Anima mundi
Írta: Veres Roland
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 257
ANIMA MUNDI
Robajra ébredek. Az egyik állomás mellett haladunk el. Mintha az életem robogna el mellettem. Fejem felett a vonat fényei villognak. Szétrobban a fejem, kezeim remegnek, homlokom izzadtságtól gyöngyözik. Úgy érzem magam, mintha egy elhaló visszhang lennék valahol a távolban.
A zsebembe nyúlok, de nem találom benne a laposüvegemet. Szükségem lenne egy kortyra.
Hogyan kerültem a vonatra? Az emlékeim vásznára mintha valaki fekete festéket borított volna, eltakarva a mintákat.
Kitekintek az ablakon. Hamarosan a Nyugatiba érünk.
A vonatról leszállva hazaindulok. A falnak dőlve próbálom a kulcsot a zárba illeszteni. Nem passzol. Igen, tudom, egy rossz piás vagyok, a zárnyitás olykor nehézségeket okoz, de most nem erről van szó, hidd el.
– Ki maga? – szól ki egy hang a lakásból.
– Máté János vagyok, hölgyem – mondom. – És itt lakom.
– Ön téved. Ez az én lakásom. Fél éve itt lakom. Tűnjön el, vagy hívom a rendőrséget! – Hangjában hisztéria bujkál. Nem hazudik. Fél tőlem. Ez elbizonytalanít.
– Megyek, hölgyem. Nyilván én tévedtem.
Lekapcsolódik a lépcsőházban a villany. A hold rávilágít Sanyi bácsi ajtajára, láttatni engedve a majd félméteres repedést, ami akkor került rá, mikor ketten bevittük a lakásába az új konyhabútort.
Szédülni kezdek.
A cserepes virág a helyén. Az ajtóm előtt az elnyomott cigik kiégett nyomai.
Megkapaszkodok a lépcső korlátjában.
Mari néni ajtaján ott az adventi koszorú, ami az év háromszázhatvanöt napján díszíti azt, sugallván, legyen minden nap karácsony.
Én a rosszulléttel küszködve támolygok az ajtóm előtt, mint már oly sokszor.
Minden a helyén. De az ajtómon a névtábla másról árulkodik.
Friss levegőre vágyom, de sokkal inkább egy cigire.
Az utcára lépve a játszótér fogad, amit annyira gyűlölök, mikor reggelente visítozó kisgyerekek népesítenek be.
Úgy érzem magam, mintha az Alkonyzónába kerültem volna. A kétségbeesés, mint egy rákos sejt, belülről zabál fel.
Mi a fene történik?
Mit kerestem azon a vonaton?
Mi történt előtte?
Az utca túloldalán lévő könyvesbolt kirakatában, mintha a tükörképemet látnám. Közelebb megyek. Látom, az nem tükörkép. Egy plakát.
Megborotválkozva, jól fésülten feszítek, kezemben a könyvemmel, az Identitászavarral, ami bestseller lett.
Csakhogy nekem egyetlen regényemet sem adták ki.
A napi újságot lapozgatom. A szívem a torkomban dobog. Egy macska vagyok egy elkötött zsákban, ami éppen a tóba hullik.
A dátum szerint fél év kimaradt az életemből. A Viszkist kiengedték a börtönből, az utóbbi évek leghidegebb telét tudhatjuk magunk mögött. Híres és elismert író vagyok.
Mintha a világ kifordult volna önmagából.
Az újságok mindig hazudnak.
Ezzel nyugtatom magam. A másik lehetőség, hogy megőrültem.
Rágyújtok egy cigire. A pincérlány rám szól, január elseje óta tilos a dohányzás a vendéglátóegységekben.
Odakint szakad az eső. A füst baljóslatúan lebeg a levegőben. Egy film noirban érzem magam. Sötétség és szakadó eső és melankólia. Nyomok után kutatok, de egyre több a kétely. Minden olyan idegen. Mintha egy szobában lennék, aztán hirtelen valaki lekapcsolná a villanyt. Teljes a sötétség, többé nem tudom, melyik bútor hol van, minden egyes lépésnél belerúgok valamibe, fájdalom hasít belém.
A velem készült interjút olvasom. Az én szavaim, az én stílusom, de ez a beszélgetés soha nem történt meg. Egy tócsába hajítom az újságot. Az átellenben lévő telefonfülkéhez megyek. A legjobb barátomat, Bencét hívom. Felveszi a mobilját.
– Bence, nem tudom, mi a franc történik, de találkoznunk kell. Azonnal.
– Kivel beszélek? – kérdezi.
– Az istenit, Máté Jani vagyok.
– Nagyon vicces apafej. Mással szórakozzál. Az én Máté Jani barátom itt áll mellettem. Köcsög.
A vonal megszakad. Egy elszáguldó autó reflektora a szemembe mar. Zihálni kezdek. A földre rogyok.
Úgy érzem magam, mint a tébolyult kétségbeesés metaforája.
Szerinted ez egy béna hasonlat? Forduljon ki egyszer a világod teljesen önmagából, mint egy feltrancsírozott, veszett kutya bele, és akkor legyél költői.
