Ady és József Attila
Ha tisztán akarunk látni a kérdésben, el kell távolítanunk átöröklött előföltevéseinket a két költő viszonyáról. Leginkább azt, amely szerint a haladó magyar költészeti hagyomány gerincét a Petőfi – Ady – József Attila fővonal alkotja. Petőfi utókora meglehetősen bizarr módon alakult. A hivatalos, egyetemi, akadémiai, Petőfi Társaság-beli felfogás igyekezett kilúgozni a nagy költőből minden forradalmiságot, illetve amennyiben ez nem volt lehetséges, háttérbe tolni, megszelídíteni, letompítani a felforgató, renitens költő képét. Amikor a magyar munkásmozgalom a 19. század végén megszerveződött, vitába szállva a hivatalos Petőfi-képpel, természetesen nyúlt vissza előzményként a letagadott forradalmár Petőfihez. A Népszava nyomorköltészete és társadalom-átalakító retorikája ezt az örökséget folytatta, alkalmazta. A világnézeti ellentét ellenére a konzervatív népnemzeti esztétikai ízlés, a Petőfire hivatkozó, közérthetőségre törekvő költészeti eszmény a szociáldemokrata lírát is átitatta. Csizmadia Sándor voltaképpen Petőfi-epigonnak tekinthető. A szocialista eszmerendszer nem alaptalanul hivatkozott Petőfire. A költő a francia forradalom kultuszát művelte, és eljutott az utópikus szocialista eszmerendszerekig, nagyjából a legtovább, ahová a kor Magyarországán el lehetett jutni.
Nevezetes cikkében, a Petőfi nem alkuszikban Ady, a 20. század eleji modernség vezéralakja szintén ősének vállalja Petőfit, mint aki a maga korának modernje volt, és aki egyúttal a társadalmi értelemben vett forradalmiságot is képviselte. Ady, a jogkiterjesztés logikáját követve szövetségeseket keresett azokban a néprétegekben, amelyeket a történelmi osztályok nem ismertek el a nemzet szerves részének, így a szocialista munkássággal is jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Lírájának egy kisebb tartománya erős átfedésben volt a szociáldemokrata eszmeiséggel: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, Küldöm a frigy-ládát, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak, stb. Ady halála után a szocialista mozgalom Petőfi mellett Adyt is a maga hősei és ősei közé sorolta.
Ez a folyamat József Attila életműve és öröksége körül is lejátszódott. Szárszói temetésén a költőt a szociáldemokrata munkásság nevében Mónus Illés búcsúztatta. De Szakasits, Szélpál Árpád és számos más szocdem vezető vagy írástudó is megfogalmazta, hogy a szociáldemokrata mozgalom igényt tart József Attila örökségére. Az 1942-es Fiumei úti újratemetést szervező József Attila Emlékbizottság munkáját az ifjú szocialista Marosán György irányította. Tehát a Petőfi – Ady-tengelyhez a szocdemek teljesen magától értetődően kapcsolták József Attila alakját. Szegény kommunistákat igaztalanul érte az a vád, hogy a Petőfi-Ady-József Attila fővonal megfogalmazása az ő bűnük lenne.
Ezt a formulát a kommunisták ugyanis készen kapták a szocdemektől. Bizonyos fontos előzmények ellenére (néhány illegális kommunista, mint Horváth Márton, kripto-kommunista újságírók szocdem lapoknál, mint Barcs Sándor, Kállai Gyula, Losonczy Géza, vagy a kommunista baloldallal rokonszenvező írástudók, mint Bálint György vagy akár Déry Tibor), a moszkvai emigráció csak jelentős késéssel vette tudomásul, hogy 1937. december 3-án egy kiemelkedő költő vetette magát a vonat kerekei alá, és hogy ehhez a költőhöz nekik is közük lehet. A magyar kommunista párt vezetősége csak 1945. december 2-án, a költő halálának 8. évfordulóján határozta el, hogy József Attila örökségét vállalják. Ez, sajnos, egyúttal a kisajátítás kezdete is. Innentől kezdve a költőt a maguk tulajdonának tekintették, és kiépítették a proletárköltő imázsát. A Petőfi – Ady – József Attila-féle fővonallal is ettől kezdve bántak kommunista privilégiumként.
