!