A telefonban kocsma zajait hallottam, ezért remélem, Bence és az állítólagos én a törzshelyünkön vannak. A kirakatok üvegein a tükörképem oson mellettem, borostás, leépült fejjel, kócos hajjal és feltételezhetőleg véreres szemekkel.
A bárban is látom a tükörképemet, ám a kor követelményeinek megfelelően 3D-ben és speciális effektekkel: a fickó egészséges, ápolt, magabiztos. Az arca az enyém, de ő túl… jóképű.
Félre ne értsd, ez nem valami perverz nárcizmus. Sőt, kifejezetten gyűlölöm magamat.
Észrevesz. Rám vigyorog. Int, kövessem.
Az egyik VIP bokszban ül le. Belépek. Whiskyt tölt két pohárba.
– Ki a fasz vagy te? – Kezeim ökölbe szorulnak.
– Már vártalak. Ülj le – mondja. Mosolya nyájasan visszataszító.
– Még egyszer kérdezem, ki a tetves faszom vagy te?
Hátradől. Belekortyol a piába.
– Máté János vagyok.
– Nem, baszd meg. Máté János én vagyok.
– Nos, ez is igaz. Csakhogy én, te vagyok. Mondjuk úgy, a 2.0-ás verziód.
A fejemet rázom. A szemébe tekintek. Mintha a tükörbe néznék, ám a kontúrok erőteljesebbek, a szembogara sötétlő kátrány.
Remegni kezdek: – Mi ez az egész?
Belekortyolok a whiskybe, végigömlik a torkomon, de valójában a rettegés marja a gyomromat.
– Csak, hogy gyorsan letudjuk a dolgokat. Nem emlékszel az elmúlt időszakra, körülbelül hat hónapra, és híres író lettél azóta– mondja. – Nos, vedd úgy, én az vagyok, aki te soha nem tudtál lenni. Megvan benned mindaz, ami a sikerhez kell, csak egyszerűen elbasztad. Egy olcsó piásként, önmagadat gyötörve élted az életed, a sebeidet nyalogatva, rinyálva, hogy az élet szar. Persze, hogy az, te barom állat, ezt mindenki tudja.
Közelebb hajol, int, kövessem a példáját.
A bal szemöldökénél ott a vágás, mint nekem, amit még tizennyolc évesen szereztem. Az állán a varrás nyoma, tizenhat éves koromból. Enyhe pigmenthiány a jobb orcáján. Mint nekem.
Visszanyelek egy kisebb hányást. Elvigyorodik. Látja rajtam, kezdek kikészülni.
– Elárulom neked az életfilozófiámat, János. Az élet szar, hát szarj rá.
Dühödten megragadom a gallérját.
– De mégis ki a büdös faszom vagy te?
Egy mozdulattal félresöpri a kezem, vicsorogva mondja:
– Fél év alatt elértem azt, amit te évek során sem tudtál. Híres vagy, kiegyensúlyozott, magabiztos. És a tiéd Tamara.
– Mi?
– Ne essen le az állad, cimbora. Igen, életed nője fülig szerelmes beléd. Ezt is megcsináltam.
– Ki vagy te?
– Még mindig nem érted. Én te vagyok. Az Übermensched vagyok. Az vagyok, aki lehettél volna, ha nem vagy egy lelkileg impotens kis pöcs.
– Hogyan kerültél ide?
– A kibaszott nagy filozófiai kérdés. Honnan jöttünk, s hová tartunk? Én belőled jöttem, a kérdés, hogy te hová tartasz.
Meg kell bizonyosodnom, nem őrültem meg. Hogy nem delíriumban és a hányásomban fetrengve hallucinálom ezt az egészet. Valami kézzelfogható kell, valami, amivel a valóság tudatja velem, még itt van.
Az ép elme hangja.
A józanság kórusa.
Felkelek a székről, arrébb húzom a helyiség függönyét. Megragadom az egyik arra járó szőke lány karját.
– Eressz el, te barom – mondja.
– Azonnal. – Beljebb húzom. Ijedten tekint rám.
Jack Nicholson vagyok a Ragyogásból.
– Látod itt ezt az alakot? – Rámutatok az Übermenschemre. A csaj szemében felismerés csillan.
– Csak nem Máté János? Imádom a könyvedet.
– Részemről a szerencse – válaszolja.
– Most, hogy így megnézlek kettőtöket, mintha ikrek lennétek – mondja a szöszke. Rám pillantva hozzáteszi: – Bár te elég szarul nézel ki.
Zaklatottan lökdösöm vissza a tömegbe: – Kösz. Most már mehetsz. Szevasz.
A fotelbe esem. Töltök egy pohárral. Rágyújtok egy cigire.
– És most? – kérdezem. – Visszakapom az életem?
– Ez már az én életem. Neked volt lehetőséged. Elkúrtad.
– Vissza akarom kapni az életemet! – Kezdek hisztérikus lenni.
