Ács Ibolya - A tavaszi szél új, szebb időket hoz
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 512
Ács Ibolya: A tavaszi szél új, szebb időket hoz…
- Nahát, én ilyen csodát még nem láttam! Nézd Dávid, ezer meg ezer pille. Táncot járnak, keringőznek. – csacsogta Viola, és ő is pár tánclépést tett a folyó árterén nyújtózó vízmosta kövek között.
A fiú elmosolyodott:
- Ezek nem pillék, hanem kérészek. Szerelmi násztáncot járnak a Tisza habjai felett.
- Virágzik a Tisza. – suttogta elbűvölten a lány, és párjához bújva, ámulva kísérte a látványos rajzást.
- Itt az ideje, hogy te is kivirágozz. – súgta a fülébe Dávid, és érzékien végignyalta a lány rózsás fülcimpáját.
Violán olyan jóleső borzongás futott végig, mint még soha. Engedve a csókok sortüzének, abban a júniusi alkonyatban, eggyé váltak. Akkor úgy érezte, hogy először szeretett férfit, tiszta szívből, őszintén, igazán. Úgy, ahogy egy naiv, szűzlány szerethet, mindörökkön- örökké. Legalábbis úgy gondolta, amikor szerelemtől ittasan végigsimította párja izmos testét, és végignyalta összeharapdált ajkait, amelyek még ma is visszaidézik annak a vad szeretkezésnek a pillanatait.
- Szeretni foglak örökké. – suttogta, és szorosan szerelméhez simult, de az egy röpke csókot nyomva a homlokára, kijelentette:
- Holnap elutazok. Egy óceánjáró hajón fogok dolgozni. Majd jelentkezek, ég veled.
Violában minden összeomlott. Először nem akarta elhinni, de azután mégis rákényszerült, hogy elfogadja a tényt, Dávid eltűnt az életéből. Dehogy volt vele az ég! Az égiek és minden jó elkerülte. A poklok poklát élte át, azóta, amióta szerelme elutazott. Mély depresszióba zuhant, nem találta a helyét, és önmagát okolta a szakításukért.
- Olyan rövid volt a mi szerelmünk, mint a kérészek násztánca. A csúcsig jutottam, és a legsötétebb mélységbe zuhantam. Nem akarok így élni nélküle. - zokogta azon a novemberi késő délutánon, és elindult a folyó felé.
A Tisza fölött tejfehér köd lebegett, és a nehéz, piszkosszürke felhőkből sűrű eső szitált. A folyó haragos kedvében volt. Hullámai ostorként csapdosták a vízparti sziklákat, és a sirályok vijjogása hátborzongató sikolyként hasítottak bele a dermesztő estébe.
Viola ott állt a zajló folyó partján, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmerüljön a habzó, tarajos hullámokban. Elindult a mélység felé, ahonnan tudta, nincs visszaút. Az északi szél vadul süvöltött, és még inkább felkorbácsolta az örvénylő felszínt. A lány siratta önmagát és kilátástalannak hitt jövőjét.
- Kész. Véget vetek az életemnek. – motyogta zavarodottan, és a vízbe gázolt. Hideg borzongás futott rajta végig, de ő eltökélten haladt mind beljebb és beljebb.
A rejtelmes homály pedig várta. Már majdnem ellepték az arcát a hullámok, amikor különös érzés futott végig a testén.
A méhében megmozdult valami. Határozott rúgást érzett. Az a valami vagy valaki megállt parancsolt.
- Hát mégis igaz? – rebegte, és hátrálni kezdett kifelé a folyóból. Tudta, hogy a saját életét eldobhatja, de a testében fejlődő kisbaba sorsa felett nem dönthet.
Azon az estén hazatámolygott. Ledobta csuromvizes ruháit, és magzati pózban összekuporodva a paplan alatt, megpróbálta elképzelni Dáviddal közös gyereküket.
Annyira, de annyira szerette volna megszülni és megtartani. Arról álmodozott, hogy a pici szuszogva szopja a melleiből az életet adó tejet, és kipirult, rózsás arccal rámosolyog. Szemeiben ott ragyogott az a huncut kis szikra, amelyet az apukájától örökölt. Olyan édes, puha és babaillatú volt ez az álmodozás, hogy szinte valóságnak tűnt…
De amikor Viola felébredt, szembesült a rideg valósággal. Azzal, hogy várandós egyedülálló lányként nem sok jót várhat a jövőtől. Dávid nem jelentkezett.
