Amnézia
Írta: Haász Irén
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 539
Amnézia
A diagnózist három napja mondták ki, azóta küzdött az asszony a félelmetes betegség tényével. Azóta rágódott, elmondja- e gyerekeinek a valót, vagy rosszulléteit fogja a korral járó, elkerülhetetlen testi romlásra.
Mindkét verzió mellett és ellen is szóltak érvek. Lányai más városban laktak, fia a szomszéd országban talált jó munkát, csinos feleséget. Unokák sora tette bonyolultabbá életüket, s az asszony már csak egy távoli, drága mamát jelentett számukra, akire számíthatnak, aki segít, aki ugyanolyan mozgékony, fiatal, testetlen puhaság, meleg biztonság, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor. Akihez odabújni lehet, sirámokat elzokogni, de aki maga sosem panaszkodik, nem kér segítséget, nem terheli őket semmivel. Az asszony tisztában volt azzal, hogy a szeretet, ami köztük feszül születésük óta, vékony és törékeny, mint minden érzelmi szál, s a távolság, az elszakadás, az önálló élet mind-mind koptatja, még akkor is, ha a felnőtté válás pillanatáig a legszorosabban összefűzte őket. Egyetlen percig sem kételkedett, hogy bármelyikükre számíthat; ápolnák, gondoznák, talán oda is költöznének, de minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy kiszakítsa őket megszokott életvitelükből. Ahogyan azoknak a megtestesült biztonságot jelentette mindenkor, egy kortalan lényt, az ő számára sem változtak felnőtté gyermekei, ha unokákat hoztak is világra. Ugyanazok a védeni, óvni való, gyámoltalan kicsinyek maradtak, akikért szíve minden forró, kimondatlan szeretetével a nap minden percében aggódott.
– Na, Kovácsné, hát hogy döntött? Elmondja nekik? – nyitott be a marcona arckifejezésű, embergyűlölő, borostás szomszéd, s nyögve leült a konyhaasztal melletti székre.
– Nem, Józsi bá’, nem. Nem terhelem őket. Van elég bajuk maguknak is.
Az öreg felfortyant.
– Na ne mondja. De sajnálatra méltók! Van jó állásuk, lakásuk, szép gyerekeik. Az anyjukat meg hagyják itt, külön, egyedül!
– Józsi bá’, ne bántsa őket. Én nem akartam velük lakni. Itt születtek, itt halt meg az apjuk… én itt maradok. Ők meg fiatalok, éljék a maguk életét.
– Hát, ez eddig rendben van. De most beteg! Halálos beteg. Mi lesz magával? Ki ápolja, ki ad egy pohár vizet, ha nem bír majd felkelni?
– Míg bírom magam, nem szólok, a kezelésekre meg elkísér maga, Józsi bá… Ugye segít nekem? – cirógatta meg reménykedve az öregember vállát, s a szomszéd mérgelődve dohogott tovább, kesze-kusza szemöldöke alatt. Neki nem volt gyermeke, tán nős sem volt soha életében. Néhány hete avatta be őt gondjaiba az asszony, amikor elöntötte a verejték, kiesett kezéből a kis kapa, s elvágódott a kertben hangtalanul, bele a liliomágyba. A szomszéd, akivel évek óta csak köszönő viszonyban voltak, épp kint hűsölt a verandán szórakozottan bámészkodva, s azonnal átbicegett a fájós lábával, mikor meglátta az ő esését. A váratlan rosszullétek azóta is folytatódtak, s kérdezősködésére az asszony kénytelen volt bevallani, hogy már kínozzák egy ideje. Ő erőszakolta ki, hogy orvoshoz menjen, s fenyegette meg, hogy szól a gyerekeinek, ha nem vizsgáltatja ki magát. Elkísérte CT-re is, leletért is, hogy ne legyen egyedül, s hümmögve fogadta a diagnózist a gyorsan növő tumorról.
– Nem vagyok én a pesztrája – mordult rá, de aztán enyhültebben folytatta. – Megyek a boltba, kell valami magának?
A csomót hamarosan kivették, s mert csak négy napig tartották kórházban, a gyerekeknek nem is beszélt róla. Pedig hívták, minden másod-, harmadnap, de a mobil készülékek óriási előnye, a helyhez nem kötöttség segítette őt a titkolózásban. Nem is látogatta senki, csak az öreg sántikált be másodnapra műtét után.
– Hoztam egy kis csirkelevest magának – dörmögte bozontos szemöldöke alól, és szégyenlősen dugott banánt az éjjeliszekrényre. – Hívták a gyerekei?