– Jánosom, gondoljuk át a dolgot. Fél év alatt mi mindent értem el. Te mit értél el az évek alatt? Egy egyszobás lakást, némi alkalmi szexet és egy májzsugort. Ezzel szemben én mindent, amit akartál. – A fejét kezdi rázni. – Lássuk be, egy csődtömeg vagy. Egy vesztes.
Benyúl a zsebébe. Egy papírzacskót rak elém.
– Kis ajándék – mondja. – Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, mit kell tenned. Igazából már régen meg kellett volna.
Közelebb húzom a zacskót. Pontosan tudom, mi lapul benne.
Az Übermenschem nem szól többet. Feláll. Int. Kilép a bokszból.
Először az jár a fejemben, megragadom a pisztolyt és hátba lövöm. De nem tudnék megölni egy embert.
De ő nem egy ember! Lehet, hogy maga az Ördög.
Ha megölném, az egyház felmentene. A törvény valószínűleg nem.
Az is lehet, hogy ő én vagyok, ahogy állítja. Ha így van, a törvény mentene fel, és az egyház ítélne el. Az öngyilkosság halálos bűn. Igazából a leghalálosabb.
Érdemes élnem? Voltam boldog valaha? Azt hiszem nem, hiába próbálkoztam.
A világban csak a szentek és az öncélúan alkotó zsenik lehetnek boldogok.
Nos, távolról sem vagyok szent, de önző sem. Zseni? Túl szerény vagyok, hogy annak nevezzem magam, de túl öntudatos, hogy ne.
A zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el. Talán én vagyok a hajszál.
Kirántom a pisztolyt a zacskóból. A számba dugom.
Néhány hasznos tipp, ha valamikor öngyilkos akarnál lenni:
1. Ha az ereidet vágod fel, mindig hosszában, sohasem keresztben tedd azt.
2. Soha ne próbálj hashajtó tablettával öngyilkos lenni. Azt hiszed, ez egyértelmű? Nos, volt már, aki így próbált végezni magával. A mentősök sokat anyáztak, mire kitakarították a mentőautót.
3. Ha főbe akarod lőni magad, mindig a szádba dugd a pisztolyt. Egyrészt, mert ez biztos halált okoz, a halántékba leadott lövéssel ellentétben, másrészt, mert ha halálod előtt egy péniszre hajazó tárgyat dugsz a szádba, emlékeztet rá, hogy egész életedben szoptál.
Behunyom a szemem.
Kibiztosítom a pisztolyt.
Számolni kezdek.
Testem egy frontális karambol utáni autó, benne agyam a beanyagozott sofőr. Minden széthullik, gondolataim gravitációja megszűnt. Mintha egy szürreális horrorfilmbe csöppentem volna.
Egy kapualjban fekszem összegömbölyödve. Kezemben egy üveg vodka, ingemen hányás.
Egy fekete bőrökbe öltözött alak magasodik fölém.
– Te vagy az, Máté Jani?
Feltekintek. Csak homályosan látok. Abból is kettőt. Duplán elveszett vagyok.
– Lilith vagyok – mondja.
– Ádám első felesége, a démonok anyja? – kérdezem. Szavaim alig érthetőek.
– Nem, te barom. Abigél.
– Abigél?
– Gyere, elviszlek magamhoz.
Felsegít. Átveti karomat a vállán.
Miért visz a démonasszony magához a pokolba? Már évek óta ott vagyok. Különösen most.
Kórházban fekszem. Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
– Minden rendben lesz – mondja az orvos.
Ordítanék, de csak nyál habosodik a számon.
Vakító fény. Aztán csend.
Egy macska mászik a mellkasomra. Fejem felett egy pillangó repdes.
– Helló, Máté János – mondja a macska.
– Huan ying, János – mondja a pillangó.
– Kik vagytok? – kérdezem. Valahogy teljesen természetes, hogy állatokkal beszélgetek.
Álomlogika.
Dionüszosz két vállra fektette Apollót.
– Schrödinger macskája vagyok – mondja a macska. – Ő a barátom, Csuang Csou pillangója.
– Én pedig az idei Topmodell leszek győztese – mondom.
– Az nem zavar, hogy beszélünk, de nem hiszed el, kik vagyunk, háo péng you? Ti emberek mind egyformák vagytok.
– Mi hópelyhek vagyunk – mondom. – Hidegek és nedvesek. Ha összejön. Mit akartok?
– Kérdezni, hogy megkeresd rá a válaszokat?
– Kérdésekkel már tele a padlás. Válaszokat akarok!
– Velünk lehet tárgyalni. – Egy szakállas fickó lép az ágyam mellé.
– Hagy találjam ki. Isten barma?
– János apostol vagyok, gyermekem. Kapsz két kérdést és egy választ.
– Az első kérdés – mondja a macska. – Vajon a Schrödinger dobozába zárt macska él-e vagy hal-e?
– A második kérdés. – Ez már a pillangó. – Vajon Csuang Csou álmodta-e a pillangót, vagy a pillangó álmodja magát Csuang Csou-nak?
– És most a válasz, gyermekem. Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige – mondja az apostol. – Most magadra hagyunk.
– Mégis milyen válasz volt ez? És mik ezek a kérdések?
– Gondolkozz – mondja Schrödinger macskája. Nyalogatni kezdi az arcomat.