Ezzel az alakuló népi demokrácia átmentette Adyt is, József Attilát is a maga rendszerébe, s viszonyukat két forradalmár költő relációjaként állították be. József Attila – úgymond – folytatta és továbbfejlesztette a forradalmár Ady örökségét. Ennek a sémának én is felültem, és ehhez kapcsolódik a ritkán előforduló nagy szakmai kudarcaim egyike. Készpénznek vettem azt a gondolatot, hogy József Attila a maga költészetében Ady folytatója volt, és elhatároztam, hogy feltárom ezt a folytonosságot. Ennek érdekében számos tanulmányban megvizsgáltam Ady közvetlen utókorát, azt az időszakot, amely József Attila költővé válását is magába foglalta, tehát a húszas évek Ady-recepcióját. Számos publikációt tettem közzé ebben a tárgykörben a hetvenes évek második felében. Igyekeztem rekonstruálni azt a kontextust, amelyben József Attila Ady-képének alakulása végbement. Mire azonban ennek a felmérésnek a végére értem, világossá vált számomra, hogy József Attila nagy költészete nem Ady nyomdokaiban bontakozott ki.
Vizsgáljuk meg tehát higgadt tárgyilagossággal azt a sokkal bonyolultabb valóságot, amely e mögött az ideologéma mögött rejlett. A képletnek van egy igaz eleme. A fiatal József Attila – egyebek között – valóban Ady tanítványa volt. Ady költészetével korán megismerkedett. A lakás költségeinek csökkentése érdekében a család albérlőket fogadott. 1917-18 telén egy Tittel Margit nevű lánynak adták ki a Ferenc-tér 11. szám alatti lakásuk alkóvját, aki színésznek készült, és verseket írt. Örök égő címmel 1922-ben meg is jelent egy verseskötete. Az Ady-élmény közvetítésének nyomai hozzá vezetnek. A költő Etelka nővére így emlékezett a fiatal lányra: „Tittel Margit az alkóvos lakásban volt bérlő. Csinos, magas lány volt, rövidre vágott hajjal. (Ami akkor nagy ritkaság volt.) Verseket is írt (pl. Halál), Ady-verseket szavalt. Ő nagyon szerette Attilát, sokat foglalkozott vele, tanította versre, szavalt neki. Színésznő akart lenni, és emlékszem, valamilyen műkedvelő társulatban szerepelt egy rövid szereppel: »Jaj, a mártás, ég a rántás«, gyakorolta. Emlékszem egy estére, amikor a sötét szobában Ady-verseket szavalt nekünk és a Vokurka-fiúknak, többek között a Halál rokonát.” A polgári iskoláját végző Attila ekkor már próbálkozott versírással, Tittel Margit Ady-versmondása ezért nyitott fülekre talált nála.
A költő korai verspróbálkozásai nem maradtak fönn, valószínűleg nem túl nagy kár értük. Az első versek, amelyek ránk maradtak, az 1920 végén, Makón írt zsengék voltak. Nem lehet velük sokat kezdeni. Sokkal érdekesebb az a levelezés, amelye a gimnazista diák folytatott a Budapesten élő nővéreivel. Innen értesülhetünk arról, hogy Ady költészete a pályakezdő költőre fokozódó mértékben gyakorolt hatást. 1921. október 23-án kelt levelében olvassuk a következő, sokat idézett mondatokat: „Nagyon köszönöm Adyt – már adybb vagyok Adinál.” Előtte pár mondattal az Adyt is magába foglaló irányzathoz való viszonyáról vall: „született nyugatista vagyok”. December 2-án megerősíti Ady iránti elkötelezettségét: „egyik tanár, aki különben igen művelt és mégis szerény ember azt mondta rá [egyik versére], hogy ebből az egy versemből látja először azt a szellemet, amely érvényesülni fog. S erre föl adott három kötet Adyt, ezek: »A magunk szerelme«, »Uj versek« s »A halottak élén.« Majd otthon őket mind áttanulmányozzuk – az enyéimet! – jó? Karácsonyra csakis Adyt kérek!”
Mit jelent ez az Ady iránti lelkesedés? Tudnivaló, hogy József Attila kivételes versmemóriával rendelkezett. Ha elolvasott egy verset, az megrögződött emlékezetében. Adyt tehát úgy szólván könyv nélkül fújta. Intenzitás tekintetében az ő Ady-élménye tehát bizonyára eltért a kortárs fiatal költőkétől, bár a korban ez az orientáció a legkevésbé sem számított kivételesnek. Az induló költők nagy hányada Adyt utánozta. Szabó Dezső, pamflet-szerűen jellemezve a húszas évek eleje kötészetének állapotát, így írt ezzel kapcsolatban: „Ady-epigonok: karikatúrás továbbrángásai a nagy költő kiötlő sajátságainak, különösebb kifejezéseinek. A nagyfene buja csókok, a végzet-Lédák, az ó-jaj-Mammon, a tyűh-de-elátkozott vagyok féle költői Teleki-tér vigécei ezek. Ezek az Ady Lisznyai Kálmánjai.”
