Aki megmenekült a haláltól
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 300
Aki megmenekült a Haláltól
Szomorú és mégis vigasztaló életrajz-interjú Király Lajos költővel
„Még sok dolgom van a világon”
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez,
Ha jő a halál:
Ujjod valamíg azt
Pengetheti vigaszt
Bús elme talál.
Első beszélgetés
Ezt a bús hangulatú, az elmúlás kikerülhetetlenségét sugalló, az alkotás fontosságát idéző Arany János verset idézem Király Lajos költőnek, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör elnökének, a Csepeli Munkásotthon Laguna Éttermében, ahol alig néhány vendég lézeng a korona-vírus miatt. Különös hangulatot és jelentőséget ad beszélgetésünknek, hogy Lajos szörnyű időszakot élt át az utóbbi három évben és különösen az utóbbi öt hónap kínzó küzdelemmel és szenvedésekkel telt. De most, úgy tűnik, legyőzte a kórt és elküldte a Halált a búsba, megmagyarázva neki: Még sok dolgom van a világban. Lajosnak, miután meghallgatja a gyönyörű verset, felcsillan a szeme és folytatja:
Hisz szép az élet
Fogytig, ha kíméled
Azt, ami maradt:
Csak az ősz fordultán
Leveleid hulltán,
ne kívánj nyarat.
A Csepeli Munkásotthonban Lajos költői délutánja után ülünk le beszélgetni. Verseit barátai mondták, a Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub tagjai. Húsz éve ismerem a hajdan erős magyart, a Krúdy Irodalmi Kör örökmozgó elnökét. Magas, gyorsmozgású, se nem sovány, se nem kövér, ahogy mondani szokták, kortalan, mindig derűs, barátságos, lelkes, fontosságának tudatában lévő, örökké magyarázó ember. Most, ahogy egymással szemben ülünk, látom, megmaradt a derűje, a barátságossága, nem keserítette el betegsége, még szebbnek látja a világot, felértékelődtek az élet kis örömei, fontosságtudata sem csökkent, de testileg bizony megviselte a kór. Csontsovány, arca beesett, lötyög rajta a zakó, 75 kilóról 40-re fogyott és most elégedetten arról számol be, kissé fátyolos gyenge hangon, elharapva a szavak végét, hogy már elérte a 43 kilót. Nagylelkűségét is megőrizte. Tizennyolc vékony dedikált kötetet ajándékoz nekem, hogy felkészülhessek Király Lajosból, és ráadásul az interneten is rengeteg olvasnivaló házi feladatot ad, amelyeknek figyelmes elolvasása pár hónapot venne igénybe. Asztalra teszem zsákmányomat, a Király műveket, mind a 18-at. Külön teszem mostani beszélgetésünk aktualitását tartalmazó öt könyvét: Nekem még sok dolgom van a világban; Meditációk a küzdelemről, a betegségről, a létről; Kinek lelke örök tűzben ég; Rímek és dallamok-at. Az utóbbi szenvedéssel teli évek krónikái ezek a vékony könyvecskék. E címek önmagukért beszélnek. Megpróbálom elnyomni magamban a sajnálkozást, ami vegyül kissé az önsajnálattal és a proletár irigységgel, hogy ennyi könyve jelenik meg egy tollforgató barátomnak. És nem mutatom ki sem az irigységemet, sem sajnálkozásomat, mert Lajos büszke tollforgató, és mint az öntudatos emberek, azt tartja, őt ne sajnálja senki, az irigységről pedig tudja, hogy az annak jele, hogy valamit jól csinál és talán büszke is erre, ezért elviseli. Látom rajta a betegség és a szenvedés nyomait, mégis azt a közhelyes kérdést teszem fel neki, amiről egy interjúnk során, Moldova György azt mondta, hogy ez a legbutább újságírói kérdés: - Hogy vagy?
- Most már túl vagyok az életveszélyen – mondja. Pincér jön. - Mit parancsolnak?
- Te mit iszol? – fordul hozzám.
- Ha lehet barnasört.
– Én öt cent mézes barackpálinkát kérek.
– Csak négy centet tudok adni – így a pincér. Király Lajos nem csodálkozik, ennél ostobább dolgokat is megélt - Miért nem lehet öt centet adni? - kérdezi. Mire a pincér: - Ez a szabály.
- Nohát, ha ez a szabály, akkor kérek kétszer négy centet.
