Ártatlanul

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 207

Ártatlanul
(szonettfüzér)

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
megvadult sejtjeid sokasodnak,
okozat helyett látszanak oknak,
s felsejlik közel egy földön túli kor,

és imádkoznál egy lényhez, ki tudja,
mért születnek az ostoba dolgok,
a haszontalan foltokon foltok,
s lázasan csábít e tudás hűs kútja.

Felszínén a hullámzó szemérem,
s alámerülnél (csak, hogy tudd) mélyen,
miért téged sújt. Miért? Miért? Miért?

Ártatlanul jöttél e világra,
most rádöbbensz mégis egy hibádra:
hitted az igét, mi csupa jót ígért.

¬*

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
a jóistenek nem néznek le rád,
s lappang benned egy rémes szerenád,
valami kegyetlen, néma, mély sikoly.

Azt hallgatod minden nap, minden éjjel,
sokasodik benned a rossz anyag,
s néma sikolyban dagad, megtapad,
és egész létedet feszíti széjjel.

De mégsem hullhatsz szét darabokra!
A hajnali ég rőt csipkebokra
a felkelő napban néked lángra gyúl,

uralod tested s a dermedt lelked,
és kisgyerek vagy, ki csak szerelget:
összerakod magad mire alkonyul.

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
álmaidban dús kalászok ringnak,
s a búzaszem kipergetve mind vak,
mert élősködik a gabonaszipoly,

kezeid közt a liszt szürkévé válik,
teknődben tészta, csak ragad, dagad,
szürke már minden megmaradt hajad,
s tejben az élesztő csak nyúlik-mállik,

de ébredve friss kenyér szagára,
nem gyötör az álmaidnak ára,
élet vár a sajgó búzaföldeken,

a búzavirág néked is nyílik
remény kékjével, s úgy, ahogy illik
tetőtől talpig majd téged is beken.

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
kínokba merülve vétlen szenved
mezítelen alázatban tested,
és célokat szül lelkedben a szigor.

Célok vezetnek a holnapi fénybe,
hol színek várnak (nem az ostoba
homályban fürdő lisztfehér szoba):
Vár zöldben a sárga és az ég kékje,

s hangok is várnak, igazi hangok,
madárfüttyök (nem lélekharangok),
dallamos zizegés lépteid nyomán,

illatok várnak (nem bűzök, szagok),
a napmelegtől csírázó magok.
Várnak. Ne siess, csak indulj el korán.