Ha egy pillantást vetünk az Ady-élményről beszámoló levelek időszakának verstermésére, akkor megállapíthatjuk, hogy József Attila ekkor került a költővé válás határpontjára. Ekkor vált verselgető diákból kezdő költővé. Ekkor váltottak át művei zsengékből komoly költői jelentőséggel még nem rendelkező, de már saját lábukon megálló költeményekké. Nemigen lehetne még ebben a stádiumban megkülönböztetni őt az Ady-epigonok seregétől. „Epigon” – ezt a minősítést megbélyegzésként alkalmazza az irodalomtudomány és a kritika, amellyel éles cezúrát húznak az eredeti, jelentős teljesítmények létrehozására képes autonóm művészek, és a kiemelkedő alkotókat utánzó, saját hangon megszólalni képtelen, saját, érvényes világot kiépíteni nem tudó versfaragók között. Csakhogy senki sem születik eredetinek, senki sem kezdi pályáját remekművek írásával. Az eredetiséghez, az autonóm esztétikai teljesítmény eléréséhez a tanuláson, a mesterekként tisztelt elődök mintául választott műveinek utánzásán, tehát az epigonizmuson át vezet az út. Ezt az eredetietlen, utánzó, utánérző produkciót mégsem lehet a szó szoros értelmében reménytelen epigon fércmunkának bélyegezni. Epigon az, aki a jelentéktelenségből, középszerűségből nem tud kievickélni, ha folytatja is a működését, sohasem dicsekedhet számottevő művekkel. József Attila felívelő pályája egyik, kezdeti szakaszán, élete egyik epizódjának időtartama alatt született ilyen írásművei ellenben beleilleszkedtek egy fejlődési folyamatba, számos olyan előre mutató elemet tartalmazhatnak, amelyek a későbbi remekművei kiindulópontját, nyersanyagát képezték, amelyek számos átalakításnak köszönhetően beépülnek a remekművekbe.
Ezen a ponton válik élesen ketté egy mester közvetlen, pillanatnyi hatása a közvetett, hosszú távú befolyástól. Egyfelől konstatálhatjuk a gyenge vagy közepes versekbe beépült Ady-hatás nyilvánvaló jeleit, amelyek azon túl, hogy jelzik a fiatal költő irányválasztását, nem részesítenek katartikus esztétikai élményben. Másfelől azonban ezek az érintkezési pontok figyelmeztetnek azokra a hosszú távon ható, formailag sokkal nehezebben tetten érhető szemléleti következményekre, amelyekkel az Adyval való találkozás járt. Először a könnyebben megragadható összefüggéseket vesszük szemügyre, aztán térünk rá a mélyebben fekvő, a felszínen kevésbé szembetűnő folytonosságra.
Adynak nem voltak jelentős tanítványai. Ennek oka, hogy attitűdjei, költői megoldásai rendkívül markánsak, messziről felismerhetők voltak. Aki Ady módján írt, nyomban másoló féltehetségként lepleződött le a kritika és az olvasók előtt. Az ő nyelve, modora nem volt összeegyeztethető más költőkével, nem lehetett hatását tompítani, valamilyen nagyobb hagyomány közösségébe belemosni. Nem hagyott mozgásteret a részleges követésre, az átformáló imitációra. Az Ady-hangot a pályakezdő József Attilánál is gyerekjáték felismerni, azonosítani. Előfordul, hogy egy-egy kompozíció teljes egészében Ady igézetében fogalmazódott meg. Erre legjobb példa a Lovas a temetőben. [30.] Az Ady költészetében gyakori ló és lovas reláció jelenik meg benne (Az ős Kaján, Az eltévedt lovas, A ló kérdez, stb.). Ennél fontosabb, hogy a tanítvány megismétli a mester jellegzetes eljárását, amit egyéni mitológiának nevezhetnénk. Ady olykor közismert mitoszi alakokból, jelenetekből, helyzetekből önkényes, szeszélyesnek tekinthető torzításokkal a konvenciótól eltérő, az ő egyéni képzeletére jellemző mítosz-mutációkat hozott létre. Ilyen figura a Dionüszoszból és Apollóból összegyúrt, de turáni elemeket is tartalmazó ős Kaján alakja. A Lovas a temetőben ugyanezen recept szerint készült. Másik példa az egyébiránt erős Juhász Gyula-hatást is eláruló Ősapám, [57.] amely az Ond vezér unokáját [285.] mondja újra.
