Amikor megkondul a harang...
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 287
Amikor megkondul a harang...
Fékcsikorgás. Sötétség. Egyre ijesztőbb hallani a szirénázó mentőautó közeledtét.
Hová? Kiért jön? Választ csak egy hét múlva kapott, mikor a kórházi ágyon felébredt a kómából. A lábadozás hosszú és nehéz volt, ám kislánya őszinte vidámsága, ragaszkodása segített a gyógyulásban. Már rövidebb sétákat is tettek, ilyenkor kislánya volt a „támasza”. Sétájuk mindig a kedvenc térre vezetett.
- Apa! Nézd milyen hatalmas a harang! Bimm-bamm. Ugye milyen szép? Szeretnék én is egy ilyen harangot! Bimm-bamm! – És ha valami fontosat szeretnék mondani, akkor csak meghúzom, te meghallod, és máris itt vagy! Ugye, megcsinálod?
Ilyen kérésnek nem lehetett nemet mondani.
Együtt készítették. Ez volt a titkos jel kettőjük között.
A magas, szőke hajú férfi gondolataiba merülve igyekezett hazafelé. Épp befordult az utcába, amikor megszólalt a templom harangja. A fárasztó nap ellenére is kedves mosoly húzódott meg szája szegletében, és megszaporázta lépteit, ami bizony nem volt könnyű, hiszen amputált lába nem mindig engedelmeskedett.
- Apa! – kiáltotta egy aranyszőke, göndörfürtös hajú kislány. - Soká jöttél! Nagyon, de
nagyon vártalak. Hol voltál ilyen sokáig? – de választ sem várva, máris apja ölébe
fészkelte magát. - Meghúztam a harangot is! Hallottad?
- Igen, hallottam - és óvón, szeretettel megsimogatta kislánya fejét, ahogy csak az apák tudják.
Az este az övék volt. A kislány csacsogott. Eldicsekedett az iskolában kapott jegyeivel, sőt azt is elárulta apjának, ma kihúzta meg a haját!
15 év múlva
A kislányból nagylány lett, de apjához való ragaszkodásán nem fogott az idő. „Ugyan milyen meglepetést kapok ma?”- gondolkodott, hiszen jól tudta, hogy ma, a 18. születésnapjára apja biztosan valami érdekes dologgal készült.
Az apa a kertben, a rózsák között válogatott. Szerette volna a legszebbet ajándékozni lányának. Léggömbökkel árasztották el az udvart lánya barátaival. Örült volna, ha felesége is részt vesz az előkészületekben, de morcos arcát látva, erről hamarosan lemondott. „Talán fáradt” – gondolta magában. Hirtelen ötlettől vezérelve, egy gyönyörű piros rózsát nyújtott át feleségének, remélve, hogy mosolyt csal arcára.
- Mit pattogsz itt te nyomorék! Épp ideje, hogy megtudd: a lányodnak nem te vagy az apja! És a kapott rózsát oly dühvel dobta el, hogy a léggömbökből bizony egy pár darab nagy durranással elrepült.
Szabad akarok lenni! Érted? Szabad! Tűnj el!
Az apa nem kérdezett, mert nem tudott. A szavak szívébe martak, torkát gombóc szorította. S ekkor lánya szaladva repült hozzá. Hűha! Micsoda pompa! Köszönöm! Hallottam a harangot, és már itt is vagyok!
Az apa mosolygott. Minden erejére szükség volt ehhez. Az ő lánya, az ő kicsi lánya? Nem az övé? Az nem lehet!
El innen el! El kell mennem! Ő soha ne tudja meg ezt a hírt!
És ment.
Külföldön dolgozott évekig.
A lánya azonban nagyon hiányzott. Nappal belevetette magát a munkába, de éjjel…
Látta amint lánya kibontott szőke haját simogatja a szél, és boldog mosollyal szalad kitárt karjai felé. Ez a kép beleivódott sejtjeibe, álmaiba.
Minden éjjel beszélgettek telefonon. Tudta, hogy unokája született, Balázs.
