Álompasi
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 55
Álompasi
Van az úgy, hogy az élet akkor sodorja elénk a legvonzóbb lehetőségeket, amikor legkevésbé számítunk, vagy vágyunk rá. Talán néha álmodunk róla, lelkünk legmélyebb zugában dédelgetünk titkos kívánságokat, ízlelgetjük, milyen is lenne, ha egyszer megtörténne.
Így volt ezzel a harmadik Martini után Éva is. Ahogy Zoli széles, izmos hátát bámulta a teraszról, beindult a fantáziája. Tulajdonképpen már a továbbképzés első napján kiszúrta, amikor először meglátta. Az a fajta férfi volt, aki egyetlen mosolyával képes meghódítani egy nőt. Intelligens, udvarias, ápolt, mindig vidám és közvetlen. Magában csak álompasinak nevezte el, akkor még minden hátsó gondolat nélkül. Valamilyen rejtélyes okból Zoli is első látásra megkedvelte őt. Mindkettőjük számára természetesnek tűnt, hogy egymás mellett ülnek az előadásokon, és az étkezések alatt is. Volt köztük valami megmagyarázhatatlan, szinte tapintható összhang. Szabadidejükben többször is tettek együtt nagy sétákat a városban, vagy a Balaton partján, s meséltek egymásnak az életükről. Mindketten kiegyensúlyozott házasságban éltek, gyermekeket neveltek, szerették a munkájukat. Sok közös vonással rendelkeztek, ami még inkább elmélyítette a köztük kialakuló barátságot.
Most valami miatt nem tudta, de nem is akarta levenni a szemét Zoli hátáról, tarkójáról. A férfi, mintha megérezte volna, hátrafordult, és rámosolygott. Vonzó volt a mosolya, őrjítően vonzó. Éva testét tüzes hullámok öntötték el. Biztosan a Martini, győzködte magát. Valójában nagyon jól tudta, hogy nem az ital az oka. Megbolondultam, vagy mi van? – rázta meg a fejét, mintha a mozdulattal a férfit is kitessékelhetné a fejéből. Nem értette magát. Szerette a férjét, bűntudatot érzett, mégis egyre jobban vágyott Zolira. Ez az utolsó éjszakánk itt, ha valaminek történnie kell, annak most van itt az ideje, gondolta. Valószínűleg többé úgysem találkozunk, nem tudja meg soha senki. Ezzel az önmaga számára is átlátszó hazugsággal próbálta elaltatni a lelkiismeretét. Poharát játékosan megemelve visszamosolygott. A férfi elkomolyodott, és újra hátat fordított. Ezt jól elrontottam! Éva elbizonytalanodott. Biztosan megijesztettem. Lehet, hogy félreértelmeztem a gesztusait. Micsoda égés! Valószínűleg esze ágában sincs megcsalni a feleségét, mint ahogy eddig nekem sem jutott eszembe ilyesmi. Mi az ördög történt velem, hogy kikezdek egy nős pasival? Hogy nézek holnap a szemébe? Mit gondol most rólam? E pillanatban szeretett volna megsemmisülni. Elfordult a teremtől, és a korlátba kapaszkodva a sötét parkba fúrta tekintetét. Valahonnan a távolból zeneszót, vidám hangokat sodort felé a szél. Talán sétálni kellene egy nagyot, kiszelőztetni a fejét.
Nem hallotta a lépteket; váratlanul érte a tarkóját megcsapó forró lehelet. – Szia - suttogta a fülébe Zoli, amikor hátulról átölelte. Keze gyakorlottan siklott végig a hasán, a mellein. Szorosan a hátához simult, végigcsókolta a nyakán égnek meredő apró pihéket. Éva azonnal elfeledte előbbi gondolatait. Elragadta a szenvedély. Megpördült a férfi karjaiban, nyakát átfonva valósággal beleolvadt testével a testébe. Vad csókolózásba bonyolódtak, mint két harcos a küzdőtéren, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Hosszú idő után váltak szét, levegőért kapkodva. Ne itt, lihegte Éva. Már nem törődött semmivel, férje képe bűntudatával együtt könnyű hajnali ködként foszlott szét. Őrülten kívánta a szexet. Zoli megragadta a derekát, magához húzta, s egészen közel hajolva, mint aki különös titkot, felmérhetetlen fajsúlyú igét nyilatkoztat ki, megkérdezte:
- Akarsz dugni?
Akkor valami történt. Először nem is Évában, inkább valahol rajta kívül. Mintha megállt volna az idő, a film pergése megszakadt, a vásznon kimerevedett a kép. Minden mozdulatlannak tűnt, csak a kérdés mozgott, újra és újra bekúszott a vászonra, mint egy gusztustalan, nyálkás nyomot hagyó csúszómászó. Megborzongott. Ahogy a finom metszésű üvegpohár roppan szét a durva kézben, vágya úgy hullott szilánkjaira a satuszerű ölelésben, hogy aztán kiperegjen a férfi mohó markából, s csillámai elfolyjanak a semmibe. A testében lobogó tűz egy pillanat alatt hamuvá vált, a varázslat elillant. Meglepetten bámult Zolira, mintha most látná először. Ki ez a középszerű idegen? Hogy lehetett ilyen vak? Egyáltalán, mit művel itt? Kitépte magát a férfi karjaiból.
- Most meg mi van? – kérdezte Zoli zavaros szemmel. Látszott, hogy nem ért semmit. – Én sem itt akartam csinálni, ha ez a bajod. Gondoltam, fölmegyünk a szobámba.
Éva sajnálkozó pillantást vetett rá, és elrohant. A hűvös áprilisi éjszakában már senki sem járt a sötét utcákon. Milyen szerencse, gondolta. A tó felé szaladva úgy érezte, üvöltenie kell.
–Köszönöm! – ordította maga elé teli tüdőből. Érezte, hogy megkönnyebbül. Köszönöm, sikoltotta tovább a feltámadó északi szél, meglobogtatva az éjben az eszmélés fátylát.