Ambrus mester
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 150
Ambrus mester
Meghalt a sarki pék felesége, a Zsóka. Még ötvenéves korára is csinosnak mondható, örökké mosolygó asszonyka volt, aki nélkül el se tudták képzelni a kisváros lakói a pékbolt pultját. Nem kenyérbolt, vagy pékség, mint más városokban. Pékbolt. Zsóka nevezte el így, és ragaszkodott is az ötletéhez. Magát is többre tartotta a mindennapi kiszolgáló személyzetnél. Üzletasszonynak mondta magát, aki méltó társa a pékmesternek. A férje alkotta a pultra kerülő árut, de ő lehelt lelket az üzletbe. Az tény, hogy a vevők mindig őt találták a pult mögött a letörölhetetlen, kedves mosolyával, mindenkit lenyűgöző udvarias stílusával, de csak a beavatottak tudták, hogy mielőtt felhúzza a pékbolt redőnyét, személyesen ellenőrzi a brióst, meg a kakaós csigát sütő asszony tésztáját, meg a kenyeret, kiflit, zsemlét dagasztó péksegéd munkáját. Ő volt az üzlet motorja. A férje, az Ambrus mondta így, aki csendes, visszahúzódó ember volt, és inkább a hivatalos ügyekkel, meg a szakmával foglalkozott, mint a cserfes, mindig új pletykával betérő vevőkkel.
Nem is lett volna semmi baj, akár az idők végezetéig ellátták volna ők a várost pékáruval, meg egymást is szeretettel, gondoskodással. Még az üzletben is drágámnak, szívecskémnek becézgették egymást, ami ebben a városban nem volt mindennapos dolog. Az itteni embereknek keményen meg kellett dolgozniuk a mindennapi betevő falatjukért, és ez a küzdelem a lelküket is megkérgesítette. Ezek meg még harminc év után is drágámozzák egymást… Semmi gond, az ő dolguk, csak furcsa…
Aztán egy nap az asszony rosszul lett a pult mögött. Mentő, kórház, és az a nagydarab, kopasz pék úgy állt az ágya mellett, mint egy taknyos kölyök. Az orvosokat, nővéreket leste, kérdezgette, mit tehet, mit tegyen? No meg a borravalót osztogatta és bíztató, megnyugtató szavakat várt tőlük. Meg hát úgy egyáltalán… Eleinte biztatgatták is, hogy majd a műtét után jobb lesz, de végül a főorvos kinyögte, hogy ez bizony előrehaladott rákos daganat. Legföljebb három hónapja lehet hátra.
És még el se telt a három hónap, meghalt az asszony. Elsiratta, nagy pompával, hatalmas koszorúval, pappal, kántorral, kórus muzsikával temette a pék, meg a fia. Ott volt a temetésén a fél város, és miközben a sírba eresztették a koporsót, az il silenziót játszotta a városi színház kürtöse.
‒ No igen… ‒ szepegte a pék ‒, de mi legyen ezek után? Egyedül nem tudom fenntartani az üzletet.
‒ Add el, és költözz föl hozzánk, a közelünkbe ‒ mondta a fia. ‒ Aránylag olcsó most a panellakás. A maradék pénzedből akár húsz évig is elélhetsz.
‒ Megőrültél? Tékozoljam el egy egész élet munkáját? A boltot, amit anyáddal együtt hoztunk létre? Aztán meg mit is tudnék én kezdeni egyedül, anyád nélkül egy idegen városban hatvan éves fejjel egy betonkalitkában? A harmadik napon ki is ugranék az erkélyről…
‒ Mondanám, hogy költözz hozzánk, de négyen vagyunk a kétszobás lakásban, és a feleségemet se túlzottan kedveled… Mindez a nyolcadik emeleten…
‒ Tudod mit? Átadnám neked a pékséget ‒ mondta Ambrus, a pék. ‒ a feleséged beállhatna a pultba, te meg kft. igazgató lehetnél. A kemencét nyugodtan rám bízhatod. Jól megleszünk itt együtt. Az átírást elintézi az ügyvéd.
