Álljak meg, kapaszkodjak
Írta: Szokolay Zoltán
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 195
Álljak meg, kapaszkodjak
Nem hihetem, hogy itt vagy még.
Azt sem, hogy nem vagy már sehol.
Sorra megérintem a bezárkózott
tárgyakat, összeszáradt időpamacsokat.
Magukba szívták szavaid, szívzörejeid.
Nem tudlak többé kibontani. Némák,
simák, hidegek. Felszínük végzetesen
homogén előttem. Mélyük őrzi a felvételt,
amelyet soha nem indíthatok újra,
hiába várom, hogy felzengjen bennem,
mint katedrális hűsében a fúga.
A mélyük rejt? Vagy ez is csak
itt hagyott anyag, amin átszivárgott
még távolabbra mindaz, aki Te vol
--- de nem,
ezt nem lehet, így nem lehet soha.
Megütnélek a múlt idejű létigével.
Próbálok lepihenni, farkasösztönnel
forgok fekhelyem fölött, de nincs más
hajlékom, nincs menedékem, csak az
elárvult, esetleges körülmények.
Azok rajzolják körvonalaim.
Fénypálcikákat tördelek,
kitámasztom szemhéjamat,
hogy naponta újraírhassam
ezt az önmagába forduló,
digitális labirintusi hazautat,
életben felejtett fiú.
Nem mondhatom, hogy itt vagyok még.
Sem azt, hogy nem vagyok sehol.
Hiába tudom, ha nem tapasztalom
a reveláció borzongató örömével,
hogy hallasz, látsz, figyelsz,
egyetlen teremtményedet.
Istent hasztalan szólongató zarándok
érzi ennyire súlyosnak lépteit
a bizton tudott viszontlátás előtt.
Emlékszel? Üzented, ne siessek.
Sok teendőm van, lássak végre hozzá.
Ha elfáradok, álljak meg.
Kapaszkodjak a vaskorlátba.
Vársz türelmesen. Biztosan találkozunk.
Nem élhetem át, hogy ott vagyok már.
Azt sem, hogy itt még. S hiába áhítanám,
egyelőre azt sem, hogy sehol.