Ad maiorem Dei gloriam

ad maiorem Dei gloriam

– Mon General! Olvasta a legújabb sürgönyt, amely tegnap érkezett Németföldről? – kérdezte Jeromos, a csendet hirtelen megtörve. A rend vezetője, a hatalmas templomi feszület előtt térdelt és a megszólításra, mintha kissé összerándult volna. Az ifjú szerzetes el is bizonytalanodott néhány pillanatra, hogy jól tette-e, mikor megzavarta a generálist imádsága zenitjén. De már negyedórája állt itt teljes mozdulatlanságban, mint a templomi mellékhajóban a szenteket mintázó kőszobrok és mi tagadás, ettől a lábai eléggé fájtak. Kezében egy köteg papírt szorongatott.
Már másodjára talpalt végig a rendház hideg kőpadlóin. A bokáját és talpát kikezdte a kényelmetlen saru, amit a felvételét követően, több, mint három hete vásárolt a Forumon és azóta sem sikerült rendesen betörnie. Pedig két scudot kóstált. Mindennek a tetejében korgott a bendője, mert aznap még nem evett. Nem szokott hozzá ehhez az életmódhoz. Itt minden olyan másként ment, mint szülőföldje, Amalfi Szent András katedrálisában.
Azonban a hírt, amely utóbb érkezett az eretnekség központjának számító Német Római Birodalomból több, mint aggasztónak találta és megérte a mai teljes étkezés kihagyását, hogy megbeszélje az elöljárókkal a kialakult helyzetet. Épp csak a Generális nem nyilvánult meg. Pedig egy reveláció most kifejezetten segítene.
A seregek, ahogy a rendtársai csoportját hívták, utasításra vártak, hiszen a kereszténység haldoklik. Végnapjait éli a krisztusi hit. Úgy tűnik az Anyaszentegyház végleg elveszítette saját vallása mibenlétének értelmezési privilégiumát. A csapások sorában az még csak egy dolog volna, hogy emberek milliói által beszélt nyelvekre lefordítják a Könyvek Könyvét, mi több azt állítják, hogy az üdvösség nem megváltandó előjog, hanem minden becsületes, hívő halandónak járandósága. De az azért mégiscsak mindennek a teteje, hogy a Pápát egyenesen Antikrisztusnak állítsa be egy köztudottan lelki problémákkal küszködő, kiöregedett, bukott szerzetes, akit egyszerűen kiátkozott mindenki, aki e világon számít. Hová lett a tisztesség?
A Generálisnak meg jobb dolga sincs, mint imádkozni. Hát nem hadba kellene éppenséggel szólítania a krisztusi seregeket? Tenni valamit ezellen az eretnek ellen!
– Ignác testvér! – próbálkozott ismét felbátorodva, mivel választ még azóta sem kapott. – Mind a döntésedre várunk.
A megszólított végre érdemben reagált. Kimért mozdulatokkal állott fel, vetett keresztet és hajtott főt Krisztus megfeszített, arannyal futtatott mása előtt, majd a megszólítójához fordult. Enyhén sántított. Köztudott volt, hogy Pamplona ostrománál találta el egy ágyúgolyó, ezért a bal lába rövidebb volt a jobbnál. Ugyanolyan szürke szerzetesi csuhát viseltek mindketten, de az övé egyszerű, durva posztóból készült, míg Jeromosé kényelmes damasztból. 
Utóbbi ezt felmérve nehezen tűrtőztette magát, mivel úgy gondolta, egy rendi vezető lehetne ennél igényesebb is. Azonban igyekezett tisztelettudóan viselkedni, és fejet hajtott elöljárója köszöntésére.
– Tudom jól, jó Jeromos, hogy mi történt Némethonban.
Olvastam a sürgönyt, sőt… – Ignác hangja érdes és erős volt, ahogy egy egykori katonához illik. Szálfa egyenesen állt, amennyire ezt sérülése engedte, tekintetét társáéba fúrta, miközben beszélt. A fiatal szerzetest meglepte, hogy emlékszik a nevére. Ezt a korábbi szolgálati helyén egyik elöljáró sem mutatta ki. Általában lejánosozták, vagy józsefezték. Ennek ellenére döbbenten hallotta a vezető első reakcióját, amely messze elmaradt a tőle várt intenzitástól. – Könnyen lehet, hogy ez az utolsó írás, amit az öreg Ludertől olvashattunk.