Talán fontosabb, de mindenesetre gyakoribb ennél a mű egészére kiterjedő mintakövetésnél a csupán egy vagy több motívumra, fordulatra, attitűdre kiterjedő utánzás, úgy, hogy a mű egésze egyéb tekintetben úgyszólván önállósítja magát. A Mámor című vers [17.], az Ady-hatás egyik legkorábbi előfordulása, az Ülök az asztal-trónon megoldását ismétli meg. [127.] Ady verseiben nagyon gyakori az én hipertrófiája, „kóros” felnagyítása. Itt „mámor-fejedelemként pózol „az asztal-trónon” és a gazdag, hatalommal bíró uralkodó gesztusait veszi kölcsön. A makói gimnazista, ha lehet, még felül is múlja mesterét, magát a Mámor megtestesüléseként mutatja be. Ő is az adakozás, az adományozás kegyét gyakorolja a rászorulók megsegítésére. De míg Ady hangsúlyozza az adakozó kedv szeszély-jellegét, hogy az ajándékozás önös célból, a gőg, a fölényérzet átélése érdekében történik, József Attila altruista irányban elhajlik a mintától. Az ő versének lírai énje valóban jót akar tenni embertársai érdekében.
Ady az utolsó strófában, a vers csattanójában mintegy leleplezi magát, ironikus fordulattal él, jelzi, hogy a nagy adakozás nem több, mint amolyan borravaló-osztás. Az Adyra olyannyira jellemző, a nagyzolást valós értékére leszállító önleleplező csattanót József Attila másutt érvényesíti. Például az egyik legrosszabb Ady-utánzatának, Az őrült hajótöröttnek a zárásában. [116.] Miután a vers beszélője győzelmesen rohanó gályájáról, dagadó vitorláról beszél, a zárójeles három befejező sorban ezt olvassuk: (Hahó! – rikolt a zord sziklák fölött / S utolsó rongyát vitorlának tűzi / A víg magyar, őrült hajótörött.)” Ugyanezzel a megoldással találkozunk a másik nagyon gyenge Ady-utánzatban, a Baál címűben. [59.] A vers olvastán először az Ima Baál istenhez című vers jut az emlékezetünkbe, [18.] de a pénzt, gazdagságot megjelenítő isten-szörnyeteggel való viaskodás példa-verse Adynál sokkal inkább a Harc a nagyúrral. [64.] A pénzistennel gőgösen és magabiztosan szembeforduló lírai én a Baál záró soraiban így érvényteleníti harcias kiállását: „(Aludj, aludj, nagy álmot aludj, /Koldúsból szökkent árva lélek!” Mind a harminc verset ilyen részletességgel végigvehetnénk, amelyek esetében könnyen bizonyítható az adys ihletés, de ennyi is elég annak belátásához, hogy a pályakezdés éveiben József Attila is Ady-hatáson esett át.
A Lovas a temetőben és az Ősapám inkább a tudatos stílusimitációra nyújt példát, tudatos, szándékos utánzásra, szinte távolságtartó, technikai másolásra utalhat. A Mámor, a Baál, Az őrült hajótörött, de mondhatnám a Szerelmes kiszólást, a Kalózkapitány indulóját és számos más darab viszont a nagy költő előd szuggesztiójáról árulkodik, arról, hogy bizonyos attitűdöknek, gesztusoknak, megfogalmazásmódoknak az utód nem tud ellenállni. Úgy érzi, ha érvényesen akar beszélni, akkor a magáévá kell élnie ezeket a megnyilatkozási formákat. Ady költészetének egyik alapvető attitűdje a bajvívó magatartás mindennel és mindenkivel szemben (a pénz, a szerelem, Isten, a betegség, az élet, a halál, a politikai ellenfelek). Ezt az attitűdöt József Attila gyakran átveszi. Ezek szinte leigázzák a tanítványt, kényszeresen ráerőltetik magukat. A szerelmi kudarc, legalábbis az udvarlás eredménytelensége miatti frusztrációt, a szerelmi vágy agresszivitását például nem Juhász Gyula Anna-verseinek esengő hanghordozásában, hanem a Léda-versek viharos és nyers nyelvezetét kölcsön véve tudja csak kifejezni a fiatal József Attila.
