Állásfoglalás a plágiumról
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 572
Állásfoglalás
Az alábbiakban a személyes véleményemet foglalom össze úgy is mint alkotó ember, és úgy is mint A Hetedik alapítója.
Az elmúlt hetekben információk jelentek meg arról, hogy bizonyos erősen összecsengő verssorok felvetik a plágium gyanúját. Őszintén remélem, hogy szerzőink egyike sem érintett hasonlóban.
Az a vágy, hogy sikert érjünk el, és elfogadást, megbecsülést, pozitív visszajelzést kapjunk szűkebb és tágabb környezetünktől, alapvető emberi vágy. Aki művészettel foglalkozik, az felfokozott mértékben tárulkozik ki, és intenzíven keresi a visszaigazolást.
Az a késztetés, hogy a sikert a lehető legkisebb erőfeszítéssel érjük el, szintén természetes. A mindennapos apró hazugságok is arra szolgálnak, amire a nagy csalások: hogy jobb megítélést érjünk el, és jobb lehetőségekhez jussunk.
Önmagában az, hogy mindannyian igyekszünk a lehető legjobb benyomást tenni a környezetünkre, még nem bűn. Azonban az, amikor ezt a hosszú idő alatt kialakult, széles körben elfogadott normák megsértésével igyekszik elérni valaki, az már bűn.
A művészet világában érthető, és normális, ha művészek hatnak egymásra. Legyen bár kortárs, vagy távoli korban élt előd, akinek akár egy műve, akár a teljes munkássága hat ránk, az a mi megnyilvánulásainkban, alkotásainkban is megmutatkozik. Egyes művek motívumai, irodalmi művek esetén szókapcsolatok, szimbólumok, kifejezések és ezek meta jelentései beépülnek a kultúrába, és akár a mindennapos szleng szintjén is nyelvi jelenséggé válnak. Számos versfordulatot idézünk mindannyian öntudatlanul is, mert köznyelvi jelenséggé, kulturális toposszá váltak.
A művész számára sem tilos műve megalkotásakor más művekből meríteni, azonban ennek tisztességbeli szabályai vannak. Az első szabály az, hogy tiszteljük a művet, amelyre utalunk, és a művészt, aki azt alkotta.
A tiszteletet fejezik ki a „tisztelgő, hódoló” művek, más szóval a „hommage”-ok. Ez olyan gesztus, amit szokás a mű címében, vagy alcímében jelezni. Nyilvánvaló, hogy a megtisztelt művész alkotásaiból létrejött toposzok, szófordulatok megidézésre kerülnek az adott műben.
A tisztelet kifejezése akkor is szükséges, ha az adott szófordulat, szövegrész megidézése nem egy tisztelgő mű része, hanem az eltérő témájú aktuális mű eleme. Ilyen esetben, ha az adott jelentéskörnyezetben szimbólummá vált kifejezést, szókapcsolatot használjuk, illendő azt kiemelni, például kurziválással, azaz dőlt betűs szedéssel. Akkor pedig, ha egész sorok, részletek, mondatok kerülnek átemelésre, az idézőjel alkalmazása elvárt és elvárandó. Ezekben az esetekben illendő és hasznos legalább lábjegyzetben feltüntetni azt is, hogy honnan, azaz melyik szerző melyik művéből származnak az idézetek.
Ismeretes a kollázs technika is, amikor egy új alkotás nagyrészt, vagy egészében más mű, vagy más művek változtatás nélkül átvett részleteinek újszerű összeállításával születik. A megfelelő cím, alcím, lábjegyzet, kiemelés, és az idézőjel célszerű alkalmazása ilyen esetben is jó és szükséges eszköze a méltó tisztelgésnek.
Azonban akkor, amikor egy szerző a saját szerzeményeként kíván megjelentetni olyan alkotást, amely akár részben, akár egészében más szerzőtől átvett szöveget tartalmaz, és azt semmilyen módon nem jelzi, azaz szándékosan megtéveszti a mű olvasóit, akkor csalást követ el. Ez nem a tisztelet, hanem a tiszteletlenség kifejezése: plágium.
A plágium: lopás, hiszen más szerző munkájából akar az elkövető önmaga számára sikert kovácsolni. A plágium nem azonos azzal, amikor önkéntelenül idézünk egy toposszá vált fordulatot. A plágium tudatos, különösen, ha valakinél ismételten előfordul.
Aki plagizál, abban bízhat, hogy senki sem ismeri az irodalom egészét, így olvasók és szerkesztők előtt rejtve maradhat az ügyeskedése.
Aki plagizál, az meglopja az olvasót is, mert homályban tartja az eredeti művet és annak szerzőjét, holott a szövegek átemelése sokszor az eredetinél szerényebb eredményt hoz létre.
Aki plagizál, az végső soron a saját tehetségtelenségét, lustaságát és tisztességtelenségét ismeri el, mivel eleve az erkölcsi és művészi szempontból is helytelen, tisztességtelen utat választja.
Egyesek bízhatnak abban, hogy bizonyos közösségekben olyan presztízst élveznek, amely ennek kiderülése esetén is megvédi őket.
Aki plagizál, azt nem művésznek tartom, hanem tolvajnak és csalónak.
Így tehát: a mások által alkotott művek, és más alkotók iránti tisztelgés etikus, megfelelően jelzett formáit a művészi reflexiók természetes módjának tekintem, ám a plágiumot tisztességtelennek, elítélendőnek és üldözendőnek.
A művészet célja – többek között –, hogy önálló alkotások létrehozásán keresztül mutassa fel az emberit és a jót. A bűnös út nem eszköze ennek. A plágiumot a művészetnek ki kell vetnie magából.
Ezért kérem, sőt elszólítom olvasóinkat, szerzőinket, szerkesztőinket, s velük együtt minden irodalmi műhely és alkotóközösség tagját, hogy üldözzék a plágiumot. A tudomásukra jutó eseteket pedig hozzák nyilvánosságra azért, hogy az elkövetők ismertté váljanak, és ne folytathassák (alkalmasint egy-egy lebukás után máshol) a tisztességtelen tevékenységüket!