Adni öröm
Írta: Haranghy Géza
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 255
Adni öröm
Szokásos nyári délután volt. Egy barátommal ültünk az utcai padon. Mindketten elmélyedt nyugalomban szívtuk azt az átkozott cigarettát. Még az előbb elhangzott beszélgetésünk utáni elmélyedt állapotban voltunk mindketten, amikor hozzám lépett Csoszogi. Mondanom sem kell, talán, semmi köze sem volt, József Attila jól ismert Csoszogijához. A járása miatt ragadhatott rá, ez a név.
Csoszogit, éppenséggel Nyári Mikulásnak is nevezhetnénk. Ő ugyanis kora ősztől kora nyárig egy barna, hosszúszőrű műszőrme bundában „lakott.” Azt nem lehet tudni, vajon a köztes időben hol tarthatta egyetlen kincsét, a barna bundát. Ám tény, hosszú évek óta meg volt neki.
Csoszogi hajléktalan ember. Járása az egykori, orosz Nyírfácska Együttes balett-lányaiéhoz hasonló, akik hosszú ruhájukban, mintha úsztak volna a színpadon, olyan aprókat léptek. Nos, a mi emberünk is így tett, megsárgult hosszú ősz szakállal, amely nemigen látott vizet, legfeljebb, ha esett. No persze, ő nem szaporázta úgy apró lépteit, mint az említett Nyírfácskák. Sőt, talán még a lassított felvételnél is lassabban tudta előadni járásművészetét, miközben használható cigarettavégeket kutatott szemével. Az idősebb korosztályhoz tartozott, bár korát nehéz lenne megállapítani. Egy biztos. Az eltelt évek keményen rajta hagyták nyomukat.
Amikor padunkhoz ért, megállt előttem és a bozontos, sárgásfehér szakállára mutatott. Oda, ahol a száját lehetett sejteni. A viseltes szőr között egy majdnem csutkáig elszívott, szerinte még egyszer meggyújtható csikk bújt meg. Félre nem érthető módon tüzet akart. Tőlem!
Az látni való volt, ha az öngyújtóval próbálkoznék, végzetes lenne a nem mindennapi szőrzetre. Így nem volt más választásom, mint saját égő cigarettám az ő szőrzete közt megbújtatott értékes csikk végéhez dörzsölni, miközben ő, erejéhez képest, próbált nagyokat szippantani. Ujjaimon éreztem szakálla simogatását és közben egymás szemébe mélyedtünk.
A sikeres akció után mintha biccentett volna, és amilyen sokáig érkezett, ugyanolyan lassúsággal tűnt el.
Ezt követően igyekeztem úgy szívni a cigarettám, hogy kezem lehetőleg ne érintse arcomat. Ugyanakkor szánalom töltött el, az a valószínűleg már mindenkiben előforduló érzés, amikor szeretne az ember segíteni, de azt is tudja, a világ valamennyi szegényét nem lehet megváltani.
Egy kicsit elmélyedtem ezekben a gondolatokban. Sőt, barátommal is rátértünk a témára, miközben mi, kedvünk szerint gyújtottuk az egészszál cigarettákat, akkor, amikor akartuk.
Ekkor ért engem az igazi csapás! Mint a megvilágosodás jött a gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni.
Miért nem adtam Csoszoginak egy egész cigarettát? Vagy többet is. Hiszen megtehettem volna!
Meggyújthattam volna finoman, előkelően, minden jót kívánva!
Első közlés
2006-02-02