Megítélhetjük úgy a korai versekben feltünedező Ady-hatást, hogy mivel gyenge vagy középszerű alkotásokban találkozunk velük, érdektelenek, tiszavirág életűek. Amiért mégis érdemes őket számba venni, az a hosszú távú, nehezebben megragadható, de érdemi befolyás, amelyet Ady költői gyakorlata gyakorolt József Attilára. Öt olyan irányra szeretném itt felhívni a figyelmet, amelyeket Ady mutatott az utána következő költő nemzedékek számára. Az egyik az előbb említett disszonáns szerelmi líra. Az a nyíltság, amellyel a 19. század szemérmes líraisága után Ady a szerelem testi-szexuális, vagy legalábbis erotikus oldaláról beszélt. Ez a költői nyelv felszínén is megmutatkozik, olyan szavak, kifejezések, képek és utalások formájában, amelyek a mindenkori közerkölcsök szerint súrolják vagy egyenesen át is hágják a nyelvi tabu határait. Másrészt a férfi és nő kapcsolatának olyan felfogása, amely nem hallgatja el a kínos vagy kényes konfliktusokat sem, amely nem idealizálja a szerelmi partnert, amely nem egyeztethető össze a polgári házassági és családi eszménnyel, Ady verseiben tűnik föl. Ebben az értelemben a magyar nyelvű költészetben a modern szerelmi líra megújítása Ady érdeme. József Attila kései szerelmi költészete, például a Gyömrői Edithez írott versei, vagy akár a Vágó Mártának írt Elmaradt ölelés miatt is, elképzelhetetlenek a nélkül az ösvény nélkül, amelyet Ady taposott ki Léda-verseiben. Ez a nyelv jelent meg a fiatal költő szerelmi verseiben, sokkal kezdetlegesebben. Olykor sokkal szélsőségesebb, „merészebb” változatokban, de költőileg erőtlenebbül. De Szabó Lőrinc szerelmi lírája is ezt az Adytól eredő kezdeményezést folytatja.
Ady volt az, aki megtette a döntő lépést afelé, hogy a lírikus önmagáról az olvasó számára negatív képet nyújtson, hogy megmutassa magát esendő mivoltában, vágyaknak, nehezen bevallható motivációknak kitett lényként álljon közönsége elé. Az emberkép megújításának, az önmagunk eszményítésén vagy legalábbis az önmagunkat kímélő elhallgatásán túllépni hajlandó merészségnek ezt a döntő fordulatát már a fiatal József Attila is végrehajtotta Ady nyomdokaiban lépegetve, kicsit még esetlenül, groteszk eredménnyel, mint például az Útrakészség című versében, [28.] (ahogyan az említett Szabó Lőrinc is így járt el). E fordulat nélkül a kései költészet bűn-versei soha nem születtek volna meg.
Az első világháború után, és különösen a tragikus trianoni területvesztést követően az Ady-recepcióban fordulat következett be. Az életében a jobboldal által kíméletlen támadásoknak kitett költőt a konzervatívok egy része a bekövetkezendő magyar tragédiát előre látó, a katasztrófát megjósoló, a nemzetét féltő váteszként sajátították ki. A hanyatló nemzetét halálos letargiájából hasztalanul ébresztgető, nemzeti bűneinket fejünkre olvasó prófétát látták benne. Ez az Adyra olyannyira jellemző magyarság-kritika a recepció teljes szélességében legitimmé vált. A fiatal József Attila sem maradt ki az Ady-féle nemzet-ostorozást visszhangzó kórusból. Egyik verse már címében is ezt az Ady-szerepet ölti magára: Ady Endre helyett mondom. [85.] De totális, a nemzethalállal fenyegető önkritika fogalmazódott meg Magyarok című versében is. [83.] A művészi színvonalra megint csak legyinthetnénk, ha a pálya utolsó évében nem hangzana föl a nemzet egészére kiterjedő önkritika a Hazám szonettciklusban, a nagy költészet szintjén. És ha azt vetjük ellene, hogy ez az attitűd nem Ady sajátja, hanem már Zrínyi, majd Kölcsey óta jelen volt irodalmunkban, erre azt válaszolhatom, hogy egy program továbbélése úgy tartható fenn, ha a változó történelem során átalakuló viszonyokra alkalmazzák, felfrissítik. Márpedig a formula utolsó jelentős megújítója Ady volt, amint ez az Adyt különösképpen nem kedvelő Illyés egy szép kései versében, az Ady estéje címűben megfogalmazta.