– Utolsó vagy sem, ezt mégsem hagyhatjuk! Azt állítja, hogy az Ördög alapította a pápaságot. – lobogtatta meg a kezében tartott papírgöngyöleget. – Éppen ő mondja? Aki önmaga olyan léha életet folytat, hogy kétszer is kiátkozták?
Ignác jobbnak látta, ha leülnek, ezért kézmozdulatával hellyel kínálta a szerzetest, aki felpaprikázott érzelmeinek alig tudott parancsolni. Az első sorba ültek. Ott az ifjú, rendes körülmények között, nem foglalhatna helyet az imádságok idején. Ő maga is mellé telepedett.
– Nos, kedves Jeromos, a mi Pápánk sem élt mindig szent életet. Fontos leszögeznünk, hogy férfikora hajnalán, kis túlzással, ő tartotta el fogyasztásával a toszkán borvidék jelentékeny részét.
– Hát ki nem öntött fel még olykor a garatra? De ez az ember, ez a német, önmagát papnak mondja, közben annyi gyereke van, hogy maga sem tudja megszámolni.
– Pál, amíg Alessandronak hívták, négy gyermeket nemzett négy anyának, tudtad ezt?
– Persze, hogy tudtam, de azok teljesen keresztényi hitben nevelkedtek. Mindre kétségkívül Isten adományaiként tekintett.
– Kettőt elismert sajátjának, kettőt nem.
Jeromos arcán látszott, hogy ez az információ új, de folytatta.
– Luder azt is mondja, hogy a szülők megbecsülése fontosabb az Istennek tett kinyilvánításoknál.
– Igen, ebben a mi jó pápánk élen járt. – mondta Ignác, enyhe félmosollyal az arcán. – Fiatalkorában Bisentina szigetén foglyul ejtette a saját anyját, mert az egy petákkal sem volt hajlandó támogatni Alessandro csélcsap életmódját.
– De azután jó útra tért, elengedte és megbocsátásért esedezett Jézus színe előtt. – tárta szét a kezét Jeromos, tekintetét a keresztre emelve. Az ott egy repedés a templom falán?
– Egy pápai sereg szabadította ki az anyát, majd zárta be helyette a jó Alessandro-t. A megbocsátásért valóban esedezett. Leginkább az egyik pénzes rokonnak, aki lefizette az őröket, hogy meg tudjon szökni.
– De a papi pályán mégiscsak rendkívüli eredményeket mutatott fel! Negyven évig volt bíboros! Ez azért önmagában is elismerésre és örök tiszteletre méltó! – a hangja itt már megremegett. Remélte, hogy erre egyetértő hallgatás lesz a jussa, de csalódnia kellett.
– Nos, ha beleszámoljuk, hogy egyébként Sándor pápától úgy kapott bíborosi rangot, hogy Sándor szeretője volt a testvére…
Jeromos ezen a ponton már nem is hallotta Ignác további szavait. Tekintete riadt pillangóként cikázott a repedés, a kereszt és Ignác között.
– De ez a könyv akkor is egy eretnek mű, Generális! Mi pedig Krisztus katonái vagyunk. – fogyott ki az érvekből és lassan a levegőből is Jeromos.
– Kétség sem férhet hozzá! – szögezte le Ignác. – Mégis elmélkednünk kell azon, hogy egy közel nyolcvan éves ember ellen valóban fel kell-e vonultatnunk Krisztus seregét annak tudatában, hogy az állításai a könyvben nyilvánvalóan igazak?
Jeromos nem akarta elhinni, amit hallott. Gondolatai sehol sem nyugodhattak, csak a véres bosszúra tudott gondolni, amely során Wittenberget a kínhalált halt Martin Luder vérével festik vörösre. Bosszantotta Ignác nemtörődöm viselkedése. Utolsó rohamra készült, érveit lándzsaként előre szegezve, hite pajzsa mögé bújva, egyenesen szívre akart támadni.
– Az imént arról a III. Pálról nyilatkoztál elmarasztalóan, aki felszentelt, aki megáldott, aki a rendünk megalapításában oroszlánrészt vállalt. Aki megengedte, hogy első miséd a Szent Péter alkarján emelt Szűz Mária Székesegyházban celebráld, ezáltal Krisztus anyja emelt téged magasba és tett rendünk vezetőjévé.