Felébredek. Arcom nyálban ázik. Egy macska nyalogatja. Nyelvem kiszáradt pergamen, fejem lüktet, a hányinger belülről feszít szét.
– Úgy látszik, kedvel téged – mondja Lilith. – Básztetnek hívják.
– Te mindent valami mitológiai dologról nevezel el? – kérdezem. – A vécédet Abyss feneketlen sötétségének hívod?
A viccelődés tart távol a tébolytól. Hacsak mostanra totál őrült nem vagyok.
Elveszítetted a munkád? Elhagyott a feleséged? Egy imposztor átvette a helyedet, és azt állítja magáról, hogy a felettes-éned?
Maradj humorodnál.
Vigyorogj, mint egy táncos, még ha nem is tetszik a koreográfia.
Arcodon legyen mindig majomvigyor, mosolynak látszó fenyegetés.
A pszichológia szerint a szarkazmus az agresszió egy formája. Ez alapján dühösebb vagyok, mint egy tucat punk, frusztráltabb, mint egy falka kanos kamasz és megkeseredettebb, mint egy százszor megcsalt szerelmes.
– Tessék a kávéd. – Elém rakja. – A ruháid a szárítóban. Kimostam őket.
– Köszönöm. Ez azt hiszem, kevés lesz most – mutatok a kávéra. – Kinyír a másnaposság. Van valami töményed?
– Rögtön piával akarod kezdeni a napot?
– Ha lehet, mindig.
Az italos szekrényhez megy. Kivesz egy üveg rumot. Elém rakja egy pohárral.
Abigél – vagy, ahogy magát nevezi, Lilith – egy goth lány. Sátánista, de nem az ördögimádó, hanem az önmegvalósító, Anton LaVey féle ágazatból.
– Nagyon ki voltál tegnap – mondja. – Mr. Hyde-ról hadováltál, meg, hogy elrabolták az életed. Tán betéptél valami flancos könyvbemutatón?
– Köszönöm, hogy segítettél, de ha elmondanám, mi történt, őrültnek hinnél. Lehet, az is vagyok.
Végiggondolva az előző nap eseményeit, rám tör a rosszullét. A vécébe rohanok. Okádni kezdek.
Mikor végre jobban vagyok, vizelek. A vizeletem erős vöröses színű. Valószínűleg annyi vér van benne, egy perverz vámpír jóllakna vele, ha a szájába hugyoznék.
Leülök. Nekidőlök a hideg falnak.
– Tégy próbára – lép be Lilith.
– Hm?
– Mondd el, mi történt.
Elmesélem neki.
Miközben a szavakat görgetem le a számról, úgy érzem magam, mint egy Stephen King regény főszereplője.
– Aztán hősünket, az írót, egy démoni külsejű angyal felszedte a mocskos utcáról, és felvitte magához. És itt tart most a történet.
– Először is, nagyon szórakoztató volt, ahogy előadtad, de az élet nem egy regény…
– Lehet. Vagy csak szarul van megírva – mondom.
– Másrészt, nem tartalak őrültnek. Hiszek neked.
– Csak így? Semmi kétely?
– Tudod furcsállottam, mikor híres lettél. Túl összeszedett. Sikeres. Ne haragudj, de te örök vesztes vagy. Kicsit kezdetektől sántított a dolog.
– Köszönöm. Neked öngyilkosjelölteknek kellene telefonos-szolgálatot tartanod – mondom.
– Szerinted, mi pontosan ez a másik éned? – kérdezi.
– Szerintem valami démon vagy maga a Sátán.
– Az Isten és az Ördög csak duma. Alibi azoknak, akik nem hajlandóak felelősséget vállalni a tetteikért. Szabad akaratod van, nem holmi felsőbb erők kényszerítenek bármilyen tettre.
– Akkor szerinted, mi lehet?
A könyvespolchoz megy. Levesz róla egy könyvet.
– Hiszel a mágiában?
– Azt hittem, ti sátánisták nem hisztek felsőbbrendűbb erőkben.
– Abban nem is, de a mágiában igen.
– Érdekes, hogy csak a gyerekek hisznek a varázslatban, és azok a felnőttek, akiknek a mágia egyet jelent egy kecske feláldozásával, és ugyanazon kecske seggbe kúrásával – mondom. – A ma gyermeke a holnap szodomitája.
– Nem szoktam állatokat bántani. Kell a segítségem, vagy nem?
– Oké. A mágia sem tűnik nagyobb őrültségnek, mint hogy egy démon átvette a helyemet.
Leül mellém. Fellapozza a könyvet. Benne ördögi ábrázolások, magyar és latin szövegek sokasága, lapjairól valami fertelmes és talán túlvilági bűz árad.
– Két feltevésem van. Az egyik, hogy a másik éned egy Doppelganger. Ez tulajdonképpen az éned sötét oldala, az ösztöneid megtestesítője. Az ellentéted. A gonosz te. Ahogy este emlegetted, a Mr. Hyde-od.