A harmadik érintkezési területként azt a szűkebb tartományt jelölhetjük meg, amely hagyományosan József Attila költészete legbensőbb övezetének számít: ú.n. „proletárköltészetét”. Bármiként értékeljük is a verseknek ezt a korpuszát – a félreértések elkerülése érdekében én ezeknek a költeményeknek feltétlen bámulója vagyok – a József Attila-líra legsajátabb teljesítményeiről van szó. Mint ismeretes, Ady is művelt egyfajta proletárköltészetet. Engedményeket téve a szociáldemokrata mozgalomnak, amelyet szövetségesül kívánt megnyerni, több olyan verset írt, amelyeket aztán munkáseladók munkásközönség előtt szívesen előadtak: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak. Érthető, ha a proletár-témát kereső költő ezeket a darabokat kiindulópontul választotta.
Nyomban rá kell azonban mutatnunk, hogy ezek a darabok az Ady-líra legjobb teljesítményéhez mérten alacsonyabb színvonalat képviselnek. Ezt a szintkülönbséget már a korabeli kritika is észlelte és jelezte. A rivális költők és irányzatok pedig erősen hangsúlyozták, hogy Ady minden igyekezete ellenére sem autentikus proletárköltő. Polgári forradalmár, aki szimpatizál a munkásosztállyal. Ady ilyen költeményei mögött a jogkiterjesztés gesztusa állt. Nagyon érzékenyen észlelve a történelmi mozgás irányát, a társadalom korábban számításba sem vett rétegeinek (a parasztságnak, munkásságnak, nőknek, nemzetiségieknek) gyors és tömeges emancipációját, várható belépését a történelem alakításába, szélesre tárt karokkal fogadta be ezeket a tömegeket, és érdeklődést tanúsított a szegény osztályok legbensőbb problémái iránt.
Ez a háttér nem kellett, hogy érdekelje a fiatal költőt, ő azt nézte, az így létrejött termék beépíthető-e saját költészetébe. Egy nyilvánvaló genetikai összefüggés mutatja, hogy ez lehetségesnek bizonyult. A keletkezését tekintve rendkívül izgalmas Anyám című vers utolsó szakasza egyértelműen az egyik legtöbbet szavalt Ady-proletárversre, az Álmodik a nyomorra vezethető vissza. [320.], [354.] Hosszas összehasonlításra nincs terünk, elég, ha a haldokló újpesti munkásfiú álmát „tiszta ágyról” és „tiszta asszonyról”, összehasonlítjuk a proletár édesanya álmával a „tiszta kötényről”. Nagyon érdekes, hogy a vacsoráját kis lábaskában hazahozó édesanya képe Kassáknak a Tisztaság könyvében saját feleségéről írott mondataival állítható párhuzamba, aki a munkáltatónál kapott vacsoráját viszi haza a családja ellátására. József Attila ún. „proletárköltészete” számára azonban mind Ady, mind Kassák gyakorlata túlzottan szűk keresztmetszetűnek bizonyult. A Külvárosi éjhez, az Elégiához vagy A város pereménhez erősen ki kellett tágítani az elődök proletárköltészetének horizontját. Ady nemcsak követendő példát, hanem egyúttal elrugaszkodási pontot is jelentett József Attila számára.
Van József Attilának – talán három – kései ún. „istenes” verse. Ez a nem nagy számú, de kivételesen magas művészi értéket képviselő költemény nem született volna meg Ady számban és jelentőségben igen erős istenes költészete nélkül. Ismeretes, hogy a modern magyar költészetben van néhány derék, számottevő vallásos költő, mint Mécs László, Harsányi Lajos, Sík Sándor, de a keresztény felekezetek nem dicsekedhetnek kiemelkedő költészettel. A vallásos hit és a modernség nem tudott igazán termékenyen ötvöződni. Ady volt az, aki kialakított egy sajátos hangvételű lírát, amelynek centrumában az Istennel való viaskodás, valamiféle jákobi birkózás folyik. Ennek ára azonban az, hogy a felekezeti korlátokat a költő minduntalan áthágja, nem tartja tiszteletben a dogmákat, szabályokat, illemszabályokat, amelyek például egy papköltőt folyamatosan nyűgöznek. Ezért sem lehet ezeket a műveket vallásos költeményeknek, hanem istenes verseknek nevezni. Más módon Babits hasonlóképpen hadilábon állt az egyházi kötelmekkel vallásos témájú verseiben. A fiatal József Attila számos korai istenes versét láthatóan Ady nyomdokaiban haladva komponálja meg. Ilyenek: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás [42.], A Szent Jobb ünnepén, Istenjárás, Tovább én nem birom, Mert Ismeretlenünknek tetszik, stb. Hogy úgy mondjam, ezek a darabok képezték a hídfőállást, amelyhez képest a híd másik lábaként beállíthatjuk a Bukj föl az árból, a Nem emel föl és Az Isten itt állt a hátam mögött című, 1937-ben írt verseket.