Amikor a főúr elmegy, hozzám fordulva, mosolyogva megjegyzi:
- Ez a mézes barackpálinka az egyik gyógyszerem. Kihajtja belőlem a veseköveket. A kirurgusok lézerrel összetörték a nagyobb darabokat, de nem eléggé. A kisebbektől egyenként szabadulok meg. Szörnyű fájdalommal jár. Nagy megkönnyebbülés, nagy öröm.
- Hát akkor dolgozzunk. – javaslom. – Mindent kérdezhetek? Nincs kényes téma?
- Kérdezz nyugodtan.
- Mióta felgyógyultál, hirtelen meglódult az íráskedved. Ez a legtermékenyebb korszakod. Betegséged előtt 27 könyvet írtál, az utóbbi években pedig 18-at. Az idén hetet. Mi ennek az oka? Közrejátszott, hogy rájöttél, az időd véges és az elmúlástól való félelem miatt? Vagy a sors által neked juttatott időt még hasznosan akarod tölteni? Ahogy műsorodban egyik versedből hallottam: el kell mondani? Miért?
- Egyrészt, akit megérint a halál szele, az egyre jobban szereti az életet. Ez most a termés begyűjtésének ideje. Másrészt rengeteg mondandóm van, rengeteg kész írásom DVD-én, CD-én és a honlapomon is gyűjtöm írásaimat, a rólam szóló recenziókat, elővettem és néhány témát meg is megjelentettem. Harmadrészt, adok neked egy jó tanácsot, egy tollforgatónak ebben idős a korában sem szabad abbahagyni a légzést, és írni kell, írni, írni. És ha jön a Halál, azt mondom neki, nem érek rá. Mert a Halál ahhoz megy, aki feladja és rimánkodik: jaj, meg akarok halni!
Én nem adom fel!
- Amikor Baranyi Ferenccel itt, a Munkásotthonban beszélgettünk, azt a kényelmetlen kérdést tettem fel: Feri, nem félsz a Haláltól? És ő egy tanmesével válaszolt. Egy öregasszonyért jön a Halál és azt mondja: Gyere velem. Mire az asszony azt kérte: Te Halál, várj, míg átmegyek a szomszédba, mert ott van egy szegény ember, akin segítenem kell. – Jól van! Egyezett bele a Halál. Az öreg néni, miután segített a bajba jutott emberen, kijön ki a házból. A Halál elé áll: No, most már gyere velem. Mire az öregasszony: - Várj még egy kicsit. Itt a szomszédban van egy másik beteg ember. Segítségre szorul. Hadd ápoljam. – No, jól van, menjél. Az öregasszony sietve el. Amikor befejezte a beteglátogatást, a Halál ismét eléje áll: - No, most már aztán tényleg, gyere! Az öregasszony erre ismét arra kéri a Halált, hogy várjon, még segít a következő betegen. A Halál beleegyezik, de aztán újabb és újabb halaszthatatlan feladatokat kell elvégeznie az asszonynak és a Halál mindig enged, de aztán megunja, és végleg otthagyja a ravasz asszonyt.
- Írtam erről egy hasonló elbeszélést. Volt egy idős házaspár. Siránkoznak, meg akarunk halni. Jön a halál, kopog. Kimegy az asszony, azt mondja neki a halál, aki üzletkötőnek adta ki magát:
-Úgy hallottam, meg akartok halni, viszlek benneteket.
- Dehogy akarunk, de ott szemben lakik egy gazdag ember, az meg akar halni - felelte neki az asszony. Visszamegy, a férj azt kérdezi:
- Ki volt?
– Á, senki – mondta az asszony -, csak egy árus. Másnap olvassák az újságban, hogy egy milliárdos hirtelen meghalt.
- Popper Péter egyik előadásában egy indiai mesét mondott el a halálról, annak kiszámíthatatlan természetéről. A maharadzsa kertésze szívszorongva rimánkodik.- Uram! Adjon nekem egy lovat, hogy elmeneküljek a halál elől Delhibe! Megfenyegetett!
A kertész megkapja a lovat és vágtatva elmenekül Delhibe. A fejedelem sétál kertjében és arra jön a halál.
– Te halál! Miért fenyegeted te az én szolgámat?
Mire a Halál:
- Nem fenyegetem én, uram! Én csak csodálkozva felemeltem a karom, mert a kertészeddel Delhiben kell találkoznom.