– Az Übermenschem valóban az ellentétem, már ami, ahogy tapintatosan rámutattál, a sikerességet illeti, de nem tűnt gonosznak. Arrogáns? Pofátlan? Igen. De nem gonosz.
– Te is arrogáns és pofátlan vagy – mondja.
– Tényleg? Észre sem vettem – mondom. – Mi a másik tipped?
– Hallottál már a tulpáról?
Megrántom a vállam.
– A tibeti bon-buddhisták hisznek abban, a lélek kivetíthető, megtestesíthető, azaz, hogy megduplázhatod magad. A keresztény miszticizmusban is volt valamelyik szent, aki így tudott egyszerre két helyen lenni. Ezeket a kivetítéseket nevezik a tibetiek tulpáknak.
Járni kezd az agyam. Ez összefügg azzal, azt mondta az Übermenschem, hogy ő, én vagyok. De ha én nem tudtam kihasználni az adottságaimat, ő miért? És hogyan tudtam teremteni egy tulpát, ha azt sem tudtam, mi az, és nem hiszek a természetfelettiben? A természetfelettit csak az emberi lélek ábrázolására, metaforaként használom írásaimban. Ezt a kérdést fel is teszem Lilithnek.
– Író vagy. Az írók folyton karaktereket teremtenek. Talán öntudatlanul tetted. Annyira gyűlölöd magad, hogy létrehoztál egy olyan ént, aki átlép a hibáidon.
Gyűlölheti és szeretheti egyszerre magát annyira az ember, hogy öngyilkosság helyett megalkossa saját Übermenschét. És ha igen, hogyan?
Valamiért egy szanatórium jut eszembe.
Egy öreg írógép ujjaim alatt kattogó hangja.
Gyógyszerek fanyar íze a számban.
Depresszió és önutálat egy gúnyosan vigyorgó tükörben.
– Ki az a Schrödinger, Giles? – kérdezem.
– Giles?
– Giles, a Buffy a vámpírok réméből. Aki mindent tud a démonokról, segíti a főszereplőt. Az Őrzője? Giles? Semmi? Milyen boszorkány vagy te, hogy nem nézed ezt a sorozatot?
– Nem vagyok boszorkány, és Schrödingernek semmi köze a démonológiához – mondja. – Ő egy tudós volt. Edwin Schrödinger, osztrák fizikus. Azt állította, a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. Hitt a párhuzamos dimenziókban. Volt egy kísérlete…
– Egy macskával. Tudom.
– Akkor minek kérdezted?
– Hagyjuk. Mint Martin Luther Kingnek, nekem is volt egy álmom.
Hátradőlök. Hosszan kifújom a füstöt. Az álmon járatom az agyam.
A tudatalattim üzent, vagy valami Odaátról?
Eddig a hiszem-ha-látom elve szerint éltem. De csak trükköket láttam, csodákat soha. Csoda, hogy nem hittem?
Ám most velem történik valami megmagyarázhatatlan.
Egy pszichológiai thriller karaktere lettem.
Íróból protagonista.
Tettesből áldozat.
Sajnálni kezdem írásaim szereplőit. Sokat szenvednek a kezeim alatt. Jobb Teremtőt érdemelnének nálam.
– El kell mennem hozzá. Meg kell néznem őket – mondom.
– Kiket? – kérdezi Lilith.
– Együtt van Tamarával. – Egy könny csordul le vöröslő, alkoholista arcomon. – Ellopta tőlem.
– Igazából, ha úgy vesszük, te loptad el magadtól…
Nem szólok. Itt nincs helye riposztnak. Viccet csinálok bárkiből, legfőképpen magamból, de Tamarából soha. Lilith észreveszi, szavai a szívembe szúrtak. Témát vált.
– Bocs, hogy megkérdezem, de mi a fenét keres nálad egy pisztoly?
– Az Übermenschem adta, hogy végezzek magammal. Majdnem meg is tettem.
– És végül miért nem?
Kidörzsölöm szememből a könnyet. A szemébe nézek. Kezem ökölbe-, gyomrom összeszorul.
– Mert bármilyen szaros, szottyos, alkohol és hányás áztatta az életem, de az enyém. És senki nem veheti el tőlem.
A tulpám a Rózsadombon vett magának egy házat. Ide még a napsugár is eljut, nem úgy, mint az én másfélszobás belvárosi egérlyukamba, ahol örök a sötétség.
A kerítésen túlról lesek be. Az Übermenschem romantikusan enyeleg Tamarával.
Egy paparazzo vagyok, aki saját sikerét vadássza lencséjével.
Lilith mellettem kuksol a bokor mögött.
– Boldognak tűnnek – mondja.
– Ez csak újabb bizonyíték, hogy ő nem én vagyok.
A másik én bemegy a házba. Tamara leül a kerti asztalhoz. Epret eszik. Imádja az epret.
– Bemegyek – mondom. Lilith utánam szólna, de addigra már a kerítés tetején vagyok. Amint a földre huppanok, egy kutya rohan felém. A rohadék még egy istenverte kuvaszt is beszerzett. Évek óta akartam egyet.
Állítólag a kuvasz hamis kutya. Éppen illik a tulpámhoz. Ő is hamis. Tudatalattim teremtménye.