Talán egyetlen olyan fiatalkori remekművet ismerünk József Attilától, amelynek az előzményei között egy Ady-verset is számon tarthatunk: a Tiszta szívvel. Kezdő strófája a negatív önmeghatározás iskolapéldája. Nem azzal határozza meg magát az egyén, amije van, amit birtokol, hanem azzal, amit elveszített, amihez nem jutott hozzá, amije tehát nincs. Ilyen negatív önmeghatározásra más példa is van a modern költészetben: Ady Szeretném, ha szeretnének című kötetének nyitó verse. A párhuzam jelentős, mert a modern, patriarchális kötöttségekkel nem rendelkező, vagy az ilyen kötöttségeket életgyakorlatában nem hasznosító ember definíciójaként hat. Ennek a párhuzamnak egyetlen szépséghibája, hogy számos riválisa akad a modern költészetben is, például Babits híres Cigánydalának refrénje. De a népköltészetben sem ismeretlen: „Nincsen apám, nincsen anyám, / az Isten is haragszik rám”, és a cigány folklórban is nyomára bukkanunk. Ady Szeretném, ha szeretnének előhangja ettől függetlenül biztosan a Tiszta szívvel egyik kiindulópontjának tekinthető.
József Attila Ady-hatást felmutató korai költészetében elkülöníthető egy verscsoport, amely rendelkezik azokkal a vonásokkal, amelyekkel az Ady-ihlette verseit jellemeztük. Egy megkülönböztető jeggyel azonban rendelkeznek: közvetlenül megidézik a nagy előd alakját. Az Ady melletti elköteleződésről vallanak: [Téged siratlak…], Ady Endre helyett mondom, Sírdomb a hegycsúcson – A holtan megbántott Adyé – , Ady emlékezete. Ezekből a versekből kinyerhető néhány érdekes információ. A [Téged siratlak…] egyik kijelentése: „Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó” a magyar ugar motívuma felemlítésével a társadalomkritikus Adyra, A magyar Ugaron című versre és a hó révén A téli Magyarországra utal. A Sírdomb a hegycsúcson című vers pedig a Búgnak a tárnák című Ady-vers egyik sorára játszik rá.
Az utóbbi vers érdekessége, az alcím „a holtában megbántott Ady” említése figyelmeztet arra, hogy Ady költészete a húszas években továbbra is élénk viták középpontjában állt. A szegedi egyetemre készülő fiatalember figyelemmel kísérte az Ady körüli sajtó-polémiákat, s versével Juhász Gyula Kődobás című cikkére reagált, aki „Herczeg Ferenc Ady-ellenes cikkének rágalmait leplezte le.” Az Ady-kultusz a húszas évek végére tetőfokára hágott, és az Ady-ellenes érzések is a felszínre törtek. 1929 nyarán A Toll című lapban, váratlanul a Nyugat, tehát a saját tábor egyik prominens szereplője, Kosztolányi is támadást indított a túlzásokba eső Ady-kultusz, és egyúttal a költő, a Nyugat cégére túlértékelése ellen. Számos írástudó, és köztük József Attila is indíttatva érezte magát arra, hogy elmondja véleményét Adyról és a róla a lapban kialakított ítéletekről.
