Árnyékból szőtt takaró

Árnyékból szőtt takaró

Egy szó se hull, csak a csend serceg,
mint viasz a gyertyán, ha végleg lepergett.
A nap ma nem nézhetett be az ablakon,
csak az árnyék dőlt be halk sóhajokon.

Egy kislány nem szól, nem mozdul, nem kér.
Feje lehajtva, haja hervadó, fekete vér.
Olyan, mint az éj. Mély, komor zuhatag.
Leborulva befedi, mint föld a sírhalmokat.

Nem látni karját, sem cipője nyomát,
csak a haját. Az öleli, mint sötét palást.
Mintha maga lenne most a gyász szobra,
kit a bánat öltöztet be, örök hallgatásba.

A világ csak neszel, egy szót sem ejt rá.
Még a szél is megáll, tiszteli e néma csodát.
Ő ül tovább, a haja omlik alá,
és sosem éri el hajnalát.