Egy ready-made.
Marcel Duchamp piszoárjának másolata.
Az én másolatom.
A kuvasz nem ugat. Megsimogatom a fejét. Az állatok valamiért mindig kedveltek.
– Tamara! – kiáltok oda a lánynak.
– Jani, már vissza is jöttél? – Rám tekint. Szemei kitágulnak, arcán borzalom. – Ki maga?
– Én vagyok az, Tamara – mondom. Felpattan a székről. Távolodik tőlem. – Ne ijedj meg. Én vagyok az. Jani. Valami megmagyarázhatatlan történt…
– Menjen innen! – Retteg tőlem.
– Ne félj. Én vagyok az, szívem. Az a valaki, aki veled van, csak egy hasonmás. Én vagyok az igazi.
– Ne jöjjön közelebb! Jani! – sikoltja.
– Nézz rám. Hát nem ismersz meg?
– Hasonlít Janira, még régebbről, de maga nem ő. Ő bent van a házban.
– Hát ezt nagyon finoman intézed – mondja Lilith, amint mellém ér.
– Tamara…
– Mi a faszt keresel itt? – Az Übermenschem odarohan Tamarához, átöleli. Mellette Bence barátom.
– Vedd le róla a mocskos kezed, te szarházi!
– Higgadj le – mondja a tulpa.
– Azt állítja, te csak egy hasonmás vagy. Félek – mondja Tamara. – De tényleg hasonlít rád.
– Már el kellett volna mondanom – mondja.
– Mi ez az egész? – kérdezi Bence.
– Aki mellettetek áll, csak egy tulpa, az én teremtményem. Én teremtettem, és átvette a helyemet. Hinnetek kell nekem. Bence, te vagy a legjobb barátom. Mindenkinél jobban ismersz. Én vagyok.
– Én… – Nem fejezi be a mondatot.
– Mindent elmagyarázok – mondja az Übermensch. Tamarára néz. – Nem akartalak ezzel terhelni. Fél éve kiderült, van egy ikertestvérem. Születésünkkor szétválasztottak minket. Akkor derült ki, mikor bekerült egy szanatóriumba. Idegösszeomlást kapott. Mély depresszióval kezelték. Néhány hónappal később mikor értesült róla, bestseller lett a regényem, skizofréniás és paranoid tüneteket kezdett mutatni. Az orvosok szerint nem bírta feldolgozni saját sikertelenségét, és mivel én elértem, amit ő nem tudott, azonosította magát velem, azt képzelte, ő én vagyok, és én elraboltam az életét. Két napja szökött meg az idegosztályról.
– Hazudsz!
– Nem, bátyó – mondja. – Te nem Máté János vagy, hanem az ikertestvérem, Máté Péter.
– Persze, Bence meg a kibaszott Balázs Pali.
– Emlékezz! Nem emlékszel a kórházra? A kezelésekre? Írásterápiával akartak kezelni.
– Nem…
Reszketni kezdek. Csuklóm égni kezd, mintha láthatatlan stigma lenne rajta. A lekötözés ujjlenyomata.
Előrántom a pisztolyt, az Übermenschre célzok vele.
– Nem! – Kezemben remeg a pisztoly, agyamban téboly bömböl. – Hazudsz. Én vagyok az igazi Máté János.
Egy őrült túszejtő vagyok. És a túszaim a szeretteim. A szerelmem. A legjobb barátom.
Önmagam.
Látom a félelmet a szemükben. A pánikot. Egy halálközeli élmény vagyok.
– Nyugodj le – mondja Lilith. – Ez így nagyon nem jó.
Be akarom bizonyítani nekik, én vagyok a valódi Máté János, de csak a fegyvert látják a kezemben, melyben szavaim a golyók. Minden egyes szavammal sebet ejtek rajtuk.
Tamara sír.
Bence szája rettegéstől reszket.
– Nem vagyok őrült – mondom.
Tarkómon ütést érzek.
Mielőtt arcom a földnek csapódna, még látom Tamara könnyeit a fűbe hullni.
Látom, ahogy az Übermenschem fölém tornyosul.
Aztán sötétség.
Kórházban fekszem. Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
Kába vagyok. Agyam Csuang Csou pillangója. Nem tudom, élek-e vagy halok-e, akárcsak Schrödinger macskája.
– Nyugodjon meg, Péter, jó kezekben van. – Egy fehérköpenyes alak hajol fölém. – A nyugtatók miatt kába. Emlékszik rám? Dr. Földessy Andor vagyok. Az orvosa.
Körbetekintek a szobában. Két méterre egy másik beteg hever, teljesen leszedálva. Mellettem egy kisasztalon írógép. Torz, mintha William S. Burroughsé lenne a Meztelen ebédből. Üres papír a belébe fűzve.
Tabula rasa vagyok én is.
– Néhány napja szökött meg tőlünk – mondja az orvos. – Újabb epizódja volt. Emlékszik? Fegyverrel fenyegette az ikertestvérét és a barátait.
– Én vagyok Máté János. Ő csak egy hamisítvány – mondom. Torkom száraz, mint egy kiégett kóró, ami egészen gyomromig gyökeredzik.