Ignác Jeromos szemébe nézett. Nem tűnt bosszúsnak, sőt mosolygott.
– Őszentségét mindünk közül én ismerem leginkább.
Szavaim, bár tűnhetnek vádaknak, az erényei mellett szólnak.
Egy lenyűgöző ember valódi, halandó énjének sötét körvonalai, melyek a világosság felé mutatnak. Élete során eldobták és ő is másokat, volt szerető és szeretett, bűnös és büntetett, mások lekenyerezték és ő maga is lekenyerezett másokat, ahogy a trón többi várományosa is. Luder és a hozzá hasonlók, akik más nézeteket vallanak, ugyanígy éltek, mielőtt rátaláltak Istenre. Végül Szent Péter azért fogadta őt a kegyeibe, mert egy dologgal kiemelkedett társai közül. – Jeromos vállára tette a kezét és folytatta. – Ez a türelem, barátom.
– Türelem? – fortyant fel Jeromos. – Azt mondod, értsük meg, hogy vannak olyan erők, amelyek szégyentelenül elátkozzák Egyházunkat?
– Azt mondom, értsük meg, hogy az ő célja azonos a miénkkel, habár más eszközökkel kívánja elérni.
– Nem adja meg az Úrnak a tiszteletet. A szentnek nevezett helyein egyetlen kegytárgy sem ékeskedik. Minden közönséges fa és réz.
– És vajon mi áll közelebb az emberekhez odakünn? A csillogó arany? A márvánnyal borított falak és padlózat? Vagy a tisztes szegénység? A szerény ájtatosság? A damaszt szerzetesi ruha vagy inkább a vászon? – tett utalást beszélgető partnere öltözékére, az lesütötte a szemét és úgy folytatta.
– De akkor miként lehetünk türelmesek egy eretnekkel szemben?
– Megpróbáljuk őt emberi mivoltában megérteni, Jeromos. Mi mozgatja, mi hajtja előre, mit fél és mit remél. Meg kell ismernünk. Nem egy könyv vagy festmény veszélyes az Anyaszentegyházra, amelyben a pápaságról írt. Hanem az a talaj, amelyben az alkotás magvai megfogantak és csírázni kezdtek. Hidd el nekem, a türelem a kulcs.
– Ezzel mégis hogyan szolgálhatjuk az Anyaszentegyház érdekeit?
– Meghallgatjuk őket és ők meghallgatnak minket. Nem parancsolhatod a szélnek, hogy a te udvarodba ne kavarjon port. De megöntözheted az udvart, hogy a szél ne kapjon fel semmit. És akkor is biztosan lesz másik udvar, ahol porfelleg száll majd fel.
– Tehát hagyjuk, hogy a gonosz győzedelmeskedjen? Hogy a világot megkísérelje bevenni ez a… tan? – ahogy ezt kimondta, keresztet vetett.
– Épp erről beszélek. Az Egyházunk bárányként tekint népére, amióta csak megalakult. Mi pásztorok pedig tereljük a nyájat. Luder ezen túllendült és szélesre tárta a tudás kapuját.
A nyáj, amely a kapun átlépett, eltűnt. Emberré lett.
– Attól félek, nem értelek, Ignác testvér. Miért lényeges ez?
Mit kezdünk az emberekkel?
– Omina ad maiorem Dei gloriam. A nyáj a hajtótól eltávolodik. Az ember tanul. Tanítjuk, mit jelent kereszténynek lenni.
– Lesz még, aki meghallgasson? – az ifjú szerzetes hangja elcsuklott. Ignác vállat vont.
– Egy dolog nélkülözhetetlen a kétségbeesés óráján, legyen szó katolikusról, reformáltról, vagy akár a mórokról.
– Mi az az egy dolog, Ignác testvér?
– A hit, Jeromos. – mondta, majd kivette az ifjú szerzetes kezéből a paksamétát, a legközelebbi gyertya lángján meggyújtotta, majd az előttük lévő ezüstből készült áldozat bemutató tálcára tette.
Jeromos figyelte, ahogy a lángok hatalmukba kerítik a papírt és a felszálló füst kanyarogva árad a plafon felé. Mielőtt szemével követte útját az ablak rései irányába, magában megjegyezte: az a repedés így már nem is látszik.