Apokrif üdvözlet Thomas Mann-nak odaátra

Írta: Pődör György


Közzétéve 3 hete

Megtekintések száma: 74




Apokrif üdvözlet Thomas Mann-nak odaátra


Látod, a költő mindig gyermek marad,
belenő bilincsébe, mégis szabad,
lelkében a lényeg te vagy, nem a meséd,
soraival saját maga halt beléd.
Talán azóta ő is megtanulja,
írni kell, bár a világ mindig unja,
ha az igazsággal vágják szemközt.
Ki lódítást használja, mint eszközt,
vigyorgó békét hirdet csorgó nyállal,
az soha nem lélegzik együtt a nyájjal.
Néha az élet nem emberhez méltó,


emitt megalázás, amott a vértó,
a hírek csupa hazugságot köpnek,
színezettet és szürkéket füstködnek,
nem hagyják, hogy megfogjuk egymás kezét,
Ez tartást veszít, míg a másik eszét,
lassan-lassan önmagunkat sem látjuk,
mert a gomb kabátja nélkül csak pár lyuk.
Utcabálon minden ki van gondolva,
a jó tömeg is össze van gombolva.
Istenem! De sok jó költőnk fárad bele,


ennek nyelvét törték, annak lóg a bele,
másokat lélekben ölt meg a közöny,
gúnymáglyán ég,aki átlátott a ködön.
Nem sír az elmenő, szorong, aki marad,
zártak az ajkak, mint pincén a lakat.
A ma írt versekben nincs láng, csak hamu,
portálokon nyál csorog, komment-kamu.
Szerelem, hűség csupán hamis mantra,
pátosszal sem jut majd a túlsó partra.
Lám! Sokan hazudnak rólatok, sok helyütt,


mi nem ülhetünk le soha így együtt,
mert megkéstem egy egész emberöltőt.
Dadogva idézem a két nagy költőt,
látva a korbetegséget, nem mai,
újra fehéredik, s európai!