- Az ilyen kóborló fajtának minden kikötőben van egy asszonya. – csúfolódott vele a házmester, és gúnyosan rávigyorgott.
- Előre megmondtam, hogy itt nem lakhat, ha megszületik a porontya. Nem tűröm a kölykek ordítozását. Keressen másik albérletet! – kopogott be hozzá egy kora tavaszi napon a főbérlő.
Így került ki Viola az utcára. Kabátját szorosan összefogta domborodó pocakján, és maga után húzva a bőröndjét, elindult az ismeretlenbe. Méhében ott rugdalódzott a kis jövevény, akit nem érdekelt a világ gonoszsága és igazságtalansága. Nem törődött azzal, hogy anyukája egyedül van, hogy nincs fedél a feje felett, hogy nincs munkája és pénze. Fittyet hányt arra is, hogy apukája nem tud róla, és hogy miatta mondták fel az albérletet anyunak, aki akkor már két napja nem evett.
Ő meg akart születni, mert ez a világ rendje…
Viola felült az egyik éppen arra haladó buszra. Fájásokat érzett, amelyek mind erősebben és sűrűbben jelentkeztek. A homlokát kiverte a hideg veríték. Az egyik kezével szorosan markolta a bőröndjét, hiszen ebben volt mindene, a másik tenyerével pedig a hasát simogatta.
- Bocsáss meg Kiscsillag, nagyon szeretlek, de nem tudlak megtartani. Nincs semmim és senkim. Megszüllek, és örökbe adlak. – motyogta alig hallhatóan. Érezte, hogy elfolyik a magzatvize, és ekkor elveszítette az eszméletét.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el. Csak képfoszlányokra emlékezett. A buszon ülők megdöbbent arcára, a mentőautó szirénájának hangjára, a sürgő-forgó orvosokra, a véres lepedőkre és egy hangosan bömbölő újszülöttre, akit a melleire helyeztek... És ekkor ismét filmszakadás. Sötétség, csend, fájdalom, majd ismét megnyugvás.
Sokáig küzdött így. Lebegett élet és halál között. Ám egyszer egy ismerős hangot hallott: „Violkám, kicsi virágom.”
Nem hitt a fülének.
- Biztosan csak álmodom, mint olyan sokszor eddig. – szomorodott el, de azért résnyire kinyitotta a szemeit.
A kórházi ágya mellett ott állt Dávid. Karjaiban egy csöppséget ringatott, és ahogy szeretetteljesen rátekintett, szemeiben megjelent az a huncut fénysugár, amit Viola olyan nagyon szeretett.
- Te vagy az Csillagszemű?
- Persze hogy én vagyok. Miért nem írtál, hogy babát vársz? A mi közös gyermekünket? – kérdezte korholóan a férfi.
- Nem akartam, hogy csak a kicsi miatt gyere vissza. Nem kérek a szánalmadból! Hiszen te sem jelentkeztél nekem. – rebegte, de a szemeiben már megjelentek az első könnycseppek.
Dávid érthetetlenül nézett rá:
- A leveleim bontatlanul visszaérkeztek, mivel a címzett ismeretlen helyen tartózkodott. Most is az újságból értesültem, hogy egy szegedi nő a buszon szülte meg a kislányát. A fényképen te voltál, így siettem haza hozzád.
- Szeretlek te kis bohó! Eddigi kapcsolatunk tele volt félreértésekkel, de többé nem engedlek eltűnni az életemből. – jelentette ki határozottan, és féltőn átfogva a pólyába burkolt csöppséget, kinyitotta a kórházi szoba ablakát. Kintről beáramlott az ózondús, friss levegő, amelyet a lágy, tavaszi szél libbentet be a kórterembe.
- Érzed a mi Tiszánk illatát? Érzed a megújulást, a születést és a szebb jövő eljöttét? Ugye tudod, hogy többé már nem szakíthat el bennünket semmi egymástól, mert Ez a kapocs, Ez a kikelet legszebb ajándéka, örökké összeköt minket. Ő a mi testünk és vérünk, a mi kincsünk, a mi kis „Csillagvirágunk”. – becézgette kislányukat Dávid.
Megcsókolta a kismama sápadt, meggyötört arcát és megkérdezte:
- Hozzám jössz feleségül tavaszi virágom?
Viola lehunyta szemeit és csak bólintott. Tudta, hogy fátylat kell borítani a múltra, hiszen a tavaszi szél új, szebb időket hoz.
Köszöntsük hát megtisztult szívvel és szeretettel!