‒ Ne viccelj már, apa! ‒ mosolyodott el a fiú. ‒ Borús Tamás okleveles villamosmérnök és péksegéd? Tudod, milyen hülyén hangzik ez? Szó se lehet róla. Nekem Pesten van állásom, lakásom, családom, a barátaim. Mit kezdhetnék én itt, az Isten háta mögött? Örülök, hogy elmehettem innét… Ha meggondoltad magad, szólj, segítek lakást keresni!
Nem szólt. Se akkor, se azután. Csak egy levelet írt a fiának, amiben kijelentette, hogy nem kér a segítségéből, megoldja ő maga is a gondját. Majd fölvesz valakit a pultba a felesége helyett, és legföljebb fölfogad egy asszonyt, aki mos, főz, takarít rá. Emiatt egy percig se fájjon a fia feje! Már a héten is jelentkeztek nála hárman. Ők csak éljék a világukat ott, azon a drágalátós Pesten! Nem fogja őket zavarni. Azt ugyan sajnálja, hogy nem láthatja az unokáit, de eddig se nagyon rohangáltak hozzájuk…
A fiát se faragták puhább fából. Visszaírt, hogy rendben van, akár a házát is ráírathatja a takarítónőjére. Ő semmire sem tart igényt. Még a köteles részről is hajlandó lemondani.
Borús Ambrus rábólintott, és másnap fölvette pultosnak az első jelentkezőt. Meg is jegyezte a Feri, a péksegéd, hogy rendben van, az ő dolga, de ez a fancsali képű nő elriasztja a vevőket, mielőtt még megszólalnának. Lehet, hogy jól kezeli a mosógépet, de arra sem képes, hogy a pultról lesöpörje a kenyérmorzsát. Őt pedig nem arra szerződtették, hogy a felmosórongyot tologassa a műhelyben. Igaz, hogy fiatal, de még csak csinosnak se mondható. A munkája meg fabatkát se ér. Ha látná a Zsóka, kivel cserélte föl ez az Ambrus, alighanem kikelne a sírjából.
A pékmester is érezte, hogy nem a legjobb választása volt ez a nő. Egyik nap zárás után leültette a pult elé, és bár hebegve-habogva, de elmondta neki a kifogásait. Arra kérte, hogy legyen kedves a vevőkhöz. Beszélgessen velük. Akár még pletykálkodhat is, csak ne róla. Mosolyogjon, kérdezze meg hogy vannak, hogy tanulnak a gyerekek az iskolában, meg ilyesmi. Zárás után meg tetszik, nem tetszik, föl kell mosni a pékséget.
A nő idegesen megdörzsölte az orrát, és így szólt:
‒ Vicces ember maga, mester úr! Ezért a pénzért? Tudja mit? Mossa föl maga a birodalmát, meg a koszos gatyáját is! Én befejeztem. Vén szarházi…
Másnap már két újabb jelentkező kopogott a pékség ajtaján. Aztán a tél folyamán még vagy négy. Mindegyikben volt valami, ami nem tetszett a pékmesternek. Hát persze, mert ő még mindig az ő Zsókáját szerette volna látni a pult mögött, de rá egyikük se hasonlított. Se külsőre, se a temperamentumuk.
‒ Tudom, hegy semmi közöm hozzá, mester ‒ mondta egy nap a segéd. ‒ A maga üzlete, a maga pénze fekszik benne. Nekem csak a munkahelyem, de azért nem szeretném, ha elpártolnának tőlünk a vevők.
‒ Jól van, okostóni, fogja rövidre! ‒ mondta a pék mogorván két vekni elhelyezése közben. ‒ Bökje ki; fizetésemelést akar?
‒ Nem, főnök, csak elnézem mit küszködik ezekkel a pultos csajokkal. Igaza van, egyik se ide való. Ajánlanék én valamit, ha meghallgat. A minap összefutottam a városban egy gyerekkori ismerősömmel. Földim, a faluból való. Csinos, negyvenes nő. Úgy tud mosolyogni, meg csicseregni, mint tavasszal a fecskék. Pont ide született, ebbe a pultba. Most éppen nincs munkája.
‒ Vénlány, vagy férjes asszony?
