Akik értik Istent
Írta: Lovass Adél
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 544
Akik értik Istent
E hajnalra hirtelen jött a fagy. Az emberek fázósan húzzák össze magukat. A nap a domb mögött időzik, fél belépni hozzájuk.
Hangosan pattognak a kukorica szemei a tálban. A kislány és az öreg együtt morzsolják. A lányka egy csutka segítségével, az öreg görcsös ujjaival. Azok oly’ rendben állnak, hogy vonalzót lehetne tenni melléjük. Szélütés. Mintha az Isten örökös morzsolásra akarta volna rendelni hátralévő életében. Hajlott háttal ül a sámlin. Keze szaporán jár. Lábán kapca.
A lányka fázósan húzza maga alá koszos talpacskáit. Nézegeti, ahogy a sárga szemek egymásra potyognak. Egyiket kiveszi, megforgatja. – A csúcsuk pirosas – mondja, és maszatos arcával rámosolyog az öregre.
Kongó vödörhang, ajtó nyílik. A nagyobb testvér jön be, vele hangos röfögés és baromfiak zaja. Átlépi földön ülő testvérét, majd leemeli a sparheltről a moslékos fazekat. A vödörbe önti annak tartalmát. Meleg pára tölti be a szűk helyiséget, fonnyadt krumplihéjak áporodott szaga. A fiú nyögve emeli meg a karimáig telt vödröt, óvatosan indul az ajtó felé. A kislány odaszalad, kinyitja neki, majd gyorsan becsapja mögötte, s visszakotor az öreg mellé, a melegre.
Folytatják a morzsolást. A lányka az öregre emeli okos szemeit. – Tánti! Én már értem Istent – mondja, és taknyos orrocskáját megtörli a kézfejével. Az öreg keze pillanatig megáll.
– Értem, hogy miért kellett Istennek a hét nap. A világ teremtéséhez – folytatja tiszta tekintettel a kicsi.
Az öreg gyorsan lesodorja a maradék magot a kukoricacsutkáról, majd oldalra dobja. Ép kezén kitárja az ujjait. Olyan, mint a kertvégi gesztenyefa ma reggelre földre hullott eres, rozsdás levele. Bénult kezén lévő hüvelykujját illeszti nyitott tenyere mellé, s mutatja: hat.
– Igen, tudom, hogy hat nap alatt teremtette, s a hetediken megpihent. A pap bácsi mondta a szentmisén. De én értem, hogy miért van hét nap egy héten.
Az öreg újabb kukoricacsövet vesz a kezébe, szaporán morzsol. Alulról néz fel. A kislány ugrál, magyaráz:
– Az iskolában a nagyok a bolygókról tanultak. Hallottam. A tanító úr hét bolygóról mesélt nekik. Amik itt keringenek velünk a világűrben – karjával hadonászik a levegőben.
Az öreg keze is szaporán jár, de le nem veszi szemeit a lánykáról.
– Meg azt is hallottam, amikor az énekórán a hangokról beszélt nekik. Ott is hét van. Le is rajzolta. Olyan kerekek voltak a táblán, mint a bolygók a térképen.
Leguggol, belenyomja ujjait a kukoricás tálba, és kört formáz. Majd gyorsan kisimítja a szemek közti árkot. Por száll fel, morzsolt kukorica pereg kézfejére, nevet. Az öreg is mintha mosolyogna. Egy ferde rángás jelzi derűjét, de arcizmai nem engedelmeskednek már neki. Szemével pislogva üzeni a kislánynak: érti.
– És Tánti! Ott van a szivárvány! Megszámoltam a múltkor, pont hét benne a szín! Pont hét! A tanító úr is elsorolta.
Az öreg abbahagyja egy kis időre a munkát, elgondolkozik. A gyerek még jobban belelendül, tovább csacsog:
– És a hétfejű sárkány! Az is hét, Tánti! Mint a hét napjai! Én már értem Istent!
Az öreg furcsa, sípoló hangot hallatva rázza a fejét, döcögve mozog hajlott háta. Talán nevet. Aztán még gyorsabb ütemben pergeti le soronként a terményt.
A kislány lelkesedése alábbhagy. Kezébe vesz ő is egy csövet, kipattintja az első magot, és halkan mondja: – Nem hiszel nekem, Tánti.
Kopogó kukoricaszemek hangja marad csak közöttük, meg a sparhelten felfőtt víz rotyogása. A tál már majdnem tele, mikor ismét nyílik az ajtó. Fény szökik be, megvilágítja a két morzsoló alakot. Mindketten odanéznek a besurranó fénypászmára. A sarkig kitárt ajtó nyílásán keresztül hihetetlen látvány tárul eléjük. A fagyott pára apró gömbökben ül meg a fűszálak tetején. Ragyog az egész udvar, különféle színekben csillognak a felkelő nap fénye által megvilágított jégkristályok.
A kukoricaszemek pergése abbamarad egy pillanatra. Könny szökik az öreg szemébe. A mellette térdeplő lányka pedig halkan suttogja:
– Sárga, piros, narancssárga, kék, zöld, ibolya, indigó…