– Itt majd segítenek rajtad, bátyó. Minden rendbe jön – mondja az Übermensch tőlem néhány lépésre.
Női rikoltozást hallok kintről. Az ajtóban Lilith jelenik meg. Két ápoló próbálja visszafogni. Nem bírnak vele.
– Hibát követnek el – mondja. – Máté János az, akit lekötöztek! Ez itt csak egy másolat!
– Megőrültél, Lilith? – kérdezi a tulpa. – Még a végén téged is befektetnek. Hisz, ismersz, lefeküdtünk egymással.
– Pontosan tudom, kivel keféltem, és az nem te vagy, hanem ő!
– Lilith… – Próbálom kitépni magam az ágyból, de nincs erő a karjaimban. Próbálom figyelmeztetni, de már késő, vállába injekciós tűt döf az egyik ápoló. Lilith hangtalan elernyed.
– Ne… – mondom. Újabb szúrást érzek a vénámban.
Egy hete vagyok a szanatórium vendége. Nem nagy dolog, egy egész életet leéltem a falakon túl az őrültekházában.
Egy hete győzködnek, nem Máté János vagyok. A diagnózis szerint a túlzott kisebbségi-komplexus összetett téveszméket, identitászavart és paranoid képzeteket okozott nálam.
Hangfelvételeket játszanak vissza, amiket állítólag a velem zajlott terápiák során rögzítettek.
– Rájöttem, lehetek akármilyen tehetséges, intelligens és humoros, bármennyire is kedvelnek az emberek, mit sem számít. – Hangom monoton, elhal a magnóban, benne a teljes önlemondás reszket.
– Emlékszik, mikor ezeket mondta? – kérdezi az orvos.
– Valami kezd derengeni – mondom.
Beszállok a játékba. Hadd higgyék, kezdenek megtörni. Elhitetni velem, beteg vagyok. Hadd higgye az Übermensch, legyőzött.
– Arra is emlékszik, sokat olvasott a kvantum-fizika és a miszticizmus témakörében? Azt hittük segít magán, de csak még jobban belelovalta magát a tévképzeteibe, ezért elkoboztuk őket.
– Most, hogy így mondja… – hazudom.
– Azt is tudja, nem találkozott a napokban az ikertestvérével. Feltehetően alkoholos delíriumban képzelte csupán. Nem járt abban a kocsmában.
Minden részletre figyelnek.
Tudom, az orvos is benne van az összeesküvésben.
Az írógép előtt ülök, de a Múzsa messze jár. Valaki mást csókolgat vadul és részegen.
– Nem semmi az a csaj, aki múltkor itt volt veled. Igazi lázadó – mondja a szobatársam. Az ideje nagy részét öntudatlanul tölti. Több gyógyszert pumpálnak belé, mint egy egész patika havi szállítmánya. De legalább többnyire csöndben van. Ez az első tisztább pillanata mióta itt vagyok.
– Véreskezűnek hívnak – mondja.
– Ez az indiánneved? – kérdezem.
– Jogunk van szabadon dönteni a nevünkről. Nem szabad, hogy behódoljunk a felsőbb akaratoknak. A kulcsszó a szabadság.
A fickó szintén paranoid-skizofrén tünetekkel került ide. Teremtett magának valamit, amit csak Ellenségnek hív. Nehéz kibogozni mi is pontosan, de az ő fejében nyilván logikusan áll össze a kép.
Teremtett magának egy kézzelfogható ellenséget ebben a kaotikus világban, holott ahogy a filozófia tartja, önmagunk legnagyobb ellenségei mi magunk vagyunk.
Ez rám a szó legszorosabb értelmében igaz.
– Levele jött, írókám – mondja a tagbaszakadt ápoló, az asztalomra tesz egy borítékot, a szobatársamhoz lép. – Tyler Durdenkém, te meg gyere a terápiára.
Magamra maradok.
Kezembe veszem a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték a levelet. A feladó valami Veres Roland. Fogalmam sincs, ki lehet, de a neve bizarr déjà vuként visszhangzik a fejemben.
Feltépem. Kiveszem belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küld nekem bárki is novellát?
Talán összekevert az Übermenschemmel. Jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezdem:
Máté János robajra ébred. Az egyik állomás mellett haladnak el. Mintha élete robogna el mellette. Feje felett a vonat fényei villognak. Szétrobban a feje, kezei remegnek, homloka izzadtságtól gyöngyözik. Úgy érzi magát, mintha egy elhaló visszhang lenne valahol a távolban.
Nyálam sósavként gyöngyözik le torkomon. Szívem őrült törzsi táncba kezd a kannibálok földjén, belülről kezdi zabálni az emberhúst. Az ujjaim között pörgetem a lapokat.
– Író vagy. Az írók folyton karaktereket teremtenek. Talán öntudatlanul tetted. Annyira gyűlölöd magad, hogy létrehoztál egy olyan ént, ami átlép a hibáidon.
Gyűlölheti és szeretheti egyszerre magát annyira az ember, hogy öngyilkosság helyett, megalkossa a saját Übermenschét, töpreng, és ha igen, hogyan?
