Az akarat
Írta: Vékás Sándor
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 321
Az akarat
Vad akarattal követelt, elérhetetlen céljaid
rakásra dobott görbe vascsövek halmai.
Kardok voltak, átváltozásuk volt csak
élüknél is vadabb, fájdalmasabb és gyorsabb.
Pengtek a harcban,
martalócként martak,
kegyetlen üvöltéssel haltak,
mégis győzelemre állt velük minden pillanat.
Mindig új fejek kellenek a kopjád végire,
száz halottal, ezerrel nem éri be!
Harci zaj nélkül nincs halott,
s nem élhet meg az akarat sem ott,
ahol nincs a cél kezében is kardacél,
ahol nem ragad el a fergeteg,
ahol kevés a vér s nem rengeteg.
S habár,
vad akaratod kikötheted
kutyaként, s etetheted,
búbánatoddal is tömheted,
ettől még hízni fog,
de nem lesz kövér és jóllakott,
mert az akarat mindig ösztövér,
mindig vérre néző,
s habár nézése igéző,
harapása mély,
ádáz, harcos hősköltemény.
De állj!
Látod-e, hogy
a holt vashalmon feléd
apró bogárka mászik ép?
Kicsiket lép, lassan halad,
oly kicsiny, alig látszik,
Téged mégis megragad.
Meg akarod majd fogni, tudom,
kezed máris gyufásdobozt keres,
ezúttal mégis, mégis arra kérlek,
most ne tedd!
Dobd ezt a kardot a halomra!
Ne legyen ehhez az eszköznek köze!
Saját magadnak vert faladra meg
törj kaput,
akaratod is pihenne már,
hadd masírozzon be rajta az a kis bogár!