A halál kiszámíthatatlan, biztos eljön, de nem tudjuk, mikor. És mi persze azt szeretnénk, hogy minél később. Te félsz a haláltól?
- Nem félek!
Lajos, folytatná a feleletet, de elfogja a köhögési roham.
– Igyál egy kis vizet, javaslom. Iszik. Aztán folytatja. – Nem félek. A Kinek lelke örök tűzben ég című kötetemben, amely a 2019 szeptembere óta megjelent verseimet tartalmazza, írtam erről. Ebből idézek egy verset, ami választ ad arra is, hogy miért írok sokat.
Kinek lelke örök tűzben ég
Sosem féltem a haláltól
Pedig már sokszor megkísértett
csak attól féltem, hogy cserben hagy
a nehéz, csodálatos élet.
Küzdöttem mindig másokért is, –
és nem feledtem, honnan jöttem: –
megváltó szeretet vezérelt,
és ez volt számomra az Isten! –
Eszembe jutott nagyanyám,
reggel és este imádkozott: –
mindig könyörgött a másnapért,
és megköszönte a tegnapot! –
Az idő olyan gyorsan robog,
sok mindent szeretnék még tenni: –
kinek lelke örök tűzben ég, –
az nehezen tud megpihenni.
- Faludy miközben egész életében félt a haláltól és tudta, hogy az élete véges, az örökkévalóságnak is írt, mégis, művei halála utáni sorsáról így vélekedett: „Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy, - és attól fogva, olyan lesz, mintha sose lettem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énnekem ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a Kerepesi temetőben, szép márványtáblát, rajta a nevem arany betűkkel – de mit ér mindez? 3000-ben már a nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep alá, a nyelv, amelyen írtam, eltűnik, a nép, amelyhez tartozom, kihal. A második halál tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partituráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.”
Ha előbb-utóbb meghalunk, van értelme ennek a sok küzdelemnek?
- Igen. Van értelme! A nagy klasszikusokon kívül, előbb-utóbb csaknem minden tollforgató elmúlik az időben, de hinni kell abban, hogy öt-tíz, esetleg ötven vagy száz év múlva valaki felfedezi az írót. Nem véletlenül gondolom, hiszek abban, hogy ha valaki ír egykoron egy doktori disszertációt: Király Lajos élete és műveinek alkotási ritmusa egyes napokon és napszakokban - akkor műveim nagy segítséget jelentenek számára. Az írónak hinni kell önmagában és maradandóságában is, akárhány műve is marad, vagy nem marad fenn az útókornak..
Nem féltem, csak szomorú voltam a hirtelen rám zuhant betegségek miatt…
- Luther úgy hitte: ki-ki hite szerint üdvözül. A hit, a nemcsak a vallásos hit, erősít és életen tarthat. Már mindent megírtál magadról?
- Már szinte mindent megírtam 45 könyvemben, de még sok mindent szeretnék közkinccsé tenni, ami a számítógépemben van.
- Azt mondjuk, amikor egészségesek vagyunk, nem érdekel engem a halál. De amikor betegek leszünk, és a halál ott ólálkodik köröttünk, hirtelen félni kezdünk. Te hogyan élted meg a halálközeliséget?
- Egyrészt akkor sem féltem, csak szomorú voltam. És azt kérdeztem magamtól, hát a tisztességes emberek hullanak, és a tisztességtelenek életben maradnak? Másrészt a halálra nem úgy kell gondolni, hogy húúú, milyen rettenetes. Nem annak rettenetes, aki meghal, hanem annak, aki élve marad. És én nem akartam, nem akarok bánatot okozni szeretteimnek, barátaimnak. Amikor rossz passzban voltam, írtam is több önvigasztaló verset is arról, mi lesz velem, ha meghalok. Ebben hiszek. Egy közülük:
Az örök élet titka
Mielőtt én majd meghalok,
hozzám jönnek az angyalok,
fehér szárnyukat lengetik,
velem mulatnak hajnalig.
Mikor csillan a napsugár,
a sok-sok angyal körbe áll,
énekel boldog dalokat,
s akkor a szívem megszakad…
Szárnysuhogva égbe visznek,
átadnak a Jóistennek. –
Szárnysuhogva égbe visznek,
átadnak a Jóistennek. –
Zengnek az arany trombiták,
testből kiűzik a Halált,
és visszatérek a Földre: –
élek örökkön örökre! –
És visszatérek a Földre: –
élek örökkön örökre! –
xxx