- Apa! Képzeld! Balázs rád hasonlít! Fúr-farag mint te! Sokat mesélek rólad, és ő is kérdez. Mikor látogat meg bennünket a papa? A múltkor még az iskolába is elvitte a kis harangot, és büszkén mutatta mindenkinek. Ezt az én papám csinálta!
Igen. A harang. Már hajnalodott, de fülében még mindig zúgott a harangszó. Két kezét fülére tapasztotta, de így is egyre erősebben hallotta: Bimm-bamm. Tavasz volt. A napfelkelte vöröses aranysárga fénye szinte vakított. A látvány gyönyörűségét fokozta, hogy a hirtelen kitisztuló égbolton madarak röpködtek. Ámulattal nézte kecses repülésüket.
„Hová, hová?” – és gondolatban szárnyukra pattant.
„Mennem kell!” – határozta el nyomban.
Délután már a repülőgépen ült.
- Apa! Tudtam, hogy jössz! Tudtam! Már egy hete minden éjjel meghúztam a harangot! Ugye hallottad? Nagyon szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek kislányom!
- Papa! Papa! - Szaladt felé gyors iramban Balázs, és akkorát ugrott ölébe, hogy a váratlan lendülettől megingott. Lánya szorította magához. S így, hármasban egymást ölelve, kacagva, sírva együtt indultak el.
- Papa! Képzeld! Anya férjhez megy, te vezeted be a templomba, én pedig viszem a fátyolt! – mondta el gyorsan a legújabb eseményt Balázs.
Egy hét múlva a templom gyönyörűen kidíszítve várta vendégeit.
A múltról nem beszéltek feleségével. Amikor átadta a borítékot, hogy az esküvő költségét teljes mértékben fedezi, még talán mosolyt is vélt felfedezni arcán.
A menyasszony a templom ajtajában állt. Gyönyörű volt. Jobbján apja, a fátyolt pedig kisfia fogta. Boldog volt!
Megszólalt a harang: Bimm-bamm.
Apjával az ismerős hangra, egymásra néztek, mosolyuk mindent elmondott, amit eddig is tudtak.
Lassan, nagyon lassan elindultak.
A menyasszony e földi boldogság minden léptét élvezte. Két szerető férfi kíséri, a harmadik az oltár előtt várja. Kell ennél több?
Az anya figyelte az eseményeket, de gondolatban távol volt. Talán a felhőkön túl, ahol csak a képzelet szárnyal. Semmibe révedő szeme üvegessé vált. S látta magát mennyasszonyként a kedvesével, aki megígérte, ha megszüli gyermekét, oltár elé vezeti.
És most nem ő áll az oltár előtt, hanem a lánya… Lánya? – kit azért szült meg, hogy őt feleségül vegye szerelme!?
De nem! Hazudott! Becsapott! Keze ökölbe szorult.
Szája szegletében torz vigyor.
A szertartás véget ért.
Lánya –most már férjével- odament hozzá. Kezét simogatásra emelte, ajkán még a köszönetmosoly elindult, de amikor meglátta anyja szemében a vörös démont, egy pillanatra hátrahőkölt. Nem értette a dolgot. Nem. Még nem, de a következő
pillanatok ….
- Te vagy az oka mindennek! Tudd meg, hogy ez a férfi, nem az igazi apád!- és hangos hörgéssel levegőért kiáltott.
A lány apjára néz, aki könnycseppekkel a szemében mély szeretettel átöleli, és annyit mond:
- Szeretlek kislányom!
A mentőautó éles szirénája belehasított a templomi csendbe…
A lány amint kilépett a templom ajtaján a szemközti fán madarak százai egyszerre szálltak fel, apró szárnyaikkal, kedves csicsergésükkel köszöntve az ifjú párt.
A tavaszi nap vakító sugarai egy pillanatra arra késztették a lányt, hogy szemeit becsukja, de mégis elindult…. az Élet ….a boldogság reménye felé.
A harang is megkondult. Bimm-bamm.