Az első kezeléshez két napra ismét be kellett feküdnie, s az infúzió lassú csepegése alatt újra végiggondolta, s megint eldöntötte, hallgat a tumorról. A második kezelés után azonban kínzó fáradtság, erőtlenség tört rá, hányinger és egyéb kellemetlenségek, melyeket csak a szomszéd hathatós segítségével tudott átvészelni, aki haragosan dohogva, perlekedve minden nap benézett hozzá, megetette a kutyát, összesöpört, felmosott, és valamicske ételt is beleerőszakolt, amit a kifőzdéből hozatott magának.
De a harmadik után rémülten látta, fésülködés közben, hogy haja csomókban hullik, s ez borzalmas érzés volt, hiába készítették fel rá. Sokkolta szinte. A telefon pedig éppen ebben a pillanatban szólalt meg, s bármennyire igyekezett hangja remegését eltitkolni, lánya megérzett valamit, s nyugtalanul faggatni kezdte, majd nemsokára a másik kettő is jelentkezett, nem akarván elhinni, hogy semmi baja nincs.
– Anya, érzem, hogy eltitkolsz valamit! – hajtogatta fia, s ellentmondást nem tűrően hozzátette: Jövő héten meglátogatunk.
Az asszony kendővel fején fogadta őket, bizakodva, mert legújabb lelete megerősítette a kezelés hatékonyságát. Elhárította hát az ijedt kérdezősködést, s a kendőt azzal magyarázta, elesett a kövön, bevágta a fejét, néhány öltéssel össze kellett varrni, azt takarja el vele, semmiség az egész. De láthatták, hogy lefogyott, sokáig tartott, míg hittek neki, s végül összenéztek.
– Anya, nem kéne odaköltöznöd valamelyikünkhöz? – kockáztatta meg a fiú torok köszörülve, de anyja látta, nem nézett közben a feleségére. Lányai bólogattak.
– Idegen országba? Jaj, fiam, dehogy mennék!
– Akkor gyere hozzánk, anya! – ajánlotta az idősebbik lány. Ám az asszony végiggondolta már, nála kicsi a lakás, a két unokának összébb kéne szorulnia; dehogy akarná ő azt, nem vezet semmi jóra. A másiknál több hely lenne, de azzal a vejével sose szívelték egymást igazán, s az udvariasság máza oly gyorsan kopik, ha kényszerű együttélés csiszolja. De legalább a szomszéd látta, hallotta, mennyire hívják magukhoz, nehogy azt higgye már, hogy csak kitalálta. Mert ott ült végig a széken, míg ott voltak, mindent végighallgatott szó nélkül, a menye még furcsállta is szúrós nézését. Azt már nem tudta, hogy megnyugtatóan bólintott, amikor fia búcsúzáskor halkan megkérte a kapuban, hogy nézzen rá gyakrabban az anyjukra
Az infúziók után sugárterápiával, majd újabb hat kezeléssel nehezített hónapok következtek. Az öregember nyögve, morogva végigkísérte az asszonyt a nehézségeken, rosszulléteken – az újra kinövő haj pihéi fölött érzett örömben, s a javuló leletek feletti eufóriájában is osztozott. Közben elpiszmogott a kertben is, így a gyerekek semmit sem vettek észre ritka látogatásaikon, csak azt, hogy anyjuk jobban néz ki, ismét felszedett néhány kilót a legutóbbi látogatáshoz képest, s lekerült a kendő a fejéről.
– Nem rákja van anyánknak? – tépelődött időnként a fiú a telefonban, s a lányok letorkolták: Ugyan már, hogy képzeled, hogy nem szólna nekünk?
Eltelt a következő nyár is. Már megszokottá vált Józsi bá’ mindennapos jelenléte, de egy reggel nem jött át, s az asszony rosszat sejtve zörgetett ablakán. Sokáig próbálkozott, míg végül rászánta magát, és betörte a kisablakot, hogy bejusson. Az öreg ott hevert a szobában, körülötte a szőnyeg ráncosra gyűrve, ahogy dobálhatta magát. Még volt benne élet, s rohammentő vitte a megyei kórházba.
Napokig feküdt élet-halál között, s mikor a kómából felébredt, nem emlékezett semmire.
– Amnéziája van – közölték az asszonnyal, aki minden délutánját az ágya mellett töltötte. Amikor beengedték hozzá, sírva borult rá, a kezét csókolgatva.
– Kicsoda maga? – kérdezte erőtlenül a szomszéd.
– A lánya, Józsi bácsi, a lánya. Ki más törődne magával ennyit? – nevetett az ápolónő, s az asszony utána mondta: A lánya vagyok, kedves. És megsimogatta eres, csontos kezét.