Valamiért egy szanatórium jut eszébe.
Egy öreg írógép ujjai alatt kattogó hangja.
Gyógyszerek fanyar íze a szájában.
Depresszió és önutálat egy gúnyosan vigyorgó tükörben.
Ez valami vicc? Három héttel ezelőtt ezek meg sem történtek. De még ha már meg is történtek volna addigra, ki tudná leírni?
Az Übermenschem. Az őrületbe akar kergetni. Azt akarja, agyam végleg felmondja a szolgálatot.
Az utolsó papírra tekintek.
Máté János a kezébe veszi a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték neki levelet. Fogalma sincs, ki lehet a feladó, de a név bizarr déjà vuként visszhangzik a fejében.
Feltépi. Kiveszi belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küldd/küld/ nekem bárki is novellát? – tűnődik
Talán összekevert az Übermenschemmel, gondolja az író, jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezd.
A földre hullnak kezemből a papírok. Körbevesznek, mint apró műholdak a Földet.
Az Übermenschem küldhette. Végleg a tébolyba akar taszítani.
Még hamis postai pecsétet is rakott rá.
Forogni kezd velem a világ. Halántékom lüktet, mint a szárazföldre hajított hal kopoltyúja.
Leesek a székről. Sípol a fülem.
De miért is lenne akkora őrültség? Én megteremtettem a tulpámat, mi van, ha engem is teremtett valaki?
Az emberiség nagy része, hisz egy Teremtőben. Nevezik Istennek, Jahvehnak, Allahnak vagy Brahmának. Miért ne nevezhetnék Chuck Palahniuknak vagy Neil Gaimannek?
Én álmodom az Übermenschem vagy ő álmodik engem?
Mi van, ha a levél küldője álmodik engem?
Valóban megtébolyodtam, és nem is Máté János vagyok?
Vagy mindez megtörténik?
A valóság olykor olyan bizarr, hogy fikciónak tűnik.
Kérdések, amikre meg kell találnom a választ. A beszélgetésem jut eszembe a macskával, a pillangóval és az apostollal.
– Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Úgy érzem magam, mint egy absztrakt festmény egy impresszionista kiállításon.
Már látom az alagút végén a fényt, de a megvilágosodást egy szénfekete száguldó vonat kergeti.
Ha egy író meghal, történetei nem folytatódnak, karaktereit viszi magával. De a történeteket, akár évezredeken keresztül is mesélhetik. A teremtmény túléli alkotóját.
Ha megölöm magam, magammal viszem az Übermenschem?
Ha Isten meghalna, az emberiség is kihalna? Vagy történeteinket még évmilliókig mesélnék?
Felállok. Úgy érzem, mintha egy kéz nyúlna le a torkomon, az mozgatna belülről.
Kilépek a szobámból, a foglalkoztatóba megyek. Látom, az ápolók készültségbe helyezik magukat.
– Az Isten egy író! – mondom. – Halljátok? Halljátok Máté János evangéliumát? Az Isten egy kibaszott író!
Ha az Übermenschemet én alkottam, engem is megteremtett egy író, nem vagyok valódi.
Ha őrült vagyok, ha a másik az igazi Máté János, nem vagyok valódi.
Az Isten és az Ördög csak dumál a szabad akaratról.
Én akarok dönteni a létezésemről.
Fejjel nekirohanok az egyik ajtó üvegének. Mintha a valóság törne darabokra körülöttem. Fejembe üvegszilánkok állnak. Megragadok egy nagyobb darabot, vagdosni kezdem a csuklómat.
Többé nem vigyorgok. A táncos leesett a színpadról, eltörte a lábát, és, mint egy lovat, lelövik.
Az ápolók rám vetik magukat. Dr. Földessy egy hatalmas fecskendővel siet felém.
– Nem értitek? Én az evangélisták felét kiteszem! Máté és János! Jin és jang! Víz és tűz! Valóság és fikció!
A tű hegye akár egy kígyó, belém mar. Mérge vénámba hatol, elröpít az öntudatlanságba.
A szobámban más által írt életem teleírt papírjai hevernek a porban.
Újra tabula rasa vagyok.
Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
Szám szélén nyál csillog. A világ, mint egy többszörösen lassított felvétel hömpölyög körülöttem. A csipától megkeményedett szemeim lassan forognak körbe.
Börtönbe zárhatnak. Tolószékhez láncolhatnak. Nyakadat bitóba tehetik. Elvehetik a szólásszabadságod. De ha elveszik a jogod, hogy végezz magaddal, végleg megfosztottak szabad akaratodtól.
Talán soha nem is volt.
Fejem felett vakító neonok.
Mesterséges Napok.
Betűk halmaza egy papíron.
Egy unatkozó Isten, aki történetekkel szórakoztatja magát.
Egy unatkozó Isten, aki unalomból kínoz minket.
Rájövök, én is ezt tettem.
Panaszosan és monotonon mormolom, miközben újabb adag nyugtatót pumpálnak belém:
– Az Isten egy író… Az író egy isten…