Cikkének címe, amelynek záró részében sajátos költészetelméleti koncepciót fejtett ki: Ady-vízió. József Attila az ankéthoz előtte hozzászóló írástudókat szembesíti Ady költészetével, majd kijelenti, hogy vízió helyett elemzésre, minden Ady-vers tárgyilagos értelmezésére lenne szükség. Ő maga azonban nem jár elöl jó példával. Egyetlen Ady-vers, Az Illés szekerén kötet előhangja egy rövid részletét emeli ki, arról tesz nyelvi-stilisztikai megállapítást, s az ilyen típusú megközelítés nagybani elvégzését javasolja. A vitacikk mindazonáltal Ady védelmében íródott, de úgy, hogy nem csatlakozott azokhoz, akik Kosztolányi általa is bírált pamfletjén megbotránkoztak. Ez az Adyt a sárga földig leszidó Kosztolányi iránt kíméletes vélemény egy félév múlva éles elítéléssé keményedik. 1930 tavaszán, a magyar ifjúság Ady-emlékünnepén a Vigadóban felolvasott Ady emlékezete című versében ezt találjuk: „– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Mért békítik a símák alattomba’ / lány-duzzogássá haragvásait?” Nincs rá logikai lehetőség, hogy kivegyük Kosztolányit azok köréből, akik naponta szóval ölik a nagy költőt. 1930-ban, érett költészetének első évei egyikében tehát József Attila Ady mellett tört lándzsát. Idézett versében történetesen a népi radikalizmus szellemében.
Ez a kiállás Ady mellett, Kosztolányival szemben, azért érdekes, mert az Ady-pamflet szerzőjével a fiatalabb költő épp ekkortól került egyre szorosabb kapcsolatba. A harmincas években már nem olvashatunk tőle Adyval kapcsolatban semmilyen megnyilatkozást. És ez aligha lehet a véletlen műve. A jelek szerint az érett József Attila szép csendben eltávolodott egykori mesterétől. Belátta Kosztolányi – legalább részleges – igazságát. Adatunk nincs rá, a feltételezés mégsem légből kapott. A harmincas években, a Nyugat ún. második költői nemzedékében, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila költészetében az első nemzedékhez képest fordulat következett be. Ennek egyik eleme, a depoetizáltság felé tett lépés József Attilára az említettek közül a legkevésbé volt érvényes. A tárgyiasság előtérbe kerülése annál inkább. Ez a jellemvonás Ady szimbolizmusához képest azt jelentette, hogy a versekben megidézett tárgyiasságok az új nemzedék költészetében önmagukat jelentették és nem magukon kívül valami más, nagyobb, titkosabb összefüggésre utaltak. A fa fa volt, a gyár gyár, a nap pedig nap. Nem kell ezt dogmatikusan érteni, de a József Attila verseiben megidézett tárgyi világ körül csak valami megfoghatatlan aura képződött, s nem kellett mögötte, mint szimbólum mögött, rejtett jelentést keresni. József Attila tehát hátat fordított Ady szimbolista metanyelvének. Az utolsó években kibontakozó vallomásossága, a költészetnek kifejezésként történt felfogása még inkább távolította a szimbolista poétikától. Ebből a nézőpontból nézve Ady azt a bűnt követte el, hogy a legmélyebb lelki tartalmait tárta volna föl, érzéseit idegen nyelvre, a szimbólumok nyelvére fordította le, és érzéseit ezen a szimbolista metanyelven, áttételesen, közvetetten fogalmazta meg. Ez persze leegyszerűsítés, mert Adynál az érzések, indulatok, legbensőbb indítások megtalálták az utat a kifejeződéshez, de ezekbe a mélységekbe ne merüljünk most el. Elégséges megállapítani, hogy az érett és a kései József Attila poétikája eltávolodott Ady költői hitvallásától.
Ez az eltávolodás azonban teljesen természetes s helyénvaló. A legkisebb mértékben sem ártott meg a József Attila-versek költői minőségének. Egyébként is, mire ez az eltávolodás bekövetkezett, az Ady-hatás mélyen átitatta nyelvét és gondolkodását. Nem véletlen, hogy váratlanul és önkéntelenül egy Ady-mondat tolult a tolla alá, amikor Téli éjszaka című versét lezárta. „Rálép lábára a tél” – írta a költő az utcán élő, fagyoskodó hajléktalanról. „S fiatal csókok tébolyával / Lép majd szívetekre a Tél” – olvassuk A menekülő Élet kötetben megjelent Az Ősz szerelmei című versben. Tehát az Ady szimbolizmusán történt, deklarált túllépést a nyelvi automatizmus felülírta. Bármilyen nyilatkozatot tesz, a költő nem állhat jót még magáért sem, amikor a költő elődhöz való reális viszony megmutatkozik. Az Ady-költészet tanulságai szervesen beépültek József Attila életművébe. A Petőfi – Ady-reláció érvényes, csak nem úgy, ahogyan az ideológiai sémák azt normatív módon elő kívánták írni.