‒ Elvált, de nem kikapós. Részeges, link pasas volt az ura. Mindig megverte, ha berúgott.
‒ Gyereke van?
‒ Nincs. Lett volna, de úgy megverte az a gané ember, hogy elvetélt.
‒ Nem bánom, no, mutassa be egyszer, aztán majd meglátjuk.
Bemutatta. Tetszett a mesternek. Megállapította, hogy nem túl okos, de afféle tűzről pattant, mosolygós, cserfes falusi menyecske. Az ő Zsókájához nem fogható, de a pultba pont megfelel. A többit meg majd kijárja az idő.
Vilma ‒ mert így hívták a nőt ‒ két saroknyira lakott egy özvegyasszonynál albérletben. Korábban egy autószerelő kft-nél volt takarítónő, de amikor valami adócsalás, vagy efféle miatt fölszámolták a céget, ő is állás nélkül maradt. Már azon gondolkozott, hogy visszaköltözik a falujába, aztán majd csak lesz valami, amikor összefutott ezzel a Ferivel, a péksegéddel. Ez meg egyből állást is ajánlott neki. Derék ember, korban épp hozzá illenék. Nem is iszik...
No, de ne álmodozzunk!
Hamar föltalálta magát a kenyérboltban. Megszerették a vevők, meg a mester is. Már hogyne, amikor kérés nélkül kimosott, vasalt, takarított nála, és az üzletet úgy rendben tartotta, mint azelőtt még senki.
Borús Ambrus eleinte úgy fejezte ki a háláját, hogy megtoldotta a fizetését egy-két ezressel. Aztán a születés-meg névnapjára még virágot is vette neki. A főnök a beosztottjának… Rögtön szárnyra is kelt a pletyka a városban, hogy a vén pékmester nősülni készül. Ki terjesztette? No ki? Hát persze, hogy a virágboltos asszony, aki maga is özvegy volt, és úgy gondolta, hogy pont összeillenék a pékkel. Ha már neki nem jött össze a dolog, ez a fiatal falusi cafka se örvendezzen!
Természetesen a pékmesternek is a fülébe jutott a pletyka, de ahelyett, hogy elküldte volna a pultos nőt, így szólt hozzá zárás után:
‒ Ha már ennyit pletykálnak rólunk, Vilma, azt hiszem jobb lenne, ha hozzám költözne. Nálam nem kellene albérleti díjat fizetnie.
Így is történt. A következő hónap elsején az asszony beköltözött a pékmester házába. A virágos asszony szerint egyenesen a hálószobájába, a hitvesi ágyba.
Feri, a segéd nem szólt semmit a dologhoz, hiszen nem rá tartozik, de azért csak tekergette a nyakát, és időnként oda-oda kacsintott a Vilmának, mert nem egészen így képzelte ő ezt az egészet. Bár erről soha nem beszélt egyikük sem, a virágos asszony azt is kiderítette, hogy húsz évvel ezelőtt a Vilma ennek a Ferinek a szertője volt. Borús Ambrusnak is a fülébe jutott a pletyka. Nyelt egy nagyot, aztán a vevők előtt is elkezdte drágámnak, meg Vilmácskának becézgetni az asszonyt.
Teltek, múltak a hetek, hónapok, és a segéd egyre magányosabbnak érezte magát mellettük. Esténként unalmában be-benézett a közeli kocsmába, és felhörpintett egy-két korsó sört. Mire dagasztani kellett, rég elmúlt a hatása. Közben beszélgettek az alkalmi ivócimborákkal erről, arról. Főleg a nőkről, a facér menyecskékről. Akadt volna a városban számtalan csinos nő, aki szívesen fogadta volna az udvarlását. Alkalmanként be is ugrott egyikhez, másikhoz, de sehol se érezte otthon magát. A Vilma mosolyára, évődésére vágyott, az ő szoknyáját szerette volna fölemelni. Mi az, hogy szerette volna? Akarta. És napról napra jobban akarta. Nem tudott elmenni mellette, hogy meg ne simogassa, vagy legalább a szemével intsen neki. Látták ezt a vevők, és látta a pékmester is. Egy nap aztán félre hívta a műhelyben és így szólt hozzá:
‒ Ide figyeljen, segéd úr! ‒ sziszegte kissé lilára vált arccal. ‒ Ha még egyszer meglátom, hogy megsimogatja a Vilmácska fenekét, én úgy seggbe rúgom magát, hogy hazaszáll a falujába. Mit képzel, mi vagyok én? A tulok, aki bőgve nézi, hogyan csábítják el a tehenét? Még egy ilyen eset, és repülnek mind a ketten. Remélem, megérti, amit mondtam!
‒ Természetesen, főnök úr ‒ szabadkozott a segéd. ‒ Sajnálom, hogy félreérthető… Szóval mi gyerekkori jó pajtások voltunk…
‒ No, akkor ezt most nagyon gyorsan felejtse el!
Úgy gondolta, ezzel rendezte a kapcsolatukat, de azért benne maradt a tüske a talpában. A soron következő kötelező egészségügyi szűrővizsgálaton szóvá is tette az orvos, hogy kissé lazítani kellene a munkatempón, mert a szívritmusa kissé egyenetlen. Ez persze a stressztől is lehet, no de miféle stressz hatás érhet egy olyan mesterembert, aki a saját műhelyében dolgozik? A maga ura. Még csak főnöke sincs… Minden esetre jót tenne egy kis kikapcsolódás, szórakozás, vagy netán levegőváltozás. Például egy hegyi üdülő. ‒ ‒ Az ‒ bólintott kétkedőn a mester. ‒ Más se hiányozna, mint hogy hetekre bezárjam a pékséget. Mire visszajönnék, egyetlen vevőm se maradna. Kezdhetnék elölről mindent. Magából a konkurencia beszél, doktor úr!
‒ A maga egészségéről van szó ‒ vonta meg a vállát az orvos ‒,úgy dönt, ahogy jónak látja. Én csak azt mondhatom, amit a műszerek mutatnak. A magas vérnyomást, a szívritmus zavart, meg a belső feszültséget. A maga korában már többet kellene pihennie. Jól alszik éjszaka?
‒ Hát persze. Egészen kettőig, mert akkor kell mennem dagasztani. Egészen más a mi időbeosztásunk, mint a maguké, doktor úr! ‒ Akkor már nem tudok mást mondani, csak azt, hogy próbálja meg kissé visszafogni a lovakat!
Borús Ambrus legyintett rá egyet és indult kiszedni a kemencéből a kisült kenyereket. Hanem azért mégis csak hatottak rá annyira az orvos szavai, hogy elhatározta; ezentúl minden hónapban elviszi Vilmácskát színházba, meg moziba. Hadd lásson világot az a szegény asszony, meg hát neki se árt egy kis kikapcsolódás. Addig majd a segéd helytáll a kemence mellett. Végtére is ő a beosztottja. Legföljebb ad majd neki egy kis prémiumot. Nem is árt lekötni a túlcsorduló energiáit, mert már megint nagy szemekkel méregeti az asszonyt.
Vilma két csattanós puszival fogadta a mester elhatározását, és rögtön el is kezdte nézegetni a műsorfüzeteket, hová vitesse el magát. Rögtön megakadt a szeme egy színes, féloldalas hirdetésen. Valami új pincegazdaság reklámozta az aranyérmes borait, meg a hétvégén rendezendő szüreti bálját.
‒ Ambrus mester! ‒ csimpaszkodott a pék nyakába. ‒ Ugye elviszel engem abba a szüreti bálba?
‒ Butaságokat beszélsz, asszony! ‒ szaladt föl rögtön a férfi vérnyomása. ‒ Mit keresnék én hatvanhat évesen a szüreti bálban? Nehogy még csőszlegénynek is beöltözzek a kedvedért?
‒ No de Ambrus, csak most az egyszer!... Tudod kivel voltam utoljára szüreti bálban? A Ferivel, a segédeddel. No, most meg veled…
‒ Nem, ha mondom! ‒ fordult el dacosan a férfi. ‒ A Feridet meg majd megtáncoltatom én, de azt nem fogja megköszönni.
‒ Csak nem vagy féltékeny?
‒ Én féltékeny? Na, ne nevettess! Csak kibököm azt a két gülü szemét. Akkora szemekkel bámul rád, mint ökör az itatóvályúra.
‒ Te még most se bízol bennem? Hát ez rohadtul rosszul esik. Árulom a kenyeredet, sütöm a tésztáidat, mosom a gatyádat, egy ágyban alszom veled, és te még most se bízol bennem? Hát akkor jobb is, ha minél előbb elköltözöm tőled ‒ mondta pityeregve, és levetette magát a heverőre.
Ambrus mester nyakas ember volt, két napig tűrte a szótlanságot, de aztán csak megsimogatta a Vilma tomporát.
‒ Hát a bálba nem viszlek el ‒ kezdte ‒, mert rajtam röhögne az egész város. de ha akarod, és megfogadod, hogy mellettem maradsz, végrendeletileg rád hagyom a fél házat. No, mit szólsz hozzá? Holnap beszélek az ügyvéddel.
‒ Nem is tudom ‒ szabódott az asszony, miközben örömében majd ki ugrott a bőréből. ‒ Ha nem bízol bennem, nem érdekel a házad se. Azt hiszed, hogy azért?
‒ Dehogy hiszem ‒ mondta, miközben forrt benne a tehetetlen düh. ‒, csak megölne a szégyen, ha megtudnám, hogy a saját segédemmel… No, érted már?
‒ Már hogyne érteném ‒ mosolyodott el Vilma. ‒ Na, jól van, de többé egyetlen szó se essen róla!
Szó ugyan nem esett, de a mester azon túl még jobban figyelte őket. Legszívesebben elzavarta volna a segédet, de tudta, hogy akkor az asszony is elmegy. Mit kezdene nélkülük? No jó, de hát akkor mit kezdjen velük? Ott a pékség, a jól bejáratott üzlet… Egyedül hatvanhat évesen? Innét már nem lehet újra kezdeni. Leskelődött hát, és nyelt nagyokat, mert szólni nem mert róla.
Egy novemberi estén éppen színházba készültek, de előtte még föl akarták köszönteni Jolikát, a mester unokahúgát. Útba ejtették hát a virágos asszonyt egy csokor valamiért. Míg a csokor készült, a vázában illatozó virágokat nézegették. A virágos asszony magához hívta a mestert, hogy megnézné, jó lesz-e úgy, vagy tegyen hozzá még egy-két szál zöldet? Közben a fülébe súgott valamit, amitől először elsápadt, aztán céklavörös lett a feje. Nem szólt semmit, csak fizetett, karon kapta Vilmát, és köszönés nélkül távozott.
‒ Mi van? Történt valami? Mit mondott az a vén boszorkány? ‒ kérdezgette a nő.
‒ Semmit ‒ húzta ki a karját az asszonyéból Ambrus. ‒ csak azt, amit amúgy is tudhattam volna. Azt, hogy egy utolsó ribanc vagy, angyalkám. Az a Feri meg egy rohadt strici. Ó, hogy döglene meg valamennyi… ‒ és földhöz vágta a virágcsokrot, megtaposta, és kirohant az úttestre. Egyenesen egy kamion kerekei alá.
Többen is tanúi voltak a balesetnek, nem volt nehéz a rendőröknek megállapítaniuk a tényállást. A baleset oka a sértett figyelmetlensége. Néhány percen belül ott volt a szirénázó mentő is. Szinte első ránézésre megállapították, hogy nekik itt már nincs sok dolguk. Jöjjön a hullaszállító kocsi!
Vilma egy ideig még ott tördelte a kezeit a járda szélén, de miután a hullaszállítók felvették az elhunyt adatait, ki máshoz futott volna a bánatával, mint Ferihez, a péksegédhez.
‒ Nyugodjál meg, Kisbogár ‒ suttogta az asszony fülébe. ‒ Még szerencse, hogy nem te kerültél az autó kerekei alá. Az a vén tulok meg legalább addig várhatott volna, míg az ügyvéd megírja a végrendeletét.