Amikor csak dadogni tudunk…
Szombat volt. – Mint annyiszor, félig ismét munkanap. – Megszólalt a telefon. – S egy elcsukló hang elmondta, hogy ő Jóska felesége, - és már tudtam… - Jóska elment. – Nagy erő, sorra venni a barátokat, s mindenkinek elmondani azt, ami ellen tiltakozik a lélek: megváltoztathatatlan.
Leo! Hová siettél! – Hisz csak pár év van közöttünk. – S míg én keserűen vettem tudomásul az élet nehézségeit, addig te mindig optimista voltál. – Víg kedélyed, kedves, megnyugtató szavaid engem is átsegítettek számos nehéz pillanaton.
Alkotótársam voltál. – Egy időben együtt voltunk a Holnap Magazin „túl szigorú” kritikusai. – De az igényesség nálad igazolta önmagát. A megjelent könyveid, a színdarabod, - s annyi más igazolta, - hogy önmagadtól sokkal többet követeltél, mint amit másoknak tanácsoltál.
Aztán az első rádiós műsoromban, - az IRKÁ-ban műsorkészítő társam voltál. – Megtanultad te is a repülőgép szimulátornak beillő keverőpult kezelését, - s persze, a legkülönfélébb interjúalanyok szeretetteljes, - értő kezelését is. – Vagy nem is. – Ez utóbbit eleve tudtad. – Ez emberséged alapvető része volt. – Együtt készítettük azt az emlékezetes október 6-i műsort, amelyben eredeti, német nyelven is megosztottuk számos aradi mártírunk utolsó sorait. – Mert eleink sokfelől jöttek, s te örökül többek között a hibátlan német tudást kaptad, - s így illusztrálhattuk, mennyire haladó és nemzetközi volt a mi forradalmunk, - példaképpen a mának is.
A barátommá lettél. – Sokszor egyetértettünk, - s voltunk haragban is, - mert heves voltam a vitában. – De legközelebb onnan folytattuk, ahonnan barátok közt szokás: a közös pontoktól.
Voltál az ügyvédem is. – Gondos, empatikus, nagyvonalú. – Kihez fordulok ezután? – Kire bízhatom rá kételkedés nélkül minden ügyemet?
Vártam az új könyvedet. – Vártam az újabb színpadi műved. – A Hetedikben helyed volt, - és lesz mindig! – S bánt, hogy a verseidet már nem tőled kérhetem el. –
Hová siettél ennyire?
Az, hogy részvétem, - annyira üres. – A telefonban egy magára maradt, összetört asszony, - én pedig még fel sem fogtam, hogy hirtelen rám szakadt a gyász. – Miért vesztek el minden évben egy-egy barátot? – Csak dadogtam. – Van-e bármi, ami vigasztaló egy ilyen helyzetben? – Annyi mondat vált közhellyé. – Márpedig te nem voltál soha közhely, - s nem leszel már sohasem! – Közhelyeket nem mondunk ki. – S csak nyelem a döbbenetet, amely a mellkasom mardossa. Próbálom megérteni, hogy az, amit hallok, igaz. – Döbbenetes, brutális, megváltoztathatatlan. – Egyesek azt mondják: nincs pótolhatatlan ember. – De nincs igazuk. – Utánad olyan űr maradt, amit nem tölt be senki. – Kapaszkodunk majd az emlékekbe, - az írásaidba, - s felidézzük gesztusaidat, hangodat, - mosolyodat. – Ahogy hátra dőltél, s azt mondtad: nem lesz semmi baj. – Te az az ember vagy, akire rábízhattuk, s rá is bíztuk magunkat. – S ahogy a többi eltávozott barátról tudom: a részletekre talán halványabban emlékszünk majd, - de az emberségedre egyre élesebben!
Dr. Dunai József ügyvéd, férj, apa, író és barát elment. – De úgy hiszem, eljön az ideje, hogy újra találkozzunk, s folytassuk a barátságunkat, a beszélgetéseinket, - ahonnan barátok közt